Ebéd után szokás szerint egészségügyileg gyalogoltam, mert fogyni ugyan nem fogyok a rendszeres mozgástól sem (hisz annyival éhesebb is leszek tőle), de a lelki egészségemnek, és azon, mármint a lelken belül az ismeret-furdalásnak azért használ valamit. Plusz süt rám a Nap, a környéken szén- és kénmonoxidban üdítően dús a levegő, a közeli parkban talán nem annyira, de azért az sem egy kontinentális esőerdő, ami egyébként máshol sincs. (Az olyan lenne, mint egy trópusi jéghegy.). És a parkban például vaddisznót sem láttam még, csak ha vittem róla képeskönyvet (de nem, eddig még sosem), bokor alá szaró, vasorrú öregasszonyt viszont már igen, és lehet, hogy olyanok az erdőben is élnek, csak ott a szaróbokrukhoz nem vezet aszfaltozott sétaút.
A gyaloglós sétákon ugyanakkor látok dolgokat az úgynevezett "világból", és néha még fényképezek is, ha már kényszerből magammal viszem a digitális pórázt, régiesen a mobiltelefont. És ma délután például ezt láttam, háztömb parkolójában:
Efféle Wartburg alakú személygépjármű előfordult nálunk is családilag, csak az kanárisárga volt, ami vidámabb ennél a fenti halvány sárszínnél, bár ez meg elegánsabb, már ha a fogalom értelmezhető egyáltalán az egykori keleti blokk autóipari cuccainak kontextusában. (Ja a Trabantnak például volt stílusa, csak randa volt és szánalmas, a klasszik Zsiguli az mondjuk kinézett valahogy, csak épp az eredetijét a FIATos olasz digók tervezték, biztos nagyon fiatalosan, a hatvanas évek közepén.)
Ez a keletnémet (magyarul endékás) géperejű személyjármű már annyira retró, hogy tényleg a nyolcvanas évekbeli, azaz általános iskolás énem jutott róla eszembe, meg a balatoni nyaralások Akaliban, eső esetén badacsonyi, balatonfüredi és egyéb kirándulásokkal, meg ugye az oda-visszaút a Szántód-Tihany komppal, ami úgy volt valami hajó, hogy nem tűnt annak. Márpedig az 'úszó parkoló' koncepciója a tíz-tizenkét éves önmagamnak igazán izgalmas és vicces crossovernek tűnt, akkor is, ha ezt a szót akkor még nem ismerhettem.
A ma észlelt darab pedig valóban kapitális példány, hibátlanul csillogó fényezéssel, eredeti (baleset esetén az ember bordáit ripityára törő) kormánnyal, szigorúan fejtámla nélküli ülésekkel, és a hátsó ablakban ott figyelt egy nagyjából velem egykorú vöröskeresztes doboz, meg az elmaradhatatlan, plüssbevonatú bólogató kutya.
Egyszóval az idő indokolatlanul nyári volt, a hangulatom meg nosztalgikus, mert a Wartburg és a harminc fok árnyékban belőlem kiváltja a szabadstrand-leégés-hekk papírtálcáról hármasság képzetét. Pedig a nosztalgia vacak dolog, kesergés azon, ami már úgy elmúlt, hogy teljesen, mi meg még vágyunk rá kicsit. A nosztalgia nem egyszerűen szép emlékeket jelent (amúgy minél régebbi egy emlék, annál szebb, mert annyival voltunk fiatalabbak, és főleg jövőnk volt még, nem csak múltunk, plusz ugye az idő megszépítő távlata), hanem az azokban megképződő élethelyzet hiányát és kívánását.
Ezért nem szeretek nosztalgiázni, sőt a szépre emlékezni sem igazán, mert az automatikus, mintegy reflexként váltja ki a rohadt nosztalgiát, hisz az egykorit nem tudom nem összehasonlítani a mostanival, márpedig eme hasonlítás eredménye lehangoló, még csak közelítőleg sem lehet kihozni döntetlenre. Avagy: egy régi, ám újszerű Wartburg érdekes, de nem ülnék bele, hiányzik a fenének a gyerekkoron merengeni, sérelmemre.
p.s. Wartburg persze eredetileg egy vár, ahogy a nevéből is látszik, valahol Németországban, ami többek között arról híres, hogy egy darabig ott élt a későbbi Szent Erzsébet (az Árpád-házat biztos épp renoválták), meg ott fordította németre az Újszövetséget Martin Luther. Nem a King, a reformátor. Bár ennek a szocialista autógyártás szempontjából nincs túl nagy jelentősége.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése