Katonadolog

Voltam reggel orvosnál, meglepő módon alkalmas vagyok a jelenlegi munkámra, mert például szemüveges bírok lenni, rendben a vérnyomásom és nem vagyok süket. De a legviccesebb az volt, mikor a doktornő (Dr. Nő?) megkérdezte, hogy voltam-e katona. Merthogy életkoromból és őszülő szakállamból adódóan én még az a generáció vagyok, akinek kellett volna lennie.

De nem voltam, hála az égnek, meg  a pszichiáter néninek, aki megkérdezte, hogy úgy harminc felé, két diplomával akarok-e katonának menni? Szerintem ő sem gondolta komolyan a kérdést, elvégre ha az ember épp a helyi egyetemen tanít, ami ugye közismerten rettenetes munkatábor, direkt vágyik egy kis masírozásra, meg folyosó felmosásra, az alkoholista őrmesterek választékos társasági stílusának megismeréséről nem is szólva.

De én azt mondtam, hogy nem. Ha lehet nem lennék katona, mire a dokinő írt egy papírt, miszerint "C" kategóriás vagyok, azaz pszichológiailag nem alapból alkalmas, csak vészhelyzetben behívható.  (Azaz sorkatonának nem vagyok jó, de a katedrára termettem?) Vagyis ha a háború bekezdődik (vagy megkövetkezik? - már magyarból is nem vagyok elég olyan), akkor engem behívhatnak, és jó leszek mondjuk hadifogolynak. Ez a cékategória igazából HETL, azaz Háború Esetén Túsz Leszek, de háborúra mondjuk már nem számítunk egynéhány évtizede.

Persze az egész felmentés mögött volt egyfajta értelmiségi szolidaritás, a doki sem gondolta, hogy pedig de jól jönne nekem a seregben eltöltött hat-kilenc hónap, és milyen remekül érezném magam az egyetem helyett egy laktanyában.

És annak ellenére, hogy nem voltam katona, azért vannak fogalmaim arról, milyen egy laktanya (kedves nagyapám harmincpár évig volt hivatásos tiszt, és mindig óvott attól, nehogy én is az akarjak lenni), amit aztán most épp próbálok elkerülni a koleszban. 

Ez ugye egy középiskolai kollégium, ahol azért elvárás, hogy rendet tartsunk, meg hogy a srácok ne nőjenek a fejünkre, de próbálunk (a kollégáim is jól láthatóan) nem kaszárnyát csinálni belőle, hanem inkább segíteni nekik, amit aztán vagy hagynak, vagy nem. Eddigi csekély  tapasztalataim alapján amúgy inkább de.

Avagy végre van olyan melóm, amit kedvelek, amiben jól érzem magam, tényleg fura sok év után újra tanárszerepben lenni, meg hogy tanár úrnak szólítanak, de úgy tűnik gyorsan beleszokok. Lehet, hogy ez az én természetes létállapotom. A kollégium persze speciális eset, mert egyfelől itt azért lazább a kommunikáció tónusa, másfelől meg szigorú a napirend (ébresztő, takarodó, villanyoltás, szobaellenőrzés), és pont az a művészet, hogy de legyen laktanya vagy munkatábor barakkokkal, mi meg az őrök. Hál istennek nem is vagyunk.

Katona meg csak akkor lennék, ha lenne zenei tehetségem, tudnék skót dudán játszani, és masírozhatnék, de szigorúan zenére.