Ha az alábbi dalnak igaz a fentebb idézett címe, akkor már biztosan rossz vagyok, mert kábé annyira érzem magam fiatalnak, mint egy világháborús emlékmű, miközben kétségtelenül élek. Amennyiben oxigént lélegzek be (na jó, oxigént is), és szén-dioxidot ki, megégetem a szájpadlásom forró teával, nem találom teknőst az ágy alatt sem, szóval életjeleket produkálok. De ha mindenki annyi idős, amennyinek érzi magát, akkor én hetvennégy, de csak hogy szimmetrikus legyen, ha már abban az évben születtem. 1874-ben nyilván.
Nem is csoda, ha efféle óvilági zenéket hallgatok, különösen ha szinte véletlenül újra az orrom elé került a Me First and the Gimme Gimmes, akikről szinte már meg is feledkeztem, pedig remekül tolják punkosan az egész nyálas slágereket is. Gondolom ezt hívják bulizenének, de olyan régen voltam buliban utoljára (olyan rendes házibuliban), hogy szerintem még kazettás magnót is hallgattunk olyankor. (Ma már nincs működőképes kazettás magnóm, csak kazettáim sokan, amikről így viszont eldönthetetlen, hogy részükről működőképesek-e? Gondolom nem nagyon, elvégre előbb-utóbb le-, fel-, át- vagy szerteszét mágneseződnek a szalagok, meg nyúlnak, töredeznek és indokolatlanul sértődősen reagálnak egy őskori walkman kínzásaira.
A fenti popsláger meg egyébként enyhe csalódás, tényleg rémes, hogy a mindenféle zenész népségek nem bírnak egy-egy eredeti dalcímet kitalálni. Nekem az Only the Good Die Young egy Iron Maiden-szám, erre kaptam valami Billy Joel-feldolgozást az arcomba, bár megengedőbb pillanataimban még vele is hajlamos vagyok kibékülni, bár túl erősnek érzem a popsztár csillagjegye mellett a bárzongorista-aszcendensét. Ahogy hajt a Las Vegas díszpolgára címre. De egye fene, olyan ez mint egy szikárabb csirkeszárny, azaz feldolgozva egész ehető, fűszerezés kérdése az egész, meg hogy milyen formára préselik.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése