Láttam ma egy kissé megfáradt nőt a szomszéd ház előtt álldogálni, teljesen elveszettnek tűnt. Kezében egy jellegzetesen kocsmai fröccsös pohár, félig még tele, hogy azzal mit kezdjen, az még megvolt neki, de hogy melyik kocsmából is jött ki vele rágyújtani, az már nem. mert épp két, tipikus lakótelepi kocsma között egzisztált, nem pedig Földvár felé félúton, de mondjuk ezt talán még ő is sejtette.
Nem volt az a tipikus hajléktalan fazon, semmi kötélfüles szatyor teli mosdatlansággal, semmi kilátástalanság a tekintetében, csak a nettó zavar, hogy úristen akkor ezt a poharat én hova is vigyem vissza? És át lehet érezni a gondját, hiszen tényleg kínos lehet bemenni véletlenszerűen az egyikbe, és odaadni Ibolykának (vagy az a másikban a pultos, aki dolgozik?), hogy aztán az először hülyén, majd megvetően nézzen vissza, miszerint itt ugyan nem jártál, aztán jöjjön a lekurvázás, a megalázás-szubrutin részeként.
Mivel épp a buszra vártam, megnézhettem mi lett a dilemmás helyzet vége: hősünk letette a poharat maga mellé a járdára, a fal mellé (miután gondosan elnyomta benne a csikket), és beállt ő is a megállóba, mint aki tényleg buszra vár, és soha nem is járt a valamelyik kocsmába benne, ádehogy of course.
Én meg arra gondoltam, ez valóban szellemes megoldás, a gordiuszi kolombusz tojása kreatív átvágása, azaz ha a pohárba nyomja el az ember a csikket, már nem kérdés, hogy hova vigye vissza, mert így ugye sehova, ezzel a gesztussal mintegy megszabadult a dilemmától. Az a megoldás, hogy nincs megoldás, hogy innentől már nem lehet megoldás, szarjunk bele nyugodtan, mást úgysem tehetünk. (És most tényleg megállom, hogy a politika jusson minderről eszembe, vagy megannyi munkahely szerte káeurópában.)
És még jó is, hogy a szarjunkbele-mentalitásban a szar csak szimbolikus, elvégre mégis csak jobb a csikk a pohárban, mint a... És hát nyílt utcán azért mégis csak bizarr lett volna.
Meg persze az is eszembe jutott, hogy én bizony pia nélkül is képes vagyok arra, hogy hülyén nézzek magam elé, és a hülyén nézések egy jelentős része arról szól, hogy mi ez az izé itt az asztalomon, és mit is kellene nekem ezzel tennem, vagy hova raktam azt az izét, amiről tudom, hogy direkt azért raktam a valahová, hogy biztos megtaláljam. Már csak azt kellene tudni, hogy hol van az ott.
Vagyis jellemzően azt tudom a dolgokról hogy mik, vagy hogy hol vannak, a kettőt együtt ritkán, de a mégis, még mindig marad a kérdés, hogy de mire is való?
A bizonytalan kocsmaközi nőnek legalább lehet kifogása (hogy ugye az a fröccsös pohár eredetileg tele volt, és lehet hogy nem először), én már legfeljebb csak a diplomáimat lobogtathatom, hogy okos vagyok ám, csak nem látszik. mindenesetre hordok szemüveget, az jól jön az okosnak látszáshoz...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése