Vannak akik eleve alkalmatlanok a párkapcsolatokra, aztán vannak, akik keményen és sokáig dolgoznak rajta, hogy azzá váljanak. Szerintem én az utóbbi vagyok, ha most föllengzősen költői próbálnák lenni (valami női magazin olvasói leveleinek irodalmi színvonalán), akkor azt írnám hogy sebeket adtam, sebeket kaptam, és évek óta csak hegesedem - de ilyen baromságokat még alváshiányos állapotban sem bírok komolyan leírni.
Inkább csak annyi van, hogy szép lassan alkalmatlanná váltam a kapcsolatokra, szerelmes tetszőleges mélységig és kitartással tudok lenni, de hogy elviselhető partnerként működtessem egy páros viszonylat rám eső részét, nos hát ehhez kevésnek érzem magam, biztos azért mert kevés is vagyok, de tényleg elenyésző.
A házasság olyasvalami amit másoknak van, gyereket úgy tizenöt évvel ezelőtt kellett volna csinálni, de ma már nem egyszerűen egy Gregory Corso versben érzem magam (Házasság), hanem messze azon is túl, valahol a szociális senki földjétől is egy kicsit távolabb.
Sőt nem is csak a házasság, lassan már a magánélet is olyasvalami, ami leginkább másoknak van, egy lakótelepen lakni, az kissé olyan, mint egy erdőben, ma például köszöntem a lépcsőházban az egyik szomszéd csajnak, de ha agyoncsapnak se tudnám megmondani, hogy hívják (egyáltalán: milyen nemzetiségű, valami délszláv lehet), vagy hogy hányadikon lakik, leszámítva, hogy minimum a másodikon, mert tovább ment, amíg én lehasadtam az elsőn.
Jobban belegondolva, ezt az egészet nagyvonalúan el lehet intézni azzal, hogy elidegenedés, úgy is mint az urbánus modernitás rákfenéje, és ha mondjuk egy párszáz fős zsákfaluban élnék, ott biztos csajoznék, hacsak nem vállalnám be a falu bolondja pozíciót, a faluszéli remetéét, aki szemeteszsákból applikál magára esőköpenyt.
De hát panelproli vagyok, a szomszédaimat vagy nem ismerem, vagy nincs közös témánk, a fészbuk nekem túl képmutató és túl személytelen, a nyugalmat meg sokszor többre értékelem holmi társasági feszengésnél.
És ebben a hangulatban talált el az alábbi klip, Anouk Teeuwe holland énekesnőtől, aki olyan rémes alkalmakkal tűnt föl mint valamelyik Ejrovíziós Dalfeszt, de megbocsátjuk neki, mert generációsan az én korosztályom. És közben meg épp e dalban sajnálja, hogy a házasság annyire nem neki való, a pasik amúgy is gyakran megőrülnek, ő meg nem tudja folyton az angyalt játszani. De legalább nem lesz senki felesége, mint ahogy én is rohadtul csodálkoznék, ha valaha bárki férje lenne belőle. Kérem vigyázzanak, a kapcsolat-ablak csukódik, a Nyugati Pályaudvar következik. Vagy a Keleti, már mindegy.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése