Haláli

Azt mr Heideggertől tudjuk, hogy az élet az a halál felé való lét, és talán Bergson mondta (talán, mert nincs kedvem utánanézni), hogy az ember az egyetlen élőlény, aki tudja, hogy egyszer meg fog halni, de az ember az egyelen aki képes nevetni. (Egyesek szerint a kutyák is kpesek de szerintem nem, nekem is volt kutyám, és a vicsorgás nem összetévsztendő a vigyorgással.)

De mivel a halál-tudat mindenkiben benne van, ha sokszor elfojtásként is, egész természetesnek vesszük a halálhíreket. De azért néha már sok, az a töménység, mellyel az ember a médiákokan találkozik. Ma délelőtt például a 444-en jött szembe két hír egymás mellett:

-"Nevetgélős interjút készített a HírTV a férfival, aki tűzifával verte agyon 16 éves barátnőjét."

-"Veszettségben meghalt egy norvégnő, aki magához vett egy kölyökkutyát a Fülöp-szigeteki nyaraláson."

És akkor most ne gondoljam azt, hogy rossz bolygóra születtem, vagy rossz párhuzamos univerzumba? Ha egy tinédzsert agyonverhet a pasija tűzifával(!), ahol egy egészségügyben dolgozónak eszébe sem jut beoltassa a kutyát veszettség ellen, sőt, hogy megvizsgáltassa, vagy ahol felcsúti kisgömböc nyerheti zsinórban a választásokat, ott korlátozottak az emberi letlehetőségei. Be lehet persze zárkózni a magánéletbe, de ez csak annak megy akinek van olyanja. Nekem igazából nincs, nem vagyok rá alkalmas.

A munka meg nem önmegvalósítás, hanem robot a szűkös megélhetésért (de erről már írtam itt), úgyhogy az a napi tíz óra (ötkor indulok, délután háromkor érek haza) eleve csak túlélni való holtidő, itthon sem vár senki (Petra átjön néha, néh meg nem. Néh csak próbál, de rutinból ráfordítom a biztonsági zárat,ami annyira biztonsági, hogy kívülről nem lehet kinyitni, a csengőtmeg talán nem tudja kezelni. Vagy csak nem akarja, ha már voltam olyan figyelmetlen,hogy kizártam. Nem szándékosan, figyelmetlenségből.)

De egyedül fekszem le és egyedül kelek minden este és minden reggel, és azt kell mondanom, hogy így több év után már ez a természetes. Sikerülhet az embernek annyira magára zárnia a kagylóhéjat, hogy bár még igényelné a közvetlen társaságot, de már nem tud mit kezdeni vele.

Úgyhogy mi marad? Hát nem sok. Lehet rohadni az ágyon a laptoppal (mint most is), rosszkedv ellen lehet inni, a munkát meg podcastekkel, hangoskönyvekkel lehet túlélni, illetve jelenleg csak lehetne, mert amúgy tilos Mp3-at hallgatni az egybként monoton meló közben.

Hát ez most ilyen panaszkodó lett, nem annak szántm, mert nincs okom panaszra, minden szarságot és kudarcot ami mostanában valahogy töményen zúdult rám, nagyjából magamnak köszönhetem. Sok munkát spóroltam meg korábban, mondjuk azzal kapcsolatban hogy legyen magánéletem, szóval család és barátok hiányában tényleg marad a kagylóhéj-effektus.

A barátokk, akikkel évekkel ezelőtt még sokat lógtam együtt, szép sorban elköltöztek, ez a szkájpos-fészbukos kommunikáció meg ritkán esik jól.

Nem keserű vagyok csak kiábrándult, elvégre az élet szar és a végén meghalunk. Csak abban lehet bízni, hogy nem egy pszichopata fog agyonverni minket, tűzifával.