Mostanában a dolgok valami furcsa együttállása folytán több ördögűzős filmet is láttam jönni, amikben közös, hogy nem olcsó horrorok, hanem karcos drámák, és jellemzően a közelmúltunkban játszódnak, szóval semmi spanyol inkvizíció, csak bigottan neofeudális katolicizmus.
Pont ilyen a Requiem című német műegész is, ami igazából úgy került elő, hogy a kedvenc színésznőim (amúgy folyton bővülő) listáján egy ideje szerepel Sandra Hüller is, márpedig ezt ő főszerepli. Plusz megtörtént esetet dolgoz fel, ami igazán döbbenetes, mert az 1970-es évek nyugatnémeteiből már pont nem nézné ki az ember, hogy pszichiátriai meg neurológiai problémákat démoni megszállottságnak tudnak be, és ekként is próbálnak kezelni, egészen a kiszámíthatóan tragikus végkifejletig.
De itt tényleg az van, miként a valóságban is tényleg ez volt. Michaela, a főszereplő 21 éves, és menne már egyetemre, habár epilepsziás, és az orvosa szerint ez csak rosszabbodni fog, így az anyja nemigen akarja kiengedni a biztonságos, egyúttal mereven katolikus családból, hisz egyfelől a betegség, másfelől meg a romlott külvilág. Elvégre egy pedagógiai karon más sincs, csak szex és drog és rakendroll. (Én tanultam és tanítottam is ilyen helyen, és tényleg, még szép hogy naná!)
De a fater rendesebb und empatikus is, és csak összehozza a lányának a lehetőséget, aki persze először fura kívülálló (meg bipolárisan depresszív), aztán lassan beépül, és még egy fiúval is összejön, szóval. Már majdnem kezd jó lenni neki (csak a vallási kegytárgyakat nem tudja sikítófrász nélkül megérinteni), de az állapota egyre súlyosabb, a feszület-fóbia már dührohamokkal párosul (Sandra Hüller tényleg remekül hozza le, hogyan lesz a félszeg-csendes csajból tomboló fúria néha), és orvos helyett papot hívnak hozzá ördögűzni. Hogy mi a sztori vége, azt a film szemérmesen elkerüli, pedig abból jön az igazi tragikum.
Ugyanis a való életben Anna Elisabeth " Anneliese " Michel (1952–1976), akiről Michaela alakját mintázták, szép lassan belehalt abba, hogy orvosi segítség helyett, egy év alatt összesen 67(!) „ördögűzést“ abszolvált rajta két pap, ő meg egy idő után már nem is evett, nem is ivott és úgy halt éhen szerető családája asszisztenciájával, hogy közben ki is száradt.
Ezek után Fater, Mutter meg a két szoknyás agglegény felfüggesztett börtönt kapott, amit sokan keveselltek, de az igazi döbbenet az, hogy mindez mikor és hol történhetett meg. Szóval a Requiem ütős egy darab, csak a végéről hiányoltam az igazi nagy gyomorba vágást.
Ugyanakkor nagyon jó a film atmoszférája, annyira hetvenes évek, hogy simán elhinném, akkor készült, pedig 2006-os. (Jó, hát nem tudom pontosan milyen lehetett az az évtized a néhai NSZK-ban, de a nyolcvanasok elején, kölyökként valami ilyesminek láttam a Derrick-ben, meg a hasonló sorozatokban. Mondjuk pont így van képem a hetvenes évek San Francisco-járól is.) És ez esetben valamiért még a német nyelv sem karcolta a fülemet, pedig valami zsigeri módon ki nem állhatom.
Valamint valamiért (ki tudja?), de a katolikus egyház sem lett szimpatikusabb, nem mintha mostanában bármelyik egyház nagyon szimpatikus lenne... (Jó, a Bhagavad Gítát meg a hasonló szent könyveket mostanában is olvasom, de az egész intézményes, egyházi vonatkozásától azért sok szempontból távolságot tartok.)
p.s És majdnem el is felejtettem, de a sztori több filmet is ihletett, a legismertebb talán az Ördögűzés Emily Rose üdvéért, ami egy évvel korábbi a Requiem-nél, de legalább vacakabb is. Bár ott is van a kedvenc színésznő listámról valaki (ami csak fejben létezik, igazából nincs ilyen főkönyvileg), méghozzá Laura Linney, és ő abban is jó.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése