Vicces, ahogy az összes
valamirevaló hírportál úgy tudósít a március 15. alkalmából celebrált
ünnepségekről (pontosabban a pesti ünnepségekről, a fővároson kívüli világ csak
ritkán érdekes), mint valami különösen prosztó fradiemtékáról, ahol a folyamatosan frissülő hírek szinte csak arról szólnak, mit kiabálnak a tüntetők, hogyan férgezik egymást a
birkamenetesekkel. Amolyan köztéri (és mérsékelten közéleti, talán hívjuk
inkább közérzetinek) pankrációként
jelenik meg az egész, ami mögött már nem látszik az ünnep.
És az azért nem látszik mert
igazából nincs is, mert már rég kiölte belőle az ünnepélyesség csíráját is
legalább három dolog:
Először is a sablonos,
döglesztően unalmas iskolai ünnepségek, meg a papírmasé Petőfi kép (alul traktor,
felül békegalamb) a szürke tankönyvekben. Március 15. alkalmából sorakozó a
tornateremben fehér ing, (esetemben még) úttörőnyakkendő, az igazgató bácsi
beszédében idéz az MSZMP XIII. kongresszusának iránymutatásaiból, összekötve a
márciusi ifjakkal meg a 12 ponttal, ami ugye náluk is, meg hát az úttörőknél is,
a folytonosság jegyében. Jellemző az alanti kép forrásának, az Origo cikkének
címe: „A tanárok a Nemzeti dallal untatják a feszengő diákokat”.
Másodszor a rettenetesen taszító
megnyilvánulások a hivatásos politika részéről, az elmúlt huszon évben is.
Kormánytól függetlenül nem volt az a miniszterelnök, miniszter, helyettes
államtitkár vagy járási pártvezető, aki ne fedezte fel volna saját
szekértáborát, mint 1848 egyetlen hiteles jelenkori képviselőjét, szemben az
ország (sőt Nemzet) esküdt ellenségeivel, akik Bécs helyett most más szekerét
nyalják (vagy talpát tolják), legyen az Washington, Brüsszel , Kuala Lumpur
vagy egyéb furcsa mód megszemélyesített város.
Harmadszor pedig az utóbbi tizen
évben (egész pontosan 2002-től, az orbáni frusztráció origójától) kialakult
állóháború, ahol tetszőleges nemzeti ünnep jó alkalom a vérmesebb (mondjuk ki,
az orbánt kvázi-vallásosan imádó) tömegeknek egy jó kis balhéra, utci
erődemonstrációra, ami mindig össze is jön, tekintettel arra, hogy az
ellenoldal sem mindig hófehér, legfeljebb a szürkének egy elviselhetőbb
árnyalata.
(444.hu)
Így aztán joggal érezheti úgy az
ember, hogy neki aztán mi köze ehhez az egészhez, a kötelezően ledarált ünnepi
panelek már a könyökén jönnek ki, a felcsúti ramszesszel ellentétben a normális
többséggel tartva többség nem érzi szükségét semmiféle szabadságharcnak,
köpködni meg nincs kedve, pláne nem esőben, mikor otthon meg jó meleg van és hatvankét
tévécsatorna, melynek nagy részén pont nem politikusok öblögetnek a
forradalomról. Az „állami ünnepség” amúgy is valami olyan rágós és száraz izé,
amit se kiköpni, se lenyelni nem tudunk, jobb hát, ha a szánkba sem vesszük.
Élvezzük inkább a szabadnapot, az
időjárás is remek, vagy legalább is nagyon angol.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése