A ma reggeli tervezetlen szomorkában arról énekel a lírai Én, hogy nem kéne úgy meghalnunk, hogy azon tűnődjünk, amit magunk mögött hagytunk. Pedig alapvetően mindannyian folyton azon tűnődünk, és ha nem is éneklünk, de dúdolunk himnuszokat ahhoz, ami elmúlt. Régen minden jobb volt, ami persze csak annyiban igaz, hogy a jelen mindig szarabbnak látszik, de nem csak az emlékek, hanem a vágyak perspektívájából is. Egy idő után nyilván főleg az emlékekéből, aztán egy idő után már megint a vágyak az erősebbek, hogy bárcsak ne emlékeznénk annyi mindenre, ami csak volt.
Mert hülyének lenni igenis jó, valójában sokkal több mindent tárol a memóriánk, mint amit el bírunk viselni (főleg ha nem egyszerűen sokat éltünk meg, de sűrűn), és mivel csak a szépre emlékezünk (ez valami ótvar sláger volt a későközépkori múlt századból), a jelen szükségképpen hányadék, bezzeg kilenc éve még Brightonba vonatoztunk, mert csak. Akkoriban barátaink voltak.... de minek is a többes szám, magam vágyom vissza egy korábbi kiadásomba, nem a javítottba, jó volt az úgy ahogy, csak hol a francba van máma már.
Tényleg jó lenne tralfamadorinak lenni, akik az idő minden pillanatát egyszerre látják, így az egykori másik felem is velem van még, számtalan másik időpillanatban, a nagyszüleim élnek, a kutyám sétálni akar, engem meg nem szólítanak bácsinak húszéves csajok folyton, mert bár most már ötven felé oldalgok, de számtalan egyéb, látható időpontban 22 vagyok, amely koromban amúgy is befejeztem a személyiségfejlődésem. Ha volt nekem olyanom.
És akkor valaki azzal jött a minap, hogy de nyomot kell hagyni magunk után, mert ha meghalunk (nem ha, hanem amikor, kis helyesbítés) valami maradjon utánunk. A minek? Végre nem visszük tovább a múltat, és mint azt már korábban itt is kifejtettem, majd leszek tiszta lappal (nem karmikusan, csak az emlékek hiányában) mosónő Radzsasztánban, és hátrahagyom a mostani magam.
Én nem hogy nyomot hagyni nem akarok, de a nyomaim nyomasztanak leginkább, mikor álmomban még valami vállalható alak vagyok, egy feltupírozott helyzetben, de aztán felébredek, és indulok felmosni.
Nem, nem hagynék nyomot, a hagyatékom az eltűnés lehetne, a felszívódás, ami például azért is könnyű, mert se gyerek, se kutya, se macska, mire nem leszek, más lesz akiben hiányéret támadna, hosszabb távon semmikép. Ha hinnék a nirvánában vágynék rá, de az odajutás ott kezdődik, hogy vágynélküliség. Szóval elbaszom, már az elején... Nos, akkor élni kéne kicsit, bár számomra egy ideje már rejtély, hogyan is, a minekről nem kell gondolkodnom, azt már elengedtem. Merthogy csak. De fontos, hogy tapasztalatlanul, hisz:
"A tapasztalat elbutíthatja az embert. A legtöbbeknél a tapasztalat pusztán egymás után elkövetett hibák sora, és minél több tapasztalata van valakinek, annál kevesebbet tud." (Charles Bukowski)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése