Nem. kirándulni, túrázni (mondjuk turházni is) lehet gyalog, ahogy lehet gyalog káromkodni, ábrándozni, mások feleségét megkívánni, hazudni vagy megvilágosodni is. Zarándokolni viszont főleg gyalog lehet, az nem zarándoklat ha valaki elrepül valami többek által szentnek mondott helyre, aztán körbejárja csodaforrást vagy bármit, és ledől a párcsillagos hotelben.
A Harold Fry valószínűtlen utazása című tavalyi mozi viszont épp egy hagyományos értelemben vett zarándoklatról szól, ez angol címben explicit benne is van: The Unlikely Pilgrimage of Harold Fry.
Van a címbéli fazon, egy unalmas nyugdíjas valahol Dél-Angliában, aki kap egy levelet, hogy egy nő, egy régi munkatársa rákos, és már egy hospice-házban várja a halált. Ír is neki egy levelet, és elindul a sarki postaládáig, hogy feladja. De meggondolja magát, elmegy a postáig, aztán tovább a benzinkútig, de ott már a kasszában ülő kékhajú tetkós csaj tanításának hatására úgy dönt, elviszi a levelet maga. Nagyjából 500 mérföldnyire, és gyalog. De annyira hirtelen az elhatározása, hogy haza se megy, ahogy van elindul, és kezdődik a road-movie.
És Harold (Jim Broadbent) gyalogolja, csak gyalogolja azt az ötszáz mérföldet, függetlenül attól hogy korábban még túrázni sem járt, hogy elmúlt hetven, meg hogy a felesége sem veszi jó néven az egészet, plusz féltékeny is kissé, több mindenre is. (Ez az igazi Indy 500, nem mikor körbe-körbe, autókkal.) Egy idő után lesz az egésznek egy nem kicsi Forrest Gump-hangulata (a futós részre gondolok), mikor a férfi bekerül a hírekbe, egyre többen ismerik fel mindenfelé, és Sheffield magasságában már követői is lesznek, egy komplett hippitábor alakját öltve fel. Szerencsére jelenlétük csak egy intermezzo.
derbyshiretimes.co.uk
Az mondjuk a film közepére leesik, hogy Harold nem megy valahová, hanem részben menekül valami elől, részben meg vezekel. Kissé unalmas, de nagyjából kihagyhatatlan egy ilyen drámánál, hogy van valami sötét titok a főhős múltjában, és pont eljött a sebek feltépve gyógyítgatásának ideje. És bár a fazon saját bevallása szerint nem vallásos, de mégis makacsul hisz abban, hogy amíg ő gyalogol, amíg úton van, addig a nő ott a közeledő távolban életben marad. Ja, ordító egy közhely, hogy nem a megérkezés, hanem maga az út a fontos, és ez a rémes coelhóság az, amitől a Harold Fry... nem lesz annyira jó, mint amennyire lehetne. Pedig recept szerint benne van minden: öregedés, betegség, halál, a múlt sötét árnyai, a másik serpenyőben meg az újra (vagy végre?) felfedezett élet, csak nincs akkora súlya az egésznek, amekkora lehetne.
Azon még át lehet lendülni, hogy nemigen értjük a főszereplő motivációját (illetve azt idővel egy kissé, de csak egy kissé), meg hogy irreális az egész, ahogy van, de hát a már említett Forest Gumpon sem kérjük számon a naturalizmust, nem az a műfaj. Itt viszont kapunk egy komplett útifilmet a vidéki Angliáról, festői képekkel és érzelmes háttérzenével, de ez pont az egész drámaiságából tör le egy, már észrevehető darabot.
Ettől persze jó film ez, jó színészekkel, jól összerakva, és a hétvégi Rebel Moonhoz képest tényleg Shakespeare. Illetve valami kortársabb, mondjuk Harold Pinter vagy Ton Stoppard, esetleg Martin McDonagh, szóval valami rendes dráma, arccal nem mindenáron a katarzis felé.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése