Ordítóprogram

Mindig hálás téma a különböző fordítóprogramok bénázásait elővenni, igazán szórakoztató  a sok marhaság, amit összeraknak néha. Ráadásul a gugli fordítója mostanában kéretlenül fordít mindent amit csak ér, azt kell bejelölni, ha valami furcsa perverzió miatt még is az eredeti nyelven szeretném látni a szöveget.

Ma például egy Gordon Watson nevű londoni műkereskedő oldalát nézegettük (nem mintha venni akarnék tőle valamit, például nyolcezer fontot akkor sem adnék egy mégoly művészi csillárért, ha valaha láttam volna ennyi pénzt egyben), ha már egyszer ő volt a tévében a műsorával, a valamelyik ismeretterjesztőnek pozicionált csatornán. És hát a fordítóprogram ismét remekelt. A kerámia tárgyak között feltűnően sok élethű zöldség volt, amit le is fordított rendesen kerámia padlizsánnak vagy kerámia karfiolnak, de amikor odaértünk, hogy "Kerámia pattyás squash", azért némileg lefagytam. Még szerencse, hogy láttam már patiszont, főztem már patiszont, ettem már patiszont, sőt egy időben termesztettem is patiszont, így nem jöttem zavarba. Sőt a "két kerámia csilló"-ról is megállapítottam, hogy azok csilik, bár hogy paprikát (zellert, uborkát, csattanó maszlagot) miért jó nekem kerámia-formátumban megvennem drágán, azt az ordító program sem árulta el, mondjuk nem is kérdeztem.

"a világszőnyeg térképe"

De persze ez nekem nem volt elég, megnéztem a dizájner bútorokat is, ahol olyan pazar félrefordításokkal lehetett találkozni, mint "vasaló és üveg oldalasztal", ami persze vasból meg üvegből volt neki lennie, de az iron szót tényleg viccesebb vasalónak magyarítani.

Miközben természetesen lónak nyoma sem volt, se vasból se másból (mondjuk lóból), csak egy sima kis asztalnak, középkategóriás sznobok vastag pénztárcájára méretezve.

De a félrefordításoknak van egy rokon műfaja is, mikor valaki az anyanyelvén, például magyarul ír valamit, ami mégsem néz ki annak. Minek következtében ezeket is gyakran kell fordítani, de a vonatkozó programoknál egyelőre nem tudnak funkcionális analfabétául írt szövegeket magyarra, vagy bármilyen más nyelvre áttenni. Ez persze a szórakoztató-faktorukat nem befolyásolja.

Az ilyen szösszenetek legjobb lelőhelyei a különféle összeesküvés-elméletekkel foglalkozó oldalak, de ha valaki lusta átrágni magát a számtalan egetverő hülyesége, ott a mindmeghalunk.com című remek oldal, efféle gyöngyszemekkel:

Az ilyen típusú (javarészt a fészbukról származó) bejegyzések pontosan dokumentálják, hogy szerzőik heroikus küzdelmet folytatnak a magyar nyelvvel, hogy aztán csúfosan alul maradjanak, Gutenberg, Kazinczy és a komplett hazai oktatási rendszer nagyobb dicsőségére.

Személyes kedvencem az a fazon, aki a galaxist ksz-el írja (galakszisnak), gondolom a kekszet viszont x-el, hogy meglegyen a kellő egyensúly. Hogy a Szekszuális Zaklatás Pandát hogy írja azt nem tudom, de valószínűleg pont úgy nem ismeri a South Parkot, mint ahogy az egykor legendás magyar zenekart sem. (Mert annak tényleg úgy írták a nevét, hogy Kex.)

De ennyi kultúra elég is lesz mára, én lassan megyek vissza röhögni. Hisz a konteók önmagukban már rém unalmasak, gyíkemberek, illuminátusok, lapos Föld, üreges Föld - mindig ugyanaz a lemez, de azon, ahogy belegabalyodnak édes anyanyelvükbe, még mindig felhőtlenül tudok mulatni.

Arról nem is beszélve, hogy a sok félagyút olvasva milyen makulátlanul okosnak érezheti magát az ember. Hát nem remek?

Ropilé

Hozzászoktam már a feleslegesebbnél feleslegesebb netes hirdetésekhez, de néha azért szembejön olyan, amin fennakadok. Most például azt látom a zindex szélén, hogy "Étel Bróker". Ami ugye teljesen értelmetlen, mert nyilván egy kajarendelő oldal, de egy pizza vagy grillcsirke megvásárlásával nem leszek résztulajdonos az adott étteremben, úgyhogy a haszonból sem fogok részesedni. A kaja ugyanis alapvetően nem részvény, arra csak annyiban hasonlít, hogy pénzt kell érte adni, de utána megehetjük, ami a részvényeknél nemigen működik.

Ráadásul a hirdetés azzal a kérdéssel kezdődik, hogy "Szoktál enni?". Nem, nem szoktam, évek óta napfényen, relatív páratartalmon és kozmikus háttérsugárzáson élek. De ha ennék, akkor sem egy ételbrókertől rendelném a mindennapi betevőt, egy szakácsban valahogy nagyobb bizalmam van. Ő legalább tudná, hogy kell elkészíteni a rántott sajtot, akkor is ha fogalma sincs a tej aktuális világpiaci áráról, meg annak középtávú kilátásairól.

Meg egy szakács tud főzni mondjuk polipropilént is, amit úgy kell, hogy először kipréseljük a ropi levét, aztán beletesszük a polipot.

A bosszútávfutó magányossága

Ma esete úgy kilenc után jöttem hazafelé busszal, és a végállomástól hazáig én voltam az egyetlen utas. Se felszálló  nem volt sehol, se leszálló, utóbbi mondjuk különösen nagy mázli, mert ha leszálltak volna valahol például ketten, akkor még mindig fel kellett volna szállnia valakinek, hogy velem együtt is  üres legyen a busz.

Amúgy tényleg jobb kilencig dolgozni, mint nyolcig, mert így legalább van csatlakozásom, fél tízre már otthon is vagyok, ellenben ha nyolckor jövök el, fél órát állhatok a megállóban az egyetemnél, hogy aztán a belvárosban ne tudjak átszállni semmire. Persze nem is akarok mindenáron átszállni, teljesen meg lennék elégedve egy közvetlen járattal bármikor, mikor én épp utaznék, de ha ez már nem is megy, legalább legyen normális menetrend. De nincs, hosszú várakozás van és nagy séták, ami ilyenkor még elmegy, de húsz centis hóban vagy szakadó esőben már nem tűnne olyan jó bulinak. És mindez a helyi busztársaság miatt, akik azért nem bírnak beállítani normális esti járatokat mert kevés az utas.

Na de ma bosszút álltam, direkt még később buszoztam haza, a nap talán legkevésbé kihasznált járatán, tök egyedül, igazi kiválasztottnak érezve magam. Mert a híresek und gazdagok hosszú autókkal limuzinolnak, de hol van egy ilyen, egy nagy buszhoz képest.

Ami ráadásul  Baszof Dijör 2015 modell, legalább is a felirat szerint. Hogy ki volt ez a kedves Mr. Baszof azt nem tudom, de a neve alapján orosz lehetett, és gondolom híres, ha egy egész 2015-öt neveztek el róla. (Mondjuk azt nem értem, hogy miért ilyen hülye helyesírással, mert ugye Basof Dear lenne az értelmes írásmód, nem ez a Bus of the Year marhaság. Tisztára sznobok.)

És ez a Baszof márkájú busz ráadásul ugyanaz volt, mint amelyikkel az egyetemtől mentem befelé a buszállomásig, csak ott a 18-as hirtelen átvedlett 10-es járattá (tényleg, ez legális?), de ettől még ugyanaz a sofőr volt beszerelve előre, onnan ismertem meg. Ami meg azért jó, mert így nem lehet lekésni a tízest, akkor sem ha a tizennyolcas késik.

Ez itt persze nem az a busz, de azért jól néz ki, ráadásul képes osztódással szaporodni, néhány kerékkel kiegészítve az egyes szintek önálló életre is képesek lehetnek, így egyszerre több vonalon is járhat. Persze nem túl gyorsan, pontosabban attól függően az utasok milyen gyorsan tolják, hisz motor csak a legalsóban lenne. De legalább igazságossá tenné a tömegközlekedést, mert  a forgalmas vonalakon sokkal gyorsabban mehetne a busz, és egyúttal sokkal több ember amúgy siralmas edzettségi állapotán javítana.

Persze nem lenne olyan elit, mint egyedül utazni egy járaton, de hát nem járhat mindenkinek a kitüntetett figyelem és törődés.

Egyébként amikor leszálltam a ház előtt, a busz üresen ment tovább, nem is értem miért, hisz teljesítette küldetését, engem hazahozott, ez után már simán vissza is fordulhatott volna. Persze csak az után, hogy a sofőr megérdeklődte, délelőtt mikorra kérem a holnapi fuvart.

Minden alatt eggyel

Kőbe vésték Balog Zoltán egy mondatát - olvasom az index cikkében, de már nem is csodálkozom. Sőt, fel sem háborít, csak legyintek, hogy ja, így megy ez, közepesen giccses térkő-műkő-pázsit lényegű "emlékhelyeknél" kortárs politikusok sablonos avatóbeszédeiből vett közhelyes idézeteket kell kőbe vésni, mi mást?

Amivel persze az illető márnemminisztert Luther és Kálvin és Bocskai szintjére emelte a művész, hiszen az ő szobraik állják körbe a miniszteri idézetet, ami mellé a szerző nevét udvariasan csak most vésték föl, mondván megvárták mg már nem lesz magas polcon lévő állami főizé.

Ez kicsit olyan, mintha egy nagy tudóst valami teljesen más ügyért (sikkasztásért, közlekedési vétségért, mittomén) némi letöltendőre ítélnének, így csak a szabadulása után kapná meg a Nobel-díjat az amúgy világrengető felfedezéséért, hiszen már nem egy börtönben ülő bűnöző, hanem területének elismert szaktekintélye, újra.

Amivel csak azt akarom mondani, hogy a márnemminiszter visszamehet persze lelkésznek, és állhat a templomi szószéken újra, de amit mond, annak érvényességét nem az adja, hogy honnan mondja. A szószékről vagy a miniszeri bársonyszékből egyformán igaz lehet a felvésett mondata ("Tartsd meg a hitet, újítsd meg és erősítsd meg a hitet, és ekkor ez a hit megtart téged."), mint ahogy az is, csak az egésznek van valami kellemetlen mellékíze mégis.

Mert valami alapvető, minden vallás által elismert erény nagyon hiányzik az egészből. Amikor a szobrász megkereste hősünket, hogy engedélyt kérjen az idézet felhasználására, ő nagyon megtisztelőnek érezte, természetesen igent mondott, és láthatóan nem merült fel benne, hogy mire is kellene neki itt tekintettel lenni.

A szerénységre, arra.

Rovátkolt barmok

Rettenetesen elegem van a sok poloskából, lódarázsból, lepkéből meg abból a hosszúkás típusú, különösen gusztustalan rovarból, aminek a nevét nem tudom, de undorítóan nagy csápjai vannak.

Igazi sovinisztaként úgy vagyok vele hogy szeretem megválogatni milyen egyéb élőlényekkel osztom meg a saját élettereimet, legyen szó a lakásomról vagy a munkahelyemről. És nálam csak olyan egyéb élőlények lehetnek, akiket én hoztam oda, vagy maguktól jöttek de szabad szemmel nem láthatók. (Mert a baktériumok, vírusok, apró atkák sem a szívem csücskei, csak ellenük úgysem tehetek semmit, tehát marad a fatalizmus.)

Így aztán rendeben van a teknős, rendben volt a kutya is, plusz maradhatnak a szobanövények (sőt, azokból jöhetne több is, de valahogy nem állnak sorban az ajtóm előtt.), de a poloskákban meg lódarazsakban nincs semmi szerethető, igazából egy szimpatikus vonásuk sincs. Viszont tele van velük a környék, ez a hátránya annak, hogy a lakótelepünk elég zöld, azaz sok a növény van, nagy fák, meg ilyen kisebb izék, amik olyanok mint a fa, csak alacsonyabbak... bokrok, na.

Mert ezek a hülye rovarok meg bogarak (minden bogár rovar, de nem minden rovar bogár, akkor sem ha egy régi fauvében utazik épp) szeretik a zöld növényeket, ennél jobban már csak a lakásban uralkodó kellemes klímát, fényviszonyokat és potenciális táplálékforrásokat kedvelik, mikért be akarnak jönni. És miután bejöttek, maradnának is, mintha nem lennék elegen a lakásban, plusz a teknős meg a növények ugye, és még a páromnak is kulcsa van hozzá. De a rovátkolt barmok (ez ugye a rovar szó eredete a nyelvújítás alkalmából) nem kapnak kulcsot of course, mert ilyen kinézettel és viselkedéssel nincs esélyük arra, hogy közelebbről is meg akarjam ismeri őket. Vagy pláne megkedvelni.

Mert én már kisgyermekkoromtól fogva utálom a rovarokat, zsigerileg undorodom mindentől, aminek ízelt lába van, a rákot is csak majonézes szendvicsben viseltem el, kizárólag lábmentes állapotban. H tehetném, mert mondjuk én lennék az uralkodó királyelnök-főminiszter, betiltanám a rovarokat, vagy legalább is távoltartási végzést adatnék ki ellenük, miszerint az én pár száz méteres körzetemben nem tartózkodhat rovar (kivéve méhek, de csak ha csinálnak mézet), sőt beszélni sem szabad róluk.

De amíg ez nem jön össze, marad az a verzió, hogy a lehető legkevesebbet szellőztetek (amíg nem lesz szúnyogháló az ablakon, de ahhoz meg pénz kell, ami most nincs), és olyankor is őrségben állok a nyitott ablak mellett, nem jön-e be véletlenül valami illegális ízeltlábú migráns, mert ha igen, fegyverrel lépek fel ellen. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy látszólag rendszertelenül csapkodok egy konyharuhával, hátha megijed a betolakodó, és kirepül az ablakon. 

A látszat persze nem csal, a csapkodás valóban rendszertelen, mint minden igazi pánikreakció. de másra nem telik, lecsapni nem akarom őket, mert hátha nekik is joguk van élni, meg gusztustalan rovarpüré marad utánuk a bútorokon vagy a falon, valamint nem vagyok híve a vegyi fegyvereknek, így a rovarirtók sem jönnek képbe. Plusz ott a hullákat is nekem kellene eltakarítani, csakúgy mint az ilyen ragacsos rovarcsapdáknál, ahol extra feltét a lelkiismeret-furdalás, hogy a gyors vég helyett lassú kínhalálra ítélem az áldozatokat.

Vagyis csapkodok, terelek és amennyire csak lehet hanyagolom a szellőztetést. Meg várom a telet, amikor nem lesznek repkedő ízeltlábúak, legalább is nem ilyen tömegben, és nyugodtan szellőztethetek. Amitől akkor persze hideg lesz, de megnyugtató, rovarmentes hideg.

Sun Co.

A cím így elég hülyén fest, de nem teljesen értelmetlen, helyes kiejtése ugyanis: szánkó. Mert láttam ma két srácot az utcán, akik vastag kabátban, kötött sapkában egy szánkóval haladtak ismeretlen céljuk felé. És közben kissé aggódó arccal nézték, ahogy a szép fekete felhők elhúznak a nap elől, ami ettől kisüt, és a aminek következtében a hőmérséklet elindul fölfelé, a lélektani határt jelentő tíz fok irányába.

Oké hogy reggel még elég hideg volt (a munkából hazafelé menet éreztem, hogy végre tényleg elmúlt a nyár) de a szánkót elővenni azért tényleg túlzás volt, egyfelől mert a talajmenti fagyokon még nem lehet szánkózni, másfelől meg azok is legfeljebb holnapra várhatóak, már ahol.

Vagyis a szánkó nyilván nem szánkózásra kellett, hanem mondjuk szánkó-szépségversenyre, szánkós ételek fesztiváljára, vagy simán csak szánkós tüntetésre mentek, ahol követelték a városvezetéstől az alanyi jogon járó havat, továbbá a helyi jégcsarnok kiterjesztését  a teljes észak-nyugati városrészre. (Azért csak arra, mert az jobbára lakóterület, így a sok jég nem akadályozza az ipart, a turizmust, a szervezett bűnözést, vagy ezek valamilyen tetszőleges elegyét.)

És persze a sok hó meg jég mellett be kellene tiltani a napot és bandáját (holdat, csillagokat, szentjánosbogarakat) mert azok is sütnek a fényükkel, amitől elolvad a hó. Még attól is elolvad, ha a Hold süt, csak az nem látszik, a csillagokról nem is beszélve, amik állítólag szintén napok, csak rohadt messze tőlünk. De ez ugye nem mentség semmire.

Még jó, hogy vannak olyan mozgalmárok, akik még az őszi széllel kombinált szikrázó napsütésben is kiállnak a szánkózás mellet, nagyvonalúan megfeledkezve arról, milyen hónap van és mennyi az esélye ilyenkor a hónak. Mennyi az esélye egyáltalán bármikor...

Persze az is lehet, hogy csak simán be voltak tépve.

Ókor iszik magában

Ovasok egy cikket a 444.hu-n a nemrég halálra gázolt, ökrös szekérrel Európában kószáló magyar vándorról, amikor hirtelen megakad a szemem egy mondaton:

"A letáborozás oka az volt, hogy az egyik ökre mindenórás volt, és az elléshez meg kellett állniuk, méghozzá nyugodt körülmények között."

Nem tudok annyira városi szociológus lenni (pedig állítólag ez különösen urbánus szakma), hogy ne tudjam, az ökör az a herélt hím szarvasmarha. Aki tehát mindenórás, elleni készülő ökörről ír, az egy szarvatlan marha und tényleg nagyon városi.

Gondolom az lehetett a probléma, hogy az "ökrösszekér" afféle gyűjtőnév lett, minden belefér, aminek kereke van és tehén alakú dolgok húzzák, hogy azok aztán pont ökrök-e, az másodlagos.

Ez kicsit olyan, mint mikor tulajdonnevek köznevesülnek (a helyesírás-ellenőrző minden áron "köznedvesülnek"-et akar íratni velem, mintha annak lenne értelme, mármint a pornószakmán kívül), így a fagyasztott kaja az mirelit (pedig az egy márkenévnek indult) a gázolajjal hajtott motor az dízel, a szendvics az nem Sandwich grófja és a makadámútról sem sokaknak jut eszébe John McAdam skót mérnök.

Így aztán az ökrösszekér is lehet általános érvényű, valami ami úgy nem lovaskocsi, hogy közben nem is szamárkordé, de négylábúak húzzák, mondjuk ökrök, egyszarvúak vagy zsiráfok.

A google persze nem ismeri a jelenséget, mert bár "ökör" szóra kiadja a releváns találatokat, de azért rákérdez: Erre gondolt: Ókor?

Nyilván a google is rettenetesen városi bölcsész, az ökörrel nem tud mit kezdeni (még egy pofa sört sem lehet inni vele mert ugye ő magában...), de az ókor az ugye már valami, hisz mint tujuk mifelénk minden tudomány úgy kezdődik, hogy "már az ókori görögök is..."

Kivéve például a szociológiát, de ebbe most nem mennék bele.

A hetedik nap te magad mégy

Mármint dolgozni. Mert a mostani munkámban az is benne van, hogy úgy négyhetente vasárnap délután/este is be kell jönni, mert jönnek a diákok, és felügyelni kell őket.

Ettől a vasárnap esti munkába jövéstő nekem teljesen átrendeződött az időérzékem, mivel a péntekem szabad volt, így akkor volt nálam szombat (még jó hogy nem vagyok zsidó, mikor tartottam volna a sábátot?), szombaton meg vasárnap, ma esete pedig már úgy beszéltem a még tartó ciklusról, hogy a múlt hét. Nekem olyan hétfői hangulatom van, ami folytatódhat holnap is, mikor tényleg hétfő lesz, szerencsémre nem vagyok Garfield (csak a testalkatom egy kissé), azaz nem utálom direktbe a hétfőt, legfeljebb vasárnap este.

Mert a vasárnap este azért mindig kissé szomorkás, vége a hétvégének, másnap dolgozni kell, valamint vége a hétvégének. De így hogy a vasárnap este nekem már lokálisan hétfő van, kimaradt ez a szplín, amit nem bánok. Plusz - ahogy Moldova írta valahol - titokban és igazán nem végiggondolt módon abban bízom, hogy ha akkor dolgozom, mikor mások még pihennek, majd pihenhetek, mikor ők még dolgoznak.

És ez valójában működik is, erre való az a péntek, amikor nem nekem kell zárni a műintézményt, nyugodtan nézhetem reggel, ahogy a tömegek dolgozni indulnak de én nem (egy reggel sem indulok dolgozni, legfeljebb kora délután, de ilyen már volt más munkahelyen is, éveken át), sőt délután is azt csinálok amit csak akarok, vagyis leginkább semmit.

Esetleg elhatározom, hogy jövő héten már tényleg leáztatom azt a három kanadai bélyeget...

Őszülés

Még nyílnak a völgyben a kerti virágok? Fene tudja, nincs völgy a közelben, illetve az egész környék az, de kert nincs. Viszont még zöldell a nyárfa, ha nem is az ablak előtt, de ott is zöldell valamilyen fa, csak nem vagyok jó a botanikában, a karácsonyfát megismerem, meg a gyümölcsfák egy részét, de azokat is csak gyümölccsel együtt.

Viszont ma  reggel épp 12 fok van odakint borult éggel, ami több mint kielégítő, én igazából a harminc fok und szikrázó napsütést utálom, nem szoktam napozni és nem járok strandra, tollasozni is inkább valami árnyas helyen.

A többség azonban fetisizálja a felesleges UV-sugárzást, szereti védelmi reakcióra kényszeríteni a természetes bőrszínét, és bosszankodik azon, hogy pont augusztusban vette gy kurva drága légkondit, amit most nem tud kihasználni. Így aztán vernyákol, hogy jajj, elmúlt a nyár, meg itt az ősz, mintha nem ez lenne pont minden évben a természetes. És persze a lakosság ugyanezen részének meg decemberben az lesz a baja, hogy túl meleg van, és bezzeg gyerekkorukban még volt fehér karácsony, de ugye ezek a mai fiatalok... (Csak a pornó meg a narkó, meg az interfész-buknet, vagy hogy hívják.)

Pedig az itt van az ősz, itt van újra az remek dolog, nem kapok hőgutát, lehet végre kényelmes pulóvereket hordani (a kockás sáljaimhoz mondjuk még hűlnie kellene a levegőnek) és nemsokára már nem pakolom a hűtőbe a teát, sőt megégetem vele nyelvem.

A fák viszont még bosszantóan zöldek, nem nagyon van nyoma az elvárt sokszínűségnek, a sok zöld viszont hosszú távon unalmas, márpedig már legalább tavasz óta ilyen egyhangúan zöldek a hülye növények. Márpedig hiába mondják, hogy a zöld szín nyugtató hatású, ennyi idő alatt és ilyen töménységben már egyenesen idegesítő, ideje tehát leváltani. Zöldség helyett sárgaság kell, barnaság (de nem a nyári, tengerparti értelemben), meg egy kis pirosság, zöldség az legfeljebb a tányéron!

Régebben persze nem örültem ennyire az ősznek, mert kezdődött az iskola, de ez most nem zavar annyira, legfeljebb a forgalmi dugók miatt, pedig a többség nem is dug a forgalomban, csak torlódik és káromkodik, miközben a gyereket viszi a két saroknyira lévő iskolába. Én meg ülök a reggeli buszon (ha épp reggel kell mennem valahová, mondjuk haza), és érdekesen érzem magam, hogy bérletet kell vennem azért, hogy egy utcasarkon üldögélhessek. Igaz van tető a fejem fölött és van légkondi is, szóval valamennyire jogos a sarc, de én igazából azért veszek bérletet, hogy eljussak A-ból B-be, nem pedig azért, hogy üldögélhessek valahol.

Ha üldögélni akarok valahol (ami kellemesebb egy dugóban álló busznál) akkor fürdőbérletet és/vagy könyvtári olvasójegyet veszek.

Ősszel ezek amúgy is remek helyek, az ember nincs otthon, de mégsincs a szabadban.

ez pont egy saját kép

Ment-S

Ma van lenni az autómentes nap neki. Ami igen jó remek dolog, illetve dicséretesen üdvözlendő, elvégre ne járjon mindenki más autóval vele, amikor én busszal megyek gyalog, főleg ha nincs is busz sérelmemre. (A buszbérletem részben gyalogbérlet, mert sokszor mikor hazajövök a munkából éppen megfáradva, akkor nincs is busz, így részben gyalogolok, gondolom a bérletem erre is jó valamire.)

Szóval az autómentes napon alkalmából nem vezetek autót, nem ülök autóba sem bele, ami könnyű, mert nincsen autóm nekem semmi, vezetni sem tudok, de legalább a párom is pont így van vele. Én maximum biciklit tudok vezetni a két kerekén, de nem szeretek, mert vannak autósok is az úton rajta, bicikliút meg nemigen van sehol sem, az autóktól én meg félek biciklizni, szorítottak már árokba autósok az engem biciklist.

Persze van olyan autós aki csak félig az, ezért nem félnék tőle ha ilyenek lennének az utakon száguldozva:

youtube.com

De az autómentes napon amúgy sem tervezem elhagyni a lakást, biciklivel sem, nehéz is lemenni a lépcsőn az elsőről, pláne hogy előtte biciklizni kellene felfelé a pincéből, hogy lemehessek aztán. Azt meg aztán tényleg nem, és ahogy nézem mindjárt esni fog, víz a felhőkből.

Úgyhogy itthon maradok, vizet iszom a hűtőből, buborékmenteset persze, ha már mentes nap van, és pont ma.

Hüje newek

Egy perui falu polgármester-választásán a két jelöltet úgy hívják, hogy Hitler és Lenin. Pontosabban Hitler Alba Sanchez és Lenin Vladimir Rodríguez.

Vagyis legalább a keresztnevük hangzik csak hülyén, mert a sáncsez/rodrigez vonal az originál latin-amerikai. A kérés igazából csak az, miért adnak valahol Peruban gyerekeknek ilyen kretén neveket, de derék /u-i parasztok tényleg nem hallottak a nevezettekről? 

Egyébként valószínűleg nem, Hitler is azt mondja, az apjának simán csak tetszett a név hangzása, hogy az olyan "külföldies", hát tényleg az arrafelé, de mondjuk Argentínában már nem hangzana annyira idegenül, tekintettel a tényre, mennyi náci menekült a háború után oda. de hát Dél-Amerika jó nagy, a perui hegyekbe már nem hallatszik fel  a Horst Wessel-dal.

És persze Hitler (tényleg, hogy becézhették gyerekkorában?) hozzáteszi, hogy ellenlábasai csak azért indították ellene Lenin Vladimirt, mert mégis milyen jó poén már. Meg épp nem találtak egy Stalin  Pedro Jimenez nevű helyi alkoholistát, aki unja már a kecskepásztorkodást és szívesen lenne polgármester.

Nem lenne rossz, ha a két jelölt mondjuk megállapodna és összekombinálná a keresztnevét, mert a Hitlin és a Lener  már nem emlékeztet az eredetire, de még mindig piszkosul külföldies, ha már egyszer ez a szempont. (Persze lehet, hogy Lenin apukája nem csak e miatt választotta, a Valdimir legalább is erről árulkodik...)

Nálunk persze nem lehetne valaki Kovács István Frankenstein, Weienrberger Mussolini vagy Szabó Kimirszen, mert nálunk az Akadémiai illetékes nyelvtudományi nyelvtudósai megmondják, hogy mi mehet és mi nem, azaz Józsi bá' hiába szeretné Traktornak hívni a fiát, azt például nem lehet.

És ugyanígy nem lehet a gyerek Geszte, Zülal, Cukorka vagy Noon, mert ezeket szigorúan kigyomlálták a nyelvészek a kérelmezett új keresztnevek közül. Ezzel szemben nyugodtan a lehet az utód (a nemét megtippelni ne merem) Ánfissza, Mamiti vagy Nilüfer, szóval logikát azt ne nagyon keressünk a döntésekben. Nekem például a Cukorka határozottan szimpatikus a Nilüfernél, bár persze lehet, hogy ha harminc év múlva jelentkezne egy Kis Cukorka mondjuk egy tanári állásra,  be se hívnák interjúra, mert egyrészt ilyen névvel eleve kiröhögnék a diákok, másrészt meg az sem tudnák róla milyen nemű. (Például egy cukros bácsi nem tűnne jó választásnak, bár egy kis cukorka az jól jöhet bármikor. De Molnár Ferenc Caramel az ne lépjen fel a szalagavatón.)

Úgyhogy nálunk legfeljebb a kutyáját hívhatja az ember Goebbelsnek vagy Szálasinak, a kutyákokra egyelőre nem tette rá  a kezét az Akadémia. Vagy arra majd a mancsát fogja.

Guten Berg!

Tegnap pakolásztam az egyik (általam) nemigen használt beépített szekrényben, az előszoba ama sarkában ahová soha nem süt be a nap, és érdekes dolgokat találtam. Ott leginkább könyvek vannak meg régi lemezek, reménytelen őskáoszba merevedve, és most vettem rá magam, hogy nekiálljak valami rendet vinni belé.

Ez persze egy hosszabb projekt, most csak átválogattam és sorba raktam egy adag régi könyvet (te jó ég, hogy az ötvenes-hatvanas években milyen ócska, azóta méltán elfeledett szovjet írókkal büntették az olvasni vágyó proletariátust!), meg kiválogattam magamnak néhány ínyencséget. Meglett ugyanis néhány tinédzserkori kedvencem, amikről részben azt sem tudtam már, hogy valaha olvastam, részben csak simán nem találtam már időtlen idők óta régen.

De a 86-os Úttörő Zsebkönyv, egy nagyjából vele egykorú Hahota, meg néhány harmincpár éves ponyva remek felfedezés volt, de előkerült például John Updike Így látja Roger című könyve is, amit sok éve kerestem, de például a helyi könyvtárban is benne. Hiába.

Mert ugye a Gutenberg-galaxis, mint minden rendes galaxis az ősrobbanással jött létre, azaz kezdetben vala a káosz, aztán alakulti belőle valami. Így aztán nem csoda, hogy a szekrény, ahol egy csomó régi könny van (vagyis időben közelebb esik még a kezdethez) káosz van. Ez nem rendetlenség, hanem a régi könyvek normális elrendeződése. Persze étem én, hogy McLuhan ezt a Gutenberg -galaxis dolgot metaforának szánta, de én érthetem konkrétan is. Amúgy nemrég olvastam bele újra az azonos című könyvébe, amit a helyi könyvtárban ötven kemény forintért szereztem be, a leselejtezett polcról, teljesen újszerű állapotban. Nyilván a kutya nem kölcsönözte ki, ezért selejtezték, mondjuk egy kutyát nem is igen érdekelné a tipográfiai ember születése. Meg hogy a szerepekből hogyan lesznek szakmák, a kutyákat általában véve nem érdeklik a modernitás-elméletek, legalább is így vettem észre már több kutyán eddig.

De engem meg igen, úgyhogy igyekszem átlátni a káoszt, és a nyomtatott ősrobbanásba majd azért viszek valami rendszert, sőt az is lehet, hogy ennek eredményeképp néhány könyvet ki is dobok. Ami rendkívüli eset lenne, mert én könyvet elvből nem dobok ki (amitől persze sok is van belőlük, még szerencse hogy megtűrnek a lakásukban), de mondjuk egy szétmállott iskolai orosz-szótárra vagy egy durván megsárgult, és fokozottan igénytelen lengyel ifjúsági regényre azért már nem pazarolnék helyet. (Közben meg Sztálintól A leninizmus kérdései azért valószínűleg marad, ez már van akkora kuriózum, hogy megteheti.)

Azt viszonyt tényleg nem értem, hogy a könyves káoszomba hogy kerül egy pár tollasütő, hogy kerülhettek ezek a Gutenberg-ősrobbanásba?

Elit zombik

Böngészem a tévéműsort, mert este már van az a pont amikor még nem tudok aludni, de már nem tudok olvasni, így nem háttértévéznék, hanem tényleg megnéznék valamit, ágyból párnák közt. De ilyenkor vagy nincs semmi fogamra (szememre? esetleg szemfogamra?) való, csak valami agyatlan ölős-baszós akcióthriller, amit meg megnéznék az túl későn, mondjuk éjjel egy után indul. (És nem, tényleg nem veszem fel, nem kezdek el keresgélni a neten, hagyom az egészet a fenébe, úgyis csak valami elalvás előtti zsibbasztásnak kellett volna, hogy legyen mibe belealudni.)

Így aztán nem fogom megnézni az Elit alakulat a zombik ellen című nyilván szuper produkciót, pedig tényleg érdekelne az Elit alakulat a zombik ellen, hogy  mennyire elit az az alakulat, mennyire zombik a zombik, sőt hogy mennyire elit zombik?

Amúgy tényleg jó film lehet, a port.hu-n 10-ből 10 ponton áll, mondjuk egy szavazat alapján, de így ha megnézném és szavaznék (rosszabb esetben savaznék) róla, magam is elit zombinak érezhetném magam, egyrészt mert a kevesek közé tartozom aki szavazott róla, másrészt meg éjjel fél kettőtől eleve csak zombi-üzemmódban vagyok képes létezni.

Az imdb-n egyébként csak 3,3-at kapott eddig a 10 pontból, valami 1500 szavazat alapján, de akik ott íly csúnyán lealázták a filmet, biztos rossz ízlésű, popkornzabáló tömegemberek, akik nem értik a magas művészetet.

Hisz az Elit alakulat a zombik ellen nyilván egy művészfilm, artisztikus fricska a tömegkultúrának, szándékosan trash, kortárs performansz ami kigúnyolja az egy kaptafára készülő szánalmas és olcsó gagyikat. Mert ugye nehéz elképzelni, hogy valaki arra ébred reggel, hogy milyen eredeti ötlet lenne egy filmben egymás ellen ereszteni a tengerészgyalogosokat meg a zombikokat, ez annyira, de annyira eredeti, ilyet még senki nem csinált.

Vagyis ez csakis egy ironikus gesztus lehet, magasművészet a javából.

Kár hogy nem fogom látni.

Mindennapi történelem

Egyszer már megemlékeztem róla, hogy az ismeretterjesztő csatornákon erősen túltengenek a nácik, a világháború meg a náci történetek (persze egy ilyen csatornán: "rejtélyek") erősen eluralják a napközbeni meg néha a késő esti műsorsávokat. Most épp a A nácik bizarr háborúja című sorozatba futottam bele, ahol a műkincs-rablásoktól Himmler okkult eszetlenségéig mindenféle dolog előjön, ami persze nem rejtély, nem is különösebben bizarr, egyszerűen csak a történettudomány apróbetűs részéhez tartozik. (Hisz mindenki emlékszik rá, az iskolai történelemkönyvekben is királyok, hadvezérek és csaták váltogatták egymást, de az, hogy például miből élt egy középkori lovag, vagy mit ettek a tizenkilencedik századi magyar parasztok, az nemigen kerül említésre, már csak terjedelmi okokból sem.) Pedig ez a mikrotörténelem is igazán érdekes, sőt sokaknak főleg az, a királyok és a csaták meg csak a keretet vagy hátteret adják az egészhez.

Úgyhogy végül is érthető, miért meg ez a ismeretterjesztésnek gondolt habverés a náci éra körül, hisz egyfelől a korszak már mozgóképeken is jól dokumentált (van tehát miből dolgozni a diszkaveri vagy nésöneldzsigrafik vágóinak), van sok dokumentum a szemtanúkról, résztvevőkről és a náci tematika húde beépült a popkultúrába, a viccesen agyahagyott sci-fi-től (Iron Sky) a videojátékokig, a nácik vonzódása az okkult marhaságokhoz megtermékenyítő hatással bír a kortárs kultúrára is.

Így hát érdemes lenne belemenni az eddig nem tárgyalt témákba is, lehetne még több sorozatot készíteni egy csomó dologról, például:

Náci gasztronómia

Érdekfeszítő nyomozás a legendás Árja Leves receptje után (a lényeg, hogy az alapanyagokat nem érinthették szlávok és nem beszélhettek róluk zsidók), melyet az SS elit egységeinek kiképzéséhez használtak. Himmler szerint a leves fogyasztása erősítette a Führer iránti odaadást, magasabbá, szőkébbé tette a kiválasztottakat és a tekintetük is jegesen metsző lett tőle. A titkos receptet amúgy Oberfrankhausensweinschaudorf várában őrizték, mely  arról volt híres, hogy a középkorban templomos lovagok közeli ismerősei lakták, és a várárkot tévedésből a falakon belül ásták, de ha már ott volt, azért feltöltötték vízzel. Ez a víz lett aztán a leves alapja is, melyet többek között disznólábbal, répával és lábgombával készítettek.

A sorozat epizódjaiból ezen kívül kiderülne, miért volt vegetáriánus Hitler és miért ette kanállal a savanyú káposztát, ittak-e sört a Wermacht katonái a szilvalekvárhoz, valamint hogy hány húskonzerv fért el Tigris tankban.

Nemzetiszocialista takarítószerek

Érdekfeszítő sorozat a faji tisztaság kiterjesztéséről a konyhára, a fürdőre és a vécére is, avagy a német széklet felsőbbrendűségének ideája (amely nem hogy nem büdös, mint az alantas népeké, de egyenesen rózsaillatú), mely szükségtelenné teszi a kézmosást és az egyéb, csak alsóbbrendű népfajokra jellemző primitív rituálékat. A nácik szerint az igazi párttagnak nem szükséges külön tisztálkodnia vagy takarítania, hisz a kosz és a baktériumok is menekülnek a Führerbe vetett rendíthetetlen hittel találkozva, ezért elég hetente egyszer sósavval fellocsolni a lakást (irodát, körletet, lövészárkot) és meginni fél liter hipót, a belső fertőtlenítés végett. Azt csak az ellenséges propagandisták terjesztik, hogy a hipó ártalmas, a fajtiszta fajnemzeti fajszocialistának meg sem kottyan, sőt direkt szereti. Az alantas népek meg söpörjenek, úgysem mennek vele semmire, a söprés után egy idő múlva újra úgyis kosz lesz.

Náci ufók

Az amúgy is népszerű összeesküvés-elméletek fekete-fehér de szélesvásznú feldolgozása, a következő témák mentén: Hitler vs. Predator,  Hess és az Űr-SS, Darth Göring robotikai kísérletei az 55-ös körzetben, náci tervek a kis szürkei idegenek, mint nem árja faj kiirtására, a RoSSwelli incidens valódi története a Gestapo dokumentumai alapján. A műsor készítői olyan eredeti források alapján rakják össze a megdöbbentő igazságot, mint a Zwickaui Sonkagyár brigádnaplói, a korabeli berlini villamosmenetrend, az 1934-39 közötti német influenza-statisztikák vagy a Júdeai Nemzeti Front ügynökjelentései. Ha már minden mindennel összefügg...

pixshark.com

Náci társasjátékok

A népnevelés fontos eszközének gondolt játékok bemutatása, melyek kiváltani voltak hivatottak az olyan idegenszerű dolgokat mint a Monopoly, a sakk, vagy a póker, melyek biztos zsidó gyökerűek, nem is beszélve a barchobáról, ami viszont tuti hogy az.

A nemzetiszocialista sakkban például a szabályokhoz tartozott, hogy mindig a sötét kezd, és mindig nyer is, a világossal játszónak úgy kell lépnie, hogy mindenképp veszítsen. Ezt amúgy az is biztosítja, hogy a sötétnek másfélszer annyi bábuja van és három lépésből kétszer ő jön. (A sötét gyalogok egyébként rohamsisakot viseltek, király és királynő helyett pedig hadseregtábornok és birodalmi vezér volt, a gyalogok előtt pedig egy sor fekete tank.)

Az árja Monopolyban nem gazdasági hanem katonai fölényre kellett szert tenni (a Harmadik Birodalom visszavág!), ingatlanok megvásárlása helyett szönyegbombázni kell országokat, miközben a szervezet népirtással óvatosan kell bánni a játékosoknak, hogy maradjon elég munkaerő az elfoglalt területeken. A végén az nyer, akit a többi játékos nem fojt meg menet közben (vagyis ő fojtja meg őket).

Náci szex

A legrövidebb nácis sorozat lenne, főszerepben a Birodalmi Fajnemesítő Intézet kémcsöveivel, és az azokat megtöltő szőke SS-tisztekkel, akik gyorstüzelnek, aztán mennek is vissza a frontra újabb dicső győzelmeket aratni.

A hét felfedezése

Tegnap jöttem rá, hogy még az előző évtizedben, már néhány évig dolgoztam abban az épületben, amiben most. Merthogy a kolesz az egyetemi campuson van, és eddig csak a két fölső szint volt maga a kollégium, a földszintet és az elsőt az egyetem használta vagy birtokolta, és a tanszék ahol dolgoztam, pont a földszinten volt. De nekem ez most csak így, a harmadik héten tűnt föl, valószínűleg azért, mert anno nem azt a bejáratot használtam, amit most, illetve legfeljebb ritkán.

Fizikailag nézve emelkedett a pozícióm, mert a földszint helyett immár a harmadikon csépelem a klaviatúrát, ha presztízsem nem is akkora, de például a szobám jobban felszerelt anno a tanszéken kiürítettek nekünk egy szemináriumi termet (de egy szem ináriumot sem tartottunk benne), volt benne szék, amire letehettük a fenekünket, meg asztal, amire a laptopunkat, ha már számítógépet nem kaptunk.

Amúgy nem ritka, hogy valamit nem veszek észre, csak ahhoz képest későn, legutóbb az mp3 lejátszómat kerestem, és a kenyérpirítóból került elő. Mert hogy a pirító feletti konnektorba szoktam dugni a töltőjét, és egyszer nyilván beleesett. Én meg nem értettem, hogy miért olyan rohadt nehéz lehúzni a kenyérpirító izéjét, amit le kell húzni a pirításhoz, aztán rájöttem. Ki tudja hány pirítós után a lejátszó diszkréten amorf formára olvadt, leginkább úgy nézett ki mint Darth Vader halotti maszkja (elvégre az ő hulláját is megpirították, igaz máglyán, ami kenyérrel ritkán fordul elő, elvégre a jó kenyér nem boszorkányság, csak ritka). Nem meglepő módon már nem volt jó semmire, legfeljebb kortárs műalkotásként lehetett volna kiállítani, viszont a benne lévő MicroSD kártya ép maradt, és mikor kipróbáltam, kiderült hogy működik is .

Gondolom átállt az Erő sötét oldalára, így élhette túl, rajta egy csomó jó hallgatnivalóval, sőt filmmel.

themarysue.com

A fenti pirító pedig igazán bájos darab, bár ahogy elnézem a benne készült munkadarabokat, nekem nem kellene. Mert a kenyér egy része hófehér maradt, a Vader-sisak formájú meg megégett, szóval látványos, de az íze szar lehet.

Én meg már megint idáig asszociáltam az egykori társadalomelméleti tanszéktől, meg annak hűlt helyéről.

És még zavart sem érzek az Erőben.

Asszinkron

A filmek feliratozását helyezné előtérbe a kormány, hogy ezzel is javítson a magyarok szánalmas idegennyelv-tudásán. Mert az ember akkor tanul meg jól egy idegen nyelvet, ha feliratosan nézheti a filmeket, illetve ma már inkább a sorozatokat. Mert ott vannak ugye a bezzeg finnek és a pláne svédek, akik remekül tudnak idegen nyelveket. Pontosabban angolul, az ma már az idegen nyelvek, a többi csak úgy mellékesen van még, bár ezt egy kínainak például elég nehéz lenne elmagyarázni. Azt sem tudná hogy kell magyar ázni, ő csak kínaiul szeret ázni, a saját dialektusában persze.

Ezzel együtt a sok eredeti hanggal nézett film még segíthet a szövegértésben, de azért ismerek embereket, akik ettől még nem tudnak megszólalni, bár azt értik, hogy mit mondnak a tévében, meg a jutyúbon ami sokaknak a tévé. Én mondjuk meg tudok szólalni (angolul maximum, az olaszom már annyira semmilyen) csak nem szeretek, sőt én kedvelem a szinkront. Majdnem mindig, bár mióta mindenki szinkronstúdiót alapít, akinek van egy jobb hangkártyája, már ez sem feltétlenül van így, még szerencse hogy alapvetően angol nyelvű filmeket nézek ha már, egy franciával úgysem tudnék mit kezdeni.

A feliratokat viszont nem szeretem, nem azért találták fel a hangosfilmet, hogy aztán nekem olvasom kelljen,  ha azt akarok, majd beteszek egy könyvet a lejátszóba, egy VHS videó már úgysem jó másra, hátha egy Vonnegut kötettel még megbirkózik. Egy könyvben úgyis egyszerűbb visszatekerni.

Szóval én javasolnám a feliratos könyveket is, bár valójában van már ilyen, itt azokra a kiadásokra gondolok, ahol az egyik oldalon folyik az eredeti szöveg, a szemben lévőn meg a fordítás.

Vagy simán költözzön mindenki külföldre, és tanulja meg az ottani nyelvet. ha már Eszperantót senki nem találja a térképen. Nehézség persze ezzel is lenne, hisz ha mindenki a neki külföldre költözik, akkor ott kitől tanulja meg a helyi nyelvet? És mit kezd majd egymással a sok portugálul tudó német, meg az franciából perfekt svéd? Talán ezért hasznos az angol, hisz ha az ember nem épp Angliában vagy környékén van, nyugodt lehet, hogy a másiknak sem anyanyelve, úgyhogy nem fogja kiröhögni a hibáit. Persze Angliában is könnyen megeshet ez az emberrel, erről mesélhetne például az a magyar szusiszakács, akivel a greenwichi piacon találkoztam.

És nemzetközivé lett holnapra a világ.

Éjszakai ügyek

Na, azok még nem voltak eddig, szerencsére. Az éjszakai műszak egy kollégiumban sokkal kellemesebb, mint mondjuk egy gyárban, és nekem eddig csak az utóbbihoz volt szerencsém. Itt viszont nincs semmi "tizehattonnátrax", semmi hogyodanerohanjak, egysszerűbb az élet. Pláne mert (ahogy eddig megfigyeltem, a leghangosabb, leghiperaktívabb srácok lenyugszanak a tízórás villanyoltás után, legkésőbb fél tizenegyre, nyilván a hiperaktív üzemmód addigra lemeríti őket, vagy nem.

De tizenegykor már csak én mozgok a folyosón (reggel hatkor meg még csak én), és ha nincs mit munkaügyben határidőre csinálni, bekapcsolom a tévét a nevelői szobában, nagyon halkan persze. Vagy valami hírcsatornát nézek, vagy a Family Guyt, bár igazából mindkettőt unom már kissé, a femiligájt talán kevésbé, aztán felébredek valamikor fél egykor, és látom hogy nagyon halkan megy a South Park, ekkor kikapcsolom, és alszom tovább nyugodtan, nem érdekel hogy már megint megölték Kennyt, pláne mert szerintem  mostanában már egy teljesen másik évadot adnak.

Hatkor meg nyugodtan, még egyedül osonhatok ki a mosdóba, és mire jönnek a naposok csengetni, én már frissen mosakodva, de az előző napi pólómban működöm, jellemzően a számítógép előtt reggelizve. A póló amúgy azért előző napi, mert délután veszem fel tisztán, nem abban alszom, van külön hálópólóm (nem ez a hentes-mészáros jellegű hálós, csak egy sima kék, amiben alszom), reggel hattól nyolcig meg még jó az előző délutáni, ezért nem csomagolok külön másikat. (Jesszus, mit össze nem magyarázkodok itt, pedig csak arról van szó, hogy új a munkám, kedvelem is és valahogy van kedvem írni is róla. És már nem vagyok beszarva, mint első nap, de kétségtelenül még a beszoktatási időszakban vagyok.)

És bár némileg lebetegedtem (valami hasmenéssel kombinált megfázás, nem tudom e kettő hogy passzol össze) de azért nem adom fel, tegnap esete a csoportfoglalkozáson kifejezetten kezdtem jól érezni magam, valahogy kiszállt belőlem az addigi elesettség (vagy hatott a neocitrán, csupa kisbetűvel ha már nem a reklám helye), aludtam is némileg, reggel már úgy mentem le a buszmegállóba mint egy ember, aki lemegy a buszmegállóba).

Igazából nem akartam már megint a munkáról írni, de hát mostanában ez a meghatározó élményem, ha már a Harvard nem jelentkezik állásajánlattal, nem találtam föl a ragasztós-tejfölös lángost (bár egyszer majdnem) meg a lottón sem enyém a főnyeremény, ez utóbbiban mondjuk szerepe lehet, hogy nem is játszom. A tippmixről meg azt tudom, hogy ez a neve...

De Hamilton már negyven ponttal vezet a világbajnokságban, spagetti van ebédre és hat a gyógytea, valamint a héten még bélyegeket is cserélek, legalább is remélem, mert a gyűjtemény az fontos, egy gyűjtőnek legalább is. Már ha nemszemetet gyűjt vagy használt fecskendőket, ez esetben foglalkozzon  vele a városi közterület-rendőr-felügyeletség, vagy ahogy mostanában hívják az őket.

Én minden esetre remek dolgokat remélek cserélni az 1913-as turulos sorozatomért, bár igazából nem akkora ritkaság. De én az esztétikumra is megyek, ezért előkészítettem a magyar festményes kollekciót is.

(Na ez lehet az a pont, ahonnan már senkit sem érdekel azén bélyeggyűjtő mániám, abba is hagyom. Meg van néhány ír madaram, azokat még leáztatnám ebéd előtt. Ilyen nyomtatott madarakról beszélek persze, fogazott széllel, ami madaraknál legalább is furcsa.)

Katonadolog

Voltam reggel orvosnál, meglepő módon alkalmas vagyok a jelenlegi munkámra, mert például szemüveges bírok lenni, rendben a vérnyomásom és nem vagyok süket. De a legviccesebb az volt, mikor a doktornő (Dr. Nő?) megkérdezte, hogy voltam-e katona. Merthogy életkoromból és őszülő szakállamból adódóan én még az a generáció vagyok, akinek kellett volna lennie.

De nem voltam, hála az égnek, meg  a pszichiáter néninek, aki megkérdezte, hogy úgy harminc felé, két diplomával akarok-e katonának menni? Szerintem ő sem gondolta komolyan a kérdést, elvégre ha az ember épp a helyi egyetemen tanít, ami ugye közismerten rettenetes munkatábor, direkt vágyik egy kis masírozásra, meg folyosó felmosásra, az alkoholista őrmesterek választékos társasági stílusának megismeréséről nem is szólva.

De én azt mondtam, hogy nem. Ha lehet nem lennék katona, mire a dokinő írt egy papírt, miszerint "C" kategóriás vagyok, azaz pszichológiailag nem alapból alkalmas, csak vészhelyzetben behívható.  (Azaz sorkatonának nem vagyok jó, de a katedrára termettem?) Vagyis ha a háború bekezdődik (vagy megkövetkezik? - már magyarból is nem vagyok elég olyan), akkor engem behívhatnak, és jó leszek mondjuk hadifogolynak. Ez a cékategória igazából HETL, azaz Háború Esetén Túsz Leszek, de háborúra mondjuk már nem számítunk egynéhány évtizede.

Persze az egész felmentés mögött volt egyfajta értelmiségi szolidaritás, a doki sem gondolta, hogy pedig de jól jönne nekem a seregben eltöltött hat-kilenc hónap, és milyen remekül érezném magam az egyetem helyett egy laktanyában.

És annak ellenére, hogy nem voltam katona, azért vannak fogalmaim arról, milyen egy laktanya (kedves nagyapám harmincpár évig volt hivatásos tiszt, és mindig óvott attól, nehogy én is az akarjak lenni), amit aztán most épp próbálok elkerülni a koleszban. 

Ez ugye egy középiskolai kollégium, ahol azért elvárás, hogy rendet tartsunk, meg hogy a srácok ne nőjenek a fejünkre, de próbálunk (a kollégáim is jól láthatóan) nem kaszárnyát csinálni belőle, hanem inkább segíteni nekik, amit aztán vagy hagynak, vagy nem. Eddigi csekély  tapasztalataim alapján amúgy inkább de.

Avagy végre van olyan melóm, amit kedvelek, amiben jól érzem magam, tényleg fura sok év után újra tanárszerepben lenni, meg hogy tanár úrnak szólítanak, de úgy tűnik gyorsan beleszokok. Lehet, hogy ez az én természetes létállapotom. A kollégium persze speciális eset, mert egyfelől itt azért lazább a kommunikáció tónusa, másfelől meg szigorú a napirend (ébresztő, takarodó, villanyoltás, szobaellenőrzés), és pont az a művészet, hogy de legyen laktanya vagy munkatábor barakkokkal, mi meg az őrök. Hál istennek nem is vagyunk.

Katona meg csak akkor lennék, ha lenne zenei tehetségem, tudnék skót dudán játszani, és masírozhatnék, de szigorúan zenére.

Pohárnyi dilemma

Láttam ma egy kissé megfáradt nőt a szomszéd ház előtt álldogálni, teljesen elveszettnek tűnt. Kezében egy jellegzetesen kocsmai fröccsös pohár, félig még tele, hogy azzal mit kezdjen, az még megvolt neki, de hogy melyik kocsmából is jött ki vele rágyújtani, az már nem. mert épp két, tipikus lakótelepi kocsma között egzisztált, nem pedig Földvár felé félúton, de mondjuk ezt talán még ő is sejtette.

Nem volt az a tipikus hajléktalan fazon, semmi kötélfüles szatyor teli mosdatlansággal, semmi kilátástalanság a tekintetében, csak a nettó zavar, hogy úristen akkor ezt a poharat én hova is vigyem vissza? És át lehet érezni a gondját, hiszen tényleg kínos lehet bemenni véletlenszerűen az egyikbe, és odaadni Ibolykának (vagy az a másikban a pultos, aki dolgozik?), hogy aztán az először hülyén, majd megvetően nézzen vissza, miszerint itt ugyan nem jártál, aztán jöjjön a lekurvázás, a megalázás-szubrutin részeként.

Mivel épp a buszra vártam, megnézhettem mi lett a dilemmás helyzet vége: hősünk letette a poharat maga mellé a járdára, a fal mellé (miután gondosan elnyomta benne a csikket), és beállt ő is a megállóba, mint aki tényleg buszra vár, és soha nem is járt a valamelyik kocsmába benne, ádehogy of course.

Én meg arra gondoltam, ez valóban szellemes megoldás, a gordiuszi kolombusz tojása kreatív átvágása, azaz ha a pohárba nyomja el az ember a csikket, már nem kérdés, hogy hova vigye vissza, mert így ugye sehova, ezzel a gesztussal mintegy megszabadult a dilemmától. Az a megoldás, hogy nincs megoldás, hogy innentől már nem lehet megoldás, szarjunk bele nyugodtan, mást úgysem tehetünk. (És most tényleg megállom, hogy a politika jusson minderről eszembe, vagy megannyi munkahely szerte káeurópában.)

És még jó is, hogy a szarjunkbele-mentalitásban a szar csak szimbolikus, elvégre mégis csak jobb a csikk a pohárban, mint a... És hát  nyílt utcán azért mégis csak bizarr lett volna.

Meg persze az is eszembe jutott, hogy én bizony pia nélkül is képes vagyok arra, hogy hülyén nézzek magam elé, és a hülyén nézések egy jelentős része arról szól, hogy mi ez az izé itt az asztalomon, és mit is kellene nekem ezzel tennem, vagy hova raktam azt az izét, amiről tudom, hogy direkt azért raktam a valahová, hogy biztos megtaláljam. Már csak azt kellene tudni, hogy hol van az ott.

Vagyis jellemzően azt tudom a dolgokról hogy mik, vagy hogy hol vannak, a kettőt együtt ritkán, de a mégis, még mindig marad a kérdés, hogy de mire is való?

A bizonytalan kocsmaközi nőnek legalább lehet kifogása (hogy ugye az a fröccsös pohár eredetileg tele volt, és lehet hogy nem először), én már legfeljebb csak a diplomáimat lobogtathatom, hogy okos vagyok ám, csak nem látszik. mindenesetre hordok szemüveget, az jól jön az okosnak látszáshoz...

Kutyabaj

Mostanában lett egy új kedvenc tévéműsorom, ami az általam általában művelt háttértévézéshez ideális. Ez pedig a Paul O'Grady és kutyái című sorozat a Viaszat Nécsörön, amiben a brit tévés muki (és nyilvános kutyabolond) a Battersea-nál lévő londoni állatmenhely kutyáiért lelkesedik, illetve követi sorsukat, miközben lelkesedik. Persze a happy end igényel némi drámát is, így néha meghalnak a filmezett kutyák, néha meg a kamera előtt operálják őket,de  legalább szólnak, hogy aki nem bírja, vagy mondjuk épp eszik a tévé előtt az ne nézzen oda. És ez hasznos figyelmeztetés, én a múltkor épp szendvicset fogyasztottam, mikor egy yorkshire terriernek kiműtötték a le nem szállt heréit, a sajt viszont kezdett felszállni bennem.

Amúgy a sorozatot elnézve arra jutottam, hogy tényleg irigylem a britek problémáit, amikor megengedhetik maguknak, hogy a kutyák körül forogjon az életük. Mármint olyan embereknek is, akiknek magyar megfelelői (hasonló munkával), azon aggódnak, miből fizetik ki a villanyszámlát és előre köszön nekik az akciós művirsli a boltban.

Persze a kutyákokról gondoskodni kell, nekem is volt kutyákom (akiről e helyütt is többször megemlékeztem már), és én is úgy voltam vele ha szarul ment az élet nevű üzlet, hogy elvagyok a margarinos zsemlével, de neki kell rendes kaja, mert nekem még van családom, vannak barátaim, de ő tényleg csak rám számíthat.

Mondjuk most is jó lenne a számlák helyett azon aggódni, hogy mitől olyan kedvetlen a kutya, vagy miért annyira morcos a fikusz, mikor pedig rendesen öntözöm. (Még guanós tápoldatot is kap rendszeresen, mert olyan rendes vagyok, hogy a szobanövényeknek megveszem a madárszar-alapú finomságot is.

O'Grady sorozata egyébként erősen addiktív, ami akkor probléma, ha a öt-hat epizód van egymás után, mert olyankor nem lehet elkapcsolni. Közben meg lassan kutyamérgezése lesz az embernek, a túladagolt cukiság pusztítja az agysejteket, meg addig sem lehet valami rendes ölős-baszós zombifilmet nézni, ami amúgy a filmművészet csúcsa, csak fejen kell állni hozzá. Hogy annak lássuk.

De a kutyamérgezésre megoldást is kínál a csatorna, hisz a kutyás blokk után rendszerint jönnek a cicamentők, a britek láthatóan ügyelnek az egyensúlyra. Hiába na,régi demokrácia.

Fék nyúz

Volt a hétvégén az az emlékezetes eset, mikor egy motorversenyen az egyik arc azt gondolta, hogy ő mégse nem versenyző, hanem inkább gladiátor, így aztán minden csel ér, például az is, hogy átnyúl a mellette versenyezni próbáló pasas motorjához, és meghúzza annak a fékjét neki. Mert behúzott fékű riválist könnyebb előzni, ráadásul ha esik egy hatalmasat és még a nyakát is kitöri, bosszút sem tud állni. A közönség meg biztos szereti az ilyet - gondolhatta antihősünk - elvégre a nép az vért akar látni, meg cirkusztkenyret (ez valami római mondás lehet, elvégre a fékező, a Fenati nevű olasz, azaz a rómaiak leszármazottja), márpedig a véres kenyér elég nagy cirkusz... izé, a véres cirkusz a kenyérnél is jobb. Mint egy falat gladiátor.

Persze a motorversenyzők eleve nem normálisak, ők szeretnek egy kurva gyorsan száguldó kétkerekű bizonytalanságon félni, vagy csak szeretik hogy nem is félnek rajta, de egy kerékkel biztos kevesebb van nekik. Pontosabban kettővel, mert az igazi persze az autóverseny, hisz van a Forma-1, meg egy csomó más jó kis sorozat amik nem 1 Formák, bár egy szempontból a négykerekű versenyzés szórakoztató faktora kisebb.

Hisz egy autóversenyző legfeljebb az öklét tudja rázni (meg kifütyüléseket generálni a sisakrádióba), de a motoros az akár lábbal is dolgozhat, és nem csak a verseny utáni ötórai kocsmai verekedésben.

Ökölrázás láthatóan itt is van, viszont figyelemreméltó a lábmunka. És antihősünk is ugyanaz, csak egy kategóriával lejjebb, itt még látványosabban van jelen az utcai harcos stílus, ami a Moto3 és a Moto 2 között már kicsit megkopott.

Talán nem is baj, hogy jó eséllyel ez volt az utolsó motorversenye, mert egyrészt így nem okoz több életveszélyes helyzetet (bár a közutakon még bármi lehet, nem is beszélve valami jó kis maffia-leszámolásról), másfelől a MotoGP-re esetleg végleg kiveszett volna belőle ez a tűz, és a rohadék ellenfeleknek legfeljebb az anyját emlegette volna, persze negatív értelemben. Az meg ugye nem túl látványos.

Csillagok. Közöd?

Most olvastam, hogy a NASA kutatója szerint régebben a Vénusz meg a Mars is kék bolygó volt, ami remek hír a múltnak, de ma már nem igen érdemes átköltözni egyikre sem. A Vénusz például durva üvegházhatást senyvedett el az elmúlt 800 millió évben, mert persze senki sem szólt a vénusziaknak, hogy nem kéne annyi műanyagot gyártani a hamburgerek csomagolásához. Én régebben mondjuk gondolkodtam azon, hogy el kellene költöznöm valahova messze, de ha már mentem volna, akkor nem csak ide a szomszéd bolygókig. Persze mindegy is, 800 millió éve még alig voltam óvodás, az űrutazástól meg tériszonyom van a hányingerek szünetében, úgyhogy inkább maradtam. Meg amúgy is csak olyan bolygóra költöznék ahol nincsenek dzsedik, mert rohadtul unom már az álszent képüket a tévében is, és arról ugye semmilyen bizonyítékunk sincs, hogy a Vénuszon nem élnek dzsedik, vagy mondjuk ilyen kéken vibráló néhai dzsedik.

Bár a tévében most épp egy olyan messzi-messzi galaxisba utaznak a kényszer-űrturisták, ahol láthatóan nincsenek csuhások az erőben (ez amúgy az Interstellar, magyarul Csillagok között című film, amit mindig lelkesen kezdek el nézni, hogy aztán rájöjjek, mennyire unom az egészet), ettől az nem lesz sokkal jobb hely. Ennyi erővel költöztethetnék az emberiséget a Marsra is, vagy esetleg mégsem, mert jobban belegondolva a filmbéli probléma épp az, hogy a Föld úgy nagyjából kezd egy élhetetlen sivataggá  válni, szóval ehhez felesleges a Marsig repülni. (A Vénuszon legalább lehetne főzni egy jó húslevest a kevésbé kedvelt útitársakból, úgyszólván a másodperc töredéke alatt, de több százmillió évnyi üvegházhatás az mégsem egy szalagavató pezsgőkoktéllal.)

Igazából felesleges bárhová repülni, megnézni hogy vannak-e rajtunk kívül értelmes lények valahol a közelben, azon persze el lehet gondolkodni, hogy ennek mennyi az esélye, de ez maradhat nyugodtam sci-fi. Ha a Marson milliárd évekkel ezelőtt voltak is valamiféle primitív egysejtűek, attól én még nem fogom jobban szeretni a parizert, de a lehetőségről meg annak következményeiről való elmélkedés játéknak kétségtelenül jó.

És mivel holnap amúgy is nyilatkoznom kell, milyen szakkört indítanék, azt hiszem tényleg maradok az egyetlen épkézláb ötletemnél, azaz hogy a sci-fi lenne a téma. Pontosabban azok a filozófiai (na persze a srácoknak nem így fogom hívni) problémák amiket a jó sci-fi felvet, azok a tudományos tények amik mögötte állnak, meg a az a jövő- és emberkép amiket közvetíthet. 

Hogy például tényleg miért nem szálltak még le a helyi főtéren az ufókok, és miért nem is várható ez az elkövetkező újjászületésünkben sem, micsoda logikai bukfencekkel jár az időutazás, és hogy a Doktor (ki a fene?) aki szerteszét utazhat a galaxisban, valamint az időben is, miért mindig napjaink Londonjában kavar.

Vagyis lenne egy kis okoskodás a sci-fi mint tematika sajátosságairól, hogy mi is a fantasy meg az űropera, és miben más az igazi tudományos fantasztikum. Nem akarok fizikuskodni, de tényleg érdekes, hogy mi is van a sci-fi mögött. Asszem valami ilyen címe is lesz a projektnek, poszt fentebb olvasható címét mégsem adhatom neki.

Hideg pizza, meleg sör

Már megint hanyagoltam kissé a blogot, de egyfelől az új munka miatt fura ritmusban élek, másfelől meg határidőre kellett szállítanom egy nagyobb lélegzetű cikket, és azzal bíbelődtem, pláne mert azért fizetnek is. Egyszer majd valamikor biztos.

De ma délelőtt végre megalkottam a nagy művet, ami nem volt könnyű, mert mégis csak egy tudományos ismeretterjesztő szöveget kellett összehoznom, de a kezem már inkább erre a blogba alkalmas, lazább nyelvezetre áll rá. (Mondjuk ki kellene találni egy olyan nyelvhasználatot, ahol nélkülözhető az o meg az y, ez a kettő valahogy nem esik kézre, így aztán vagy kimarad, vagy duplán ütöm le. Akkor is mikor leírom, hogy valahogy. Meg hogy hogy.)

Amúgy szociálpszichológiai remekművet alkottam az agresszióról, mert eredetileg a manipulációról akartam, de sehogy sem akart összejönni, az is zavaros volt, amit nagy kínok között összekalapáltam. Úgyhogy inkább kezdtem egy újat, elvégre egy cikk az nem mirelit pizza, hogy ha már kivettem a  fagyasztóból és meg is sütöttem, megeszem, lesz ami lesz. 

Tényleg, étteremben is mindig igyekszek megenni mindent, ha már úgyis ki kell fizetni. Az érdekes az, hogy akkor is, ha nem nekem, egyszerűen rosszul viselem a moslék gondolatát is, így inkább megeszem. Nem a moslékot, hanem az ételt, ami akkor még csak pre-moslék, legfeljebb kihűlt, de azzal nincs gond. Gyerekkoromban a már emlegetett mirelit pizzát is mindig másfél órával az előtt kellett a sütőbe tenni, hogy nekiálltam enni, mert direkt hidegen szerettem. Pedig akkor még nem tudtam, hogy hidege tálalva a bosszú az igazi, ahhoz nekem a Kill Bill kellett.

Viszont a hideg pizza hőmérséklet-deficitjét sosem kompenzáltam meleg sörrel, legfeljebb jó hideg sör kellett a szobahőmérsékletű tészta mellé, hogy azért a különbség meglegyen ugye.

De mint mondtam egy cikk nem hideg pizza, ha már valami, akkor inkább meleg sör, túl kell esni rajta, de ha sikerült, még jól is érezhetjük magunkat, valamiféle vigyorgós nyugalommal szemlélve a környező világot. Igaz nekem holnapra is van némi munka, mert hétfőre kell leadni a csoportfoglalkozásaim tematikáját, még jó hogy eleve jogszabály írja elő, minek kell benne lennie, én majd legfeljebb átfogalmazom kissé, jogi nyelvről magyarra fordítva.

Első nap az iskolában

Na ez lesz holnap. Mert bár hivatalosan a mai napom volt az első, gyakorlatilag némi adminisztráció meg egy értekezlet volt az egész, meg találkoztam a kollégáimmal. A diákokkal még nem, az gondolom majd holnap, meg megtudom, hogy a koleszban mi hol van (hűtő, mosdó, térerő), illetve hogy mit is csinálok ott pontosan.

Hogy mikor az már megvan, holnap például rögtön maradok éjszakára is, majd valamikor reggel hat után léphetek le, de  csak hogy délután háromra visszaérjek. Viszont pénteken már nincs munka, ami jó, elvégre az ideális az, ha az embernek van állása, de épp nincs munkája, mert hétvége van, őszi szünet, legrosszabb esetben harmadik világháború, bár akkor lehet hogy állás sem lesz, mert maga a fogalom válik értelmezhetetlenné a nukleáris télben. Amúgy a globális felmelegedés ellenszere pont az atomháború, egy jó kis nukleáris télben már senki sem panaszkodna a felmelegedésre. Pláne mert nem is nagyon lenne senki, aki panaszkodhatna.

És akkor végre vége lenne a Zagymenők című Bigbeng Teorinak, bár most jut eszembe, hogy annak végre vége lesz magától is. Nem értem miért kell egy-egy jó komédiasorozatot addig húzni, míg szórakoztató helyett szimplán idegesítő lesz, illetve annyit ismétlik a különböző csatornák, hogy a végén inkább kikapcsolom a tévét, és (ó, egek ura!) olvasok, sőt akár takarítok is.

A válasz persze egyszerű, addig nyúzzák az ilyen sitcomokat, amíg ki lehet préselni belőlük néhány dollárt, ennek szellemében nemrég egyszerre három különböző csatornán botlottam bele a Zagymenőkbe, ugyanabban az időben. Ha ez nem a közelgő apokalipszis jele, akkor semmi. (Mert ugye már a címe is: Big Bang...) 

De ha végre befejezik, már csak tíz-tizenöt évet kell várni, hogy az ismétlésektől is megszabaduljunk, bár nagyon valószínű, hogy addigra már mindegy lesz. Az atomháború után pár hónappal már nemigen lesz életben senki, de a nukleáris reaktorral üzemelő, páncélozott harci tévéadók meg jutyúb szerverek még évtizedekig nyomják a rég lejárt sorozatokat és az intimbetét-reklámokat az előre meghatározott algoritmusok szerint.

És ez csak az első nap volt az iskolában...

New job

Ugyan nem szoktam e helyütt a munkavállalóként elszenvedett szenvedelmeim gyötrelmeit pertraktálni, de most azért. Mert van új munkahely, kicsit be vagyok szarva tőle, közben meg várom is a holnapot, amikor csapok a lecsóba, vagy holnapután, adminisztráció kérdése az egész. Sok ócska gyárimunkás próbálkozás után, most lett egy állásom, ahol számítanak a diplomáim is. Nem nagy truváj, kollégiumi nevelőtanár leszek egy középsuli koleszában, de engem választottak, és a mai interjún azért jajj de jól esett, hogy tényleg rendes értelmiségi melóm lehet, nem pedig sok képzett ám haszonleső bunkóval, meg alulművelt söröshordóval kell együtt dolgoznom.

Hogy mi is a pontos feladat, azt majd lassan kialakul nyilván, és a "be vagyok szarva" hangulat után lassan lelkesedem, mondhatni örülök, sosem csináltam még ilyet, de kedvem az van hozzá, meg remélem az új kollégáim is segítenek majd. Évekig szólítottak tanárúrnak (igaz, inkább tegezve: sziatanárúr!), de az a helyi egyetem volt, ami mellett pont ott van a helyi szakközép, meg a kollégiuma, szóval ismerős helyre járhatok majd vissza.

Igazából valami kulturálisat akartam írni a magamról helyett, hogy popkultúra, csajok satöbbi - de azt majd holnap, az első nap az iskolában után.

Formálódás

Nos, az a szomorkás helyzet, hogy vannak emberek, akik a forma egy nevű izét nézik, sőt még élvezik is. Igaz hogy ők nem annyira sérültek, mint a fociszurkolók, mert ők valami totálisan irracionális "játéktól" kapnak agyérgörcsöt. (Hogy ugyanis kétszer tizenegy ember kerget egy felfújt bőrgolyót, mintha az lenne a Szent Grál, de a végén az egyik sem kapja meg, még a győztes sem. A veszteseket meg le sem lövik, így aztán mi a tétje az egésznek egyáltalán?)

A forma egy (Formula One - nem tudom ki fordította anno magyarra) azonban remek szórakozás, legalább is sokszázezer/millió néző nem tévedhet, nézi a cuccot ahol nárcisztikus pasik, újabban nagyon nárcisztikus tinédzserek ülnek olyan autókban, amik árából egy átlag alatti hazai család négy-öt devizahitelt ugye, de ne legyünk demagógok. Mert az egyes formák elég szórakoztatóak tudnak lenni, mondjuk autó nélkül kevésbé, a fene sem nézne meg egy Valteri Bottas főszerepelte melodrámát például. Meg Raikkonen szólólemezét sem venné meg senki, sőt, ha ingyen le lehetne tölteni, akkor is sajnálná rá a sávszélességet a többség.

De ha kitalált autókat vezetnek drágán (és nem csak a fentebb felidézett finnek) a még drágábban fenntartott "csapatok" keretein belül, az állítólag szórakoztató, ilyenképp remek kikapcsolódás és az orromat is tisztíccsa.

A remek kikapcsolódásba természetesen beletartozik mikor a tévékommentátor extázisban ordít, főleg értelmetlenségeket, vagy amit a nem teljesen retardált néző amúgy is levesz magától, csak mert van szeme neki is. A kommentátor véleménye ellenére is. Szóval a" Fettel megelőzte a korát!" egzaltált üvöltése marhaság, mert egyrészt látjuk, hogy mondjuk Ocont előzte meg, másfelől meg épp ezért minek a hangerő?

De a sok hülye, aki nézi az "Egyes Számú Előírás" nevű izét (ami tehát nem az egyes számú alak, dehát a tartalom és a forma, ugyebár), mindezt elviseli, mert valamiért érdekes számukra. Én igazán nem értem mi a jó abban, ha emberek zárt aszfaltpályákon száguldoznak, ahelyett hogy például a rák ellenszerét kutatnák, vagy az élet értelmét, vagy legalább azt, mitől nem ragad le a palacsinta. Igaz hogy én sem kutatom egyik nagy kérdést sem, de legalább nem is keresek millió dollárokat a száguldozással, amitől senkinek nem lesz jobb, csak megint eltelt két óra életből.

Nekem mondjuk elég jó majdnem két óra telt el ma délután, miután nyert Hamilton akinek rég drukkolok, de Raikkonennek is , aki meg másodiknak jött be, és bár most nem volt pattogatott popkorn, mint szokott, de jó verseny volt. Mert úgy harminckét éve nézem a formaegyet, de mivel amúgy sem lennék az a tőrőlmetszett rákkutató, nekem szabad ilyesmire pazarolni az időm.

Teszem is, még jó hogy a párom is velem tart, és nagyjából ugyanazoknak drukkolunk. Mert drukkolni jó, csak ne fodbalistáknak kejjen, az má a hejesirást is rontya...

lewishamiltonportal.blogspot.com

Szomorú trópusok

Lángoktól ölelt kis hazánkat újabban inkább trópusi viharok ölelik, két éganapmelegtől kopársziksarja között. Itten felénk, a többek által Dél-Dunántúlnak mondott geopolitikai lokalitásban olyan remek vihar támadt, hogy délután öt körül már besötétedett, és most is kellemes világvége-fényhatások vannak, közvilágítás nélkül of course. Oké, hogy szeptember van már majdnem húsz  órája, és az köztudottan egy őszi hónap, de ilyen korán decemberben sötétedjen, esetleg Debrecenben, az már elég messze van innen, engem nem zavarna.

A teknős meg vidáman ralizott délelőttől a lakásban, amikor azonban megdördült  vihar és villámlott az eső a szakad felhőből, már nem mert kijönni a konyhából. Azért pont onnan nem, mert épp ott volt, és nyilván észlelte, hogy ott legalább nincs közvetlen életveszély, plusz megnyugtató a kajaszag, bár a neki szánt még a fagyasztóban pihen.

Igazából a fene sem tudja, hogy ez itt a klímaváltozás, az Armageddon előszele (mínusz Brúsz Vilisz) vagy a kínaiak szórakoznak az atommal mert rájöttek, hogy az agyaghadsereg már kiment a divatból. De az biztos, hogy az idő járása (meg a nézése) kiszámíthatatlan, mondjuk rövidebb távra azért előre jelezhető, ehhez képest az ablakon kinézve csak olyan embereket láttam szaladni, akik az előrejelzések ellenére sem vittek magukkal ernyőt. Nyilván valamiféle városi túlélőtúrára készültek, dacolni akartak az elemekkel a Füredi utcában, az ott amúgy is stílszerű. 

Hiszen a Köztársaság nevű republikegyüttes is megénekelte hogy nagy esők jönnek a 67-es út mentén, márpedig a 67-es út felénk eső városi szakaszát Füredi utcának hívják.