Valahol egyszer azt olvastam, hogy egy mázsa cigarettadohányt összekevernénk egy hordó whiskyvel, és ez a valószínűtlen keverék valami miatt énekelni kezdene, olyan hangja lenne, mint Tom Waits-nek. És hát tényleg, az öreg (elvégre már hetven fölött rombolja szervezetét, és építi művészetét) hangja, miként stílusa elég jellegzetes, mondhatni ő a zene Charles Bukowskija (vagy Bukowski volt az irodalom Tom Waits-e), aki szintén az örök kívülálló figuráját hozza, nem csekély csavargó-imidzssel.
Az amúgy alanyi költőként s színészként is működő dalszerző-zenész sötét világánál nincs is jobb napindító egy rohadt melegnek ígérkező nyári reggelen, legalább nála elég borult az ég, miközben a hangulata valahol az 1920-as évek, kissé abszurd, némileg freak-show jellegű berlini kabaréira emlékeztet. Némileg több keserűséggel és kevesebb abszudr-szürreállal, de a hangulat az ül:
Aki egyébként autentikusabb avantgarde kabaréra vágyik, a kortárs felhozatalból, az hallgassa a Tiger Lillies zenéjét, na az a nyávogás az tényleg maga a bohócsmink mögött előadott világfájdalom.
Waits művész úr viszont mást is tud, mert bár a legtöbb dala valami egy szál gitárral és/vagy zongorával előadott, csűr mögötti kvázi-blues, tud ő még annál is karcosabb lenni, a horrorisztikus beütésről nem is szólva. Szóval csak vidáman, péntek van, na.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése