A szomorúság háromszöge

Némi halogatás után végre megtekintettem a címben jelzett című filmet, mert többektől hallottam jókat róla, plusz tavaly elhozta Cannes-ból az Arany Pálmát is. Márpedig Cannes-ban nem szarral gurigáznak, annak a díjnak még van értéke, szemben mondjuk Oszkárral, aki ugye a kukalakó a Muppet Show klasszikus korszakából. Hát, a hollywoodi szobrocska is nagyjából annyit ér, de néhány európai fesztivál (sőt, az amerikai Sundance) díjai még érnek valamit, amennyiben rámutatnak a művészileg még értékelhető darabokra.

Szóval A szomorúság háromszöge Ruben Östlund svéd író-rendező első angol nyelvű filmje, állítólag fekete komédia, szerintem simán hívhatjuk szatírának is, és lehetne akár társadalomkritikus, ha nem lenne ennyire túlvilági.

Az egész egy alapvetően ellenszenves páros, Yaya és Carl utazásának története, a szépek és gazdagok helyett a csúnyák (sérültek, pszichotikusok) és gazdagok világában, három fejezetben elbeszélve. Az elsőben magát a párost ismerhetjük meg, már amennyi megismerni való egyáltalán van bennük. Yaya modell, influenszer, amúgy itt  olyan feje van, hogy az oroszlán sírva harapna bele (az életben sokkal szebb volt a színésznő, ám azóta váratlanul meghalt), de legalább egy rideg, törtető bunkó, aki igazi aranyásóként trófeafeleség akar lenni valami kőgazdag, és hozzáillő mód tahó pasas oldalán. Carl is modell, mi más lenne, de a csajhoz képest neki már majdnem van lelke, nem is ideális a kapcsolata a rémbarbival. (Ilyen szörnyű problémáik vannak, hogy a csaj keres többet, de elvárja, hogy a faszi fizessen mindenhol. Szegény nyomorultak...)

kortarsonline.hu

Aztán a második részben (A jacht) elmennek hajókázni, egy adag kretén társaságában, mint a sztereotipikus orosz oligarcha (műtrágyával kereskedik, de ezt ő úgy fogalmazza meg, hogy „szart árulok“), a szingli techmilliárdos, aki annyira kocka, hogy még Yayára is ráhajtana, az idős házaspár (a nyugalmazott fegyvergyáros és bé neje), akikbe már csak pezsgőzni jár a lélek, meg a kötelező kerekesszékes nő, aki az agyvérzése után csak egyetlen mondatra képes.

És persze ott a kapitány, aki majdnem mellesleg marxista, nem mellesleg alkoholista, valamint Woody Harrelson, de ő egy jó darabig elő sem jön a kabinjából, csak magányosan piál, és halogatja az ilyen utakon állítólag kötelező kapitányi vacsora celebrálását. Aztán egyszer csak csütörtököt mond, mire közlik vele, hogy pont csütörtökre várható valami vihar, mire megint csak csütörtököt mond. Így a vacsora, ami feszengő beszélgetéssel indul, társas, sőt össznépi hányásba torkollik. És persze a jacht is felborul a viharban, úgyhogy antihőseink valami szigeten ragadnak, ahol aztán teljesen átrendeződnek a viszonyok, mert az addigi szolgálólányból, izé... szolgálónőből lesz a főnök (hát igen, ő tud halat fogni, tüzet gyújtani meg hasonlókat), úgyhogy lejátsszák kicsiben a kapitalizmus-kommunizmus meccset, amiről a hajón még csak elméletben vitatkoztak. És a film ebben a harmadik, szigetes fejezetben indul be igazán, vagy csak én néztem élvezettel, ahogy az ütni való „elit“ tagjait itt aztán végre üti is kissé az élet? Dehát legszebb öröm a kár, akár egy hajótörés által is, a luxusjacht amúgy is törve jó. A vonatkozó műegész meg nézve, röhögni viszonylag keveset lehet rajta, de kárörvendően mosolyogni azért pont eleget, ha már szatíra.

mafab.hu