Van az a kifejezés, hogy liftzene, a jellegtelen, csak kissé idegesítő háttérprüntyögésre, de olyat én mostanában nem hallottam. Pedig a kórházban van számos lift (sejj, és mindegyikben van sarok), én meg a napokban azok takarításával foglalkozom. (Miközben - nem mellesleg - írok egy szociálpszichológia cikket is "az élet iskolájáról", csak hogy hasznosítsam magam, és keressek egy kis pénzet a minimálbér mellé.)
A kórházi liftekben tehát nincs zene, se tánc, vannak kókadt betegeket tologató rezignált alakok, ideges karbantartók, elveszett látogatók, a kávéfoltok mellé a falra applikált használt rágók, meg időnként én, aki azért érdeklődéssel nézni ezt a sajátos társadalmi metszetet. Pedig olyan szociológus lennék, akinek amúgy jól fejlett szociális fóbiája van, de itt egyszerűen nem lehet nem emberek között lenni. Ám az emberek hangosak, buták, néha agresszívak és lehet, hogy büdösek is, bár ez utóbbit eleve nem érzem.
Az viszont tény, hogy többségük valóban az élet iskoláját járta ki főleg, a hagyományos, formális oktatás kifogott rajtuk, viszont sokak az életet is csak kettesre abszolválták eddig. Mondjuk néha pont ez a benyomásom magamról is, legfeljebb én e mellett fel vagyok díszítve mindenféle végzettségekkel is. Amiknek annyi a haszna, hogy porszívózás közben fejben írok, kár hogy mire hazaérek, jobbára elfelejtem a remek szövegeimet, de mégis jobban megy az idő.
Jobban belegondolva ez a fejben írás az én aktuális liftzeném, ami legalább is jobb, mintha valami nevesincs alak zongorázna unalmasan egy szintetizátoron. Ha már áll annyira szarul az egészségügy, hogy zenére sem telik neki a kórházi liftekbe.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése