A Brooklyn 45 című mozgóképi film a címben is jelzett évben, épp karácsony után játszódik, mikor már vége a második világháborúnak, de még nem esett rajta túl a világ. Az első meg a második se. (Az első világ - nem meglepő módon - a nyugati terminológiában maga a Nyugat volt, a második az mi, a szovjet uralom alatt lévő vagy oda kerülő országok, a harmadik meg az összes többi. Amerikából nézve ilyen egyszerű volt akkortájt a geopolitika, aztán még jó darabig.)
A történet arról szól, hogy négy, háborút megjárt régi barát (egy nő, három férfi) meglátogatnak egy ötödik, szintén veterán havert, akinek nemrég hunyt el meghalni a felesége. Ő meg fél tőle, hogy esetleg pokolra került (ja, tényleg pont ettől!), ezért megkéri a látogatóit, hogy tartsanak egy afféle spiritiszta szeánszot, csak hogy nyugodt legyen, az exnej jó helyen van, meg hogy egyáltalán, legalább van valami odaát.
Ez nekem élből egy hangulatfilmnek indult, a boldog békeidők ugye, mikor a szereplők folyton a háborúra emlékeznek (mire másra emlékeznének, még épp hogy csak vége lett, de legalább még kitart a győzelmi eufória is), ám a világ már újra szép színes, a háttérben folyton egy big band játszik, olyan az egész felütése, mint Woody Allen gyerekkora, a filmjeiben.
Ellenben ez egy horror, amit eleinte csak onnan sejteni, hogy a veteránok eleve elég trágár módon beszélnek, meg a vallatási módszerekről dumálnak, hogy kínozták a fritzeket még nemrég, aztán mikor kiséteteket idéznének, kezd eldurvulni a cucc. És szép lassan kiderül, hogy mindenkinek van valami súlyos szégyellnivalója a háborúból, ami mondjuk nem új infó, a huszadik század háborúi egytől egyik mocskos ügyek voltak, ahol a kertvárosi házukban, a rendelőben vagy a katedrán még normális emberek is mocskos dolgokat művelhettek. Eleinte akár kötelességből, de később már csupán szívből is. (Az egyikük épp a tárgyalására vár, háborús bűnök miatt...)
Aztán hamar durvul a helyzet, lenácizott szomszéd háziasszony (mer' német) a gardróbba zárva, csapdába esett, lassan megzakkanó régi barátok, öngyilkosság, szellemek, mifene, miközben gyakorlatilag egyetlen szobában játszódik az egész.
Szóval igazi kamaradráma, hangsúllyal mindkét elemen, mert nagyon kamara és még inkább dráma, avagy pont ízlésem szerint való. És még csak abba se lehet belekötni, hogy csak a felszínt kapargatja, mert műfajához képest mélyre megy, az általam egyáltalán nem ismert színészek meg jól hozzák a poszt-traumás stressz lelki rokkantjait.
És az egész csak másfél óra, szóval nincs túlbeszélve, nem fullad unalomba, mert minden percre jut valami drámai elem, leginkább a szövegekben, miközben váratlan pillanatokban durvul el a cselekmény is. Hor ror, hol nem ror, de leginkább az, méghozzá rendszerszinten, a csuszamlós-véres részletek visszafogott adagolása mellett is.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése