PeZeTa

Az elmúlt kábé egy hétben(?) nagyot ment a hír, hogy megalakult a Petőfi Zenei tanács, vagy hogy hívják ezt a kortárt Táncdalbizottságot. Hogy pontosan mi lenne a dolga azt csak a létrehozó kulturális főfelcsútista, meg a felkért tagok nem tudják, de az biztos, hogy időnként találkoznak majd, dumálnak kicsit, azt' csak rájönnek majd, mi a faszt kéne csinálniuk, amúgy tényleg nem jelentős honoráriumért.

Ilyen arcok vannak benne mint Frenreisz Károly, akinek kábé a nyolcvanas évekből lehetnek friss élményei, Kovács Modorosh Ákosh, aki zenésznek közepes, költőnek szar, nagyképűségben azonban többszörös világbajnok, Nagy Feró, aki annyira hülyére vénült, hogy mint egykori lázadó ma már büszke rá, hogy egy csicska, miközben csak egy végtelenül szánalmas tahó, Müller Péter Sziámi, aki már évtizedek óta nem tér magához a saját művészi nagyságától,  vagy a Tátrai Tibor, aki a kontinens legunalmasabb gitárszólói alatt a legviccesebben tud grimaszolni, mer' az olyan blues. Igen, jól látszik nem kedvelem őket, a többieket meg nem ismerem (állítólag köztük van jó zenész is, mondjuk a Ferenczi Gyuri - ja, őt speciel ismerem), de az minden esetre jellemző, hogy ötven (hatvan, hetven) pluszos faszikból áll e jeles társaság, igazából csak a Lovasi hiányzik a Kispálból, pontosabban hiányzik a fenének, pár éve már elkapcsolok a jutyúbon, ha feltűnik beszélni.

És persze egyáltalán nem értem, hogy egy állami intézmény (ez esetben a Petőfi Irodalmi Múzeum) főigazgatója miért gondolja azt, hogy neki ebben a minőségében a popzenével kellen foglalkoznia. Szerintem az épp valami olyasmi, ami alulról szerveződik, lelkes alakok összedobnak dalokat, feltolják a netre, aztán vagy ráharap a nép vagy nem. Lehet persze segíteni nekik, például azzal, hogy legyenek fellépési lehetőségek (helyek), hogy az adókkal már ne egy autó árába kerüljön egy normális hangszer, hogy egyáltalán, az iskolában bárkinek lehessen zenét, és  zenéről tanulnia. Azaz ne annyi legyen az alibi, hogy egy ideggyenge, már nyugdíjba vágyó tanárnéninek kell huszadszor is elszolmizálni, valami ma már röhejes ható népdalt, miközben a kortárs pop-rock-bármi szóba sem kerül. (Tisztára mint az irodalomórákon: egy mondjuk tizenöt éves gyerek, ha olvas egyáltalán, akkor Harry Pottert vagy az Éhezők viadalát, ám az irodalomtörténeti kronológia jegyében, neki az Iliászt és/vagy az Odüsszeiát akarják lenyomni a torkán, ami a legtöbb felnőtt számára is fogyaszthatatlan. Mint amúgy a legtöbb Jókai, hiába no, a nagyjából százötven évvel ezelőtti irodalmi nyelv, pláne ha kissé modoros is, nagyon messze esik már a mai köznyelvtől.)

Szóval a kortárs popzenét az állami szerveknek leginkább békén kéne hagyniuk, a helyett, hogy megint ilyen alibi-testületekkel hozzanak létre, csak hogy a baráti haverokat legyen milyen pozícióval megkínálni. Az állam nyúlványai teremtsenek teret, lehetőséget, ennél több dolguk nincs. A nyugdíjas zenész bácsik meg élvezzék a régebben végzett munka mai gyümölcseit, ha meg nyüzsögni akarnak, akkor zenéljenek még, de a tanácsaikra valószínűleg egyetlen mai huszonéves sem kíváncsi, illetve aki véletlenül mégis, az annyit is ér. (A popzene az mindig kortárs, mindig szembe megy az egyel korábbi trenddel, mert amelyik nem ilyen, az az operett/ magyar nóta tiniknek szánt megfelelője, ami annyira retró, hogy már megjelenése pillanatában az.)

Amúgy érdekes kérdés, hogy mi lett volna ha a múzeumi főigazgató, kultúrharcos nertárs véletlenül nem pont valami pop-rock bandában basszusgitározik, hanem teszem azt szenvedélyes horgász és lelkes hobbista marihuána-termesztő? Akkor most arról értekezne a Raszta Szív Nemzeti Asztaltársaság, hogy kellene egy átfogó, országos program a tóparton betépés és vizet bámulás kultúrájának fejlesztésére?

(De ezt a zenei tanácsot legalább viccesen lehet rövidíteni, mint ugye a címben...)