Holnap lesz a 38. évfordulója a Live Aid koncerteknek, amiket tényleg többes számba kell emlegetni, mert kettő volt belőlük, az Atlanti-óceán két felén. Az egyik ugye Londonban, még a régi Wembley stadionban, a másik meg Philadelphiában a JFK stadionban, és ez afféle segélykoncert volt az afrikai éhezőkért. Állítólag nagyjából másfél milliárd ember nézte az élő közvetítést, köztük a 11 éves önmagam is, sőt én fel is vettem.
Videónk az még nem volt, de a kazettás magnómat rádugtam a Videoton tévére és a hangot azért rögzítettem, több kazettára. Ennek következtében egy jó darabig úgy hallgattam (szigorúan monóban) Queent, Dire Straits-et, Phil Collinst, Stinget meg Mick Jagger és David Bowie duettjét, hogy azt előtte Baló György konferálta fel, de szerencsére a számokba csak ritkán dumált bele.
Akkoriban kis híján még Elton John is tetszett, pedig amúgy évtizedek óta ki nem állhatom, de 11 évesen az ember még tényleg gyerek, és a Dolly Roll a kedvenc zenekara. Persze akkor még nem sejtettem, hogy már nem sokáig, tizenkét évesen már a Queen volt az első, tizenhárom évesen meg beütött a metál, főleg az Iron Maiden meg a korai Metallica.
De a Live Aid a nyolcvanas évek közepén tényleg egy világra tárt ablak volt, hogy a szar hazai táncdalfesztiválokon kívül milyen remek zenék és elődók vannak nyugaton, akikről én akkor még alig. Hallottam, tudtam, tapasztalta bármit, de onnantól bezzeg. Egy darabig még mindig nem sokat, de az igény már feltámadt, és nem lehetett visszagyömöszölni a szellem palackjába.
👍❤️
VálaszTörlés