A bálna egy igazán sikeres mozgóképipari darab, csak épp alig bírtam végignézni, tök mindegy hány Oszkár díjat hánytak össze neki. Brendan Fraser meg bevállalós egy faszi, hogy eljátszotta a 270 kilós amerikai angoltanárt (Ott nem amerikaiul beszélnek amúgy? Aha, hogy ezért tanulnak angolt...), aki hóm ofiszból tolja a kurzusait, és közben az a szövege, hogy elromlott a laptopja kamerája. Ha már egy különösen nagy kupac (kopasz kukac, ja azzal kezdődik) zsírszövet egy fotelban, költői hajléktalanokat idéző rendetlenség közepette.
Mostanában egyre gyakrabban úgy vagyok vele, hogy van nekem elég bajom, amik elég jól kitöltik az aggódnivalóknak fenntartott idegpályáim, és filmen inkább nem mások bajait akarom részletesen dokumentálva látni. Mert Charlie a hájtömeg melegpornót néz, de a róla szóló mozi egyfajta szenvedéspornó, rémes részletekkel és lehangoló összképpel. De annyira távoli, még tőlem is, hogy a fene se tudja, mennyire hiteles, mondhatni dokumentarista ihletettségű, szóval tőlem akár pont ilyen is lehet az élet negyed tonna fölött. (Valami dokucsatornán, pontosabban annak csúfolt adón megy is egy sorozat pont erről, csak nem nekem, mert vagy nincs benne a csomagomban, vagy soha nem kapcsolok oda, tudja fene.) Magam leginkább Darren Aronofsky rendező miatt néztem meg, elvégre anno ő csinálta a Rekviem egy álomért című klasszikust, legutóbb meg az anyám!-at, ami finoman szólva is megosztó darab, de én meg pont azokat keresem, hisz a fenének hiányzik egy százhuszonnyolcadik romkom, karácsonyi film manókkal vagy kretén szuperhősök, amint tőből kitépett szupermarketekkel dobálják egymást, hülye jelmezekben.
De bármennyire is hiteles, vagy sem, azért ebben - gondolom szemben a dokumentumsorozatnak eladott lehet hogy dokumentumsorozattal - van némi irónia is, például Bálna tanár úr diákjainak a Moby Dick-ről kell esszét írniuk, lehetőleg még hétvége előtt, mikorra is hősünk szívelégtelenség miatti elhalálozása várható, legalább is egyetlen megmaradt barátja, egyben ápolónője határozott motivációs beszéde szerint.
De Charlie nem akar kórházba menni, nem akar ő már semmit, inkább a munkába menekül, mintha pár diák esszéinek olvasgatásától menne előrébb a világ. (Nem megy, csak szólok, túl sok ctrlC+ctrlV alapú „esszét“ volt szerencsém olvasni előző életemben, mikor összejárt folyosók helyett szociológia-kurzusokkal foglalkoztam, szóval az esszé íratás már akkor sem volt jó semmire, pedig hol volt még ChatGPD és társai!) Hősünk egyet akar csak, valahogy rendezni a viszonyát a lányával, akitől - mint gyakorlatilag mindenkitől - elidegenedett. De a csaj utálja őt, konkrétan és mint általában a világ részét egyaránt, hisz utál ő mindent is. Úgyhogy drámáznak, elnyújtva, de közel sem érdektelenül.
Mert A bálna egy vérbeli kamaradráma, van benne nagyjából négy szereplő, érthető módon egyetlen helyszín (egyébként is egy színdarab adaptációja, amiből maga a szerző, Samuel D. Hunter írt forgatókönyvet, egy nem túl jót), meg nagy problémák, mint a közeli elmúlás, a magány, a lelkiismeret-furdalás, a megváltás esélytelensége (egy hittérítő srác mellékszála révén) vagy épp a melegséggel való megküzdés, csak ez az egész valahogy nem film. Oké, jók a színészek, viszonylag erős a drámai alapanyag, de nem sikerült a forgatókönyv, túl hosszú, túl lassú az egész, ami lehetne szimbolikus is, tekintettel a főszereplő külalakjára, de arra meg már pont semmi szükség. Mert igen, értjük a bajokat, el tudjuk képzelni milyen szar lehet ez az élethelyzet, nem kell ráhúzni újabb és újabb allegórikus rétegeket.
Mert ez az egész még mindig csak egy lefilmezett színdarab, csak ép nagy vásznon vagy képernyőn nézzük, de nincs igazán saját filmnyelve a cuccnak. Mint mondjuk Fábri Zoltán Az ötödik pecsét című klasszikusa: egy nagy rendező színészóriásokat rendez egy díszletben, csak ez filmnek még kevés.
Azért még nézhető, Fraser tényleg nagyot megy benne, ahogy eljátssza saját tragikus paródiáját (mert amúgy tényleg túlsúlyos, csak nem ennyire), megérdemelte az Oszkárt, nem mintha mára még jelente bármit is az a giccses szobor. Szoborka.