Csák J. kulturális és invokációs miniszteren meglátszik, hogy igazi jómunkásembere Ártunknak és Ormányunknak, mert a kultúra az olyasmi neki, hogy bál van az operában, meg olvassunk wassalbertet, ezen túl tartalmilag nemigen érdekli az egész, ő a szervezeti-költséghatékonysági oldalával képes foglalkozni bárminek, ami nem a szolgabíró-fazonú pödrött bajusza. Elvégre üzletemberből lett előbb diplomata, aztán megint üzletember, aztán fősodratú politikus, miszerint kormánytag. (Miniszternek, de államtitkárnak lenni is nagy dolog ám, olyankor már arra is van esély, hogy megjegyezze az ember nevét a Dagadt, mondjuk hallgatni csak akkor fog rá, ha ez a név úgy végződik, hogy Tóni.)
Csák miniszter elvtárs faék egyszerűségű programmal kívánja hatékonyabbá (WTF?) tenni a kulturális intézményrendszer azon részét (azaz nagy részét) amibe közvetlen belepofázása van az államnak, vagyis gyakorlatilag a Belső Pártnak. (Ez a fogalom is az 1984-ből van amúgy.) Ez a pogrom-jellegű program összesen három szó: egyszerűsítés, egységesítés, átláthatóság. Mintha a múzeum, a színház, a könyvtár, vagy egy néptáncegyüttes, falusi művház, művészeti iskola valamiféle gyár lenne, és a kulturális javak pont úgy képződnének meg, ahogy Suzukit szerel össze a magyar betanított munkás. (Persze az iparban sem lehet ennyire egyszerűen fejleszteni, a haldokló nyugaton már sok-sok évtizede rájöttek, hogy az emberekre is figyelni kell, mert - egyelőre - nélkülük szart se lehet gyártani.)
De részletesebben is kifejtette már, mi lenne a dolga a világban, ha már havi pármilliós fizetéssel és szolgálati tejben-vajban fürdetéssel áldotta a meg a Felfújt Napóleon. Jelszavai valának tehát „...a kulturális intézmények, szervezetek tevékenységének fejlesztése, a szakmai munka színvonalának emelése, a kulturális közfeladat minőségi szintjének megállapítása és hatékonyabb ellátása érdekében működtetett szakmai kontroll rendszer”.
Tiszta hetvenes évek, egy függetlenített, szakszervezetis párttitkár diktált ilyeneket Irénkének, a titkárnőnek, miközben alumínium éthordóból, kanállal ette a rántott húst az íróasztalánál, a Lenin-kép alatt. Úgyhogy értelme nincs, ez maga a bürokrata tolvajnyelven előadott fingreszelés, annak eljátszása, hogy neki tervei vannak, elképzelései, pedig az összesen annyi, hogy minden hatalmat a Pártnak!
Ennek jegyében szeretné lassan azt is ő megmondani, milyen könyvek legyenek a kistelepülések könyvtáraiban. (Kistelepülés itt az, aminek 5000 fő, vagyis egy átlagos kínai nagyváros tetszőleges háztömjének népessége alatt van a lélekszáma.) A miniszter bácsi létrehozná megalapítani az úgynevezett Nemzeti Könyvkultúra Kuratóriumot, hogy attól majd „minőségi, értékalapú” könyvek kerüljenek a falusi (vagy nagyon kis városi) könyvtárakba. Mármint olyanok, amiket ők minőségéinek tartanak, ami a gyakorlatban rendszerint azt jelenti, hogy valami rezsimközeli szerző szarsága, állami támogatással, durván túlárazva, a szokásos korrupciós együtthatóval. Értékalapúan persze.
Merthát ha már mindent központosítanak, minden városi színház a pesti Nemzeti lerakata lesz, a könyvtárak az OSZK-é, de a festők meg a szobrászok is (ha kapnak bármilyen állami támogatást) a Petőfi Kulturális Ügynökségnek (leánykori nevén Demeter Szilárd döbrögi-rajongónak) jelenthetnek majd, hogy URAM, IGEN URAM! Szép lesz, és igen nosztalgikus is egyben.
Mert ez már nem is a hetvenes évek, ez már szigorúan monoton gyorsuló tolatás az ötvenesekbe.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése