2016. szeptember 25., vasárnap

Urban survivor

Megint belefutottam a tévében valami túlélős műsorba, és még mindig nem értem. Egyfelől mit érdekel engem, hogy kell túlélni a dzsungelben, nem járok én arra, azt sem tudom melyik buszra kellene szállnom, másfelől ha véletlenül eltévedek a boltba menet és egyszer csak dzsungel, velem nem lesz operatőr, hangmérnök meg műholdas telefon. Vagyis úgy biztosan nem tudnék túlélni, mint a fazon a tévében, bár lehet, hogy nála az számít túlélésnek, hogy a három napja sárban cuppogó stábtagok nem verik agyon egy különösen moszkítós de holdfényes éjszakán.

A városi túlélés  szemléltetése szerintem sokkal  hasznosabb lenne. Meg lehetne mutatni, hogy lehet megtalálni az akciós sajtot a teszkóban, hogy lehet kiszúrni már előre az ellenőröket a buszon, melyik kocsmában/kávézóban/pizzériában lehet észrevétlenül beosonni a vécére, vagy milyen technikával lehet fölfelé hamuzni az ablakból, hogy egyszer a felettünk lakó  bunkónak is jusson a fejére.

Foglalkozni kellene a városi élővilággal is. Azt már tudjuk, hogy a levéltetveket a katicabogarak eszik meg, de ha nincs több levéltetű, a katicák meg csesznek továbbállni, kellene valamilyen madár, ami katicát eszik, aztán egy macska, hogy távol tartsa a madarakat, a macska elüldözéséét meg egoldjuk sajt erőből, mert bár Dudlikutya igen öreg, de macskaugrasztásban még elég jó, amúgy meg nem ártalmas rájuk, hisz esélye sincs utolérni őket. (És egyet visszalépve: a katicákat is nyugodtan fel lehet etetni madarakkal, mert nem, nem aranyosak, gusztustalan bogarak, mint az összes többi, csak jó a sajtójuk, de a pöttyös szárnyfedél alatt pont úgy néznek ki mint mondjuk egy csótány, amit már  gyerekkorunkban sem mentettünk volna ki a Balatonból, míg a jól marketingelt hétpettyest naná. Mellékesen a patkány – aki nagyjából pont azóta városlakó mint az ember – is lehetne népszerű, mondjuk a denevérrel együtt, de valamiért a mókusnak hatékonyabb a marketingje.)

És persze kellenének tippek a többi városlakó, ezen belül is az emberek túlélésére, hiszen egyértelmű, hogy velük a legnehezebb. Itt van mindjárt a bicikliúton araszoló kerekesszatyros nénik és a járdán bicikliző nagyarcúak kibékíthetetlen konfliktusa. A nénik igazából mehetnének is a bicikliúton, elvégre egy kétkerekűvel közlekednek, bár ennek nyilvánvalóan nincsenek tudatában, így nem is használják érvként a vitában, így csak annyit mondanak a reklamálóknak, hogy „hámémánemá hámibajavanmagánakhá”, ami azért – valljuk be – argumentációnak meglehetősen vékony.
Ezenközben meg a biciklisek ott is a járdán mennek, ahol mehetnének az úton is nyugodtan, és tényleg nehéz belátni, hogy reggel ötkor, egy nagyjából töküres mellékutcában mi a fenéért kell a buszmegállóban várakozókat kerülgetve kurvaanyázni, mintha legalább is  minden leaszfaltozott felületet nekik  teremtett volna a Jóisten, vagy a Miniszterelnökséget Vezető Miniszter, már amelyik a nagyobb kutya.

Vannak még a kutyasétáltatók, mely species két fajtára bontható: a kutyakakát összeszedőkre és azokra akik úgy tesznek mintha nem vennék észre, hogy kakál a kutya. (Mert mondjuk nem tudják, miért veszik fel a jellegzetes pózt, nem láttak még szart, így fel sem ismerik, esetleg szaglásuk sincs, így a távolba révedve esélytelenek észlelni a vonatkozó műveletet.) Viszont a kutyagumit összeszedőknél is két  csoport figyelhető meg, az egyik (nevezzük feledékeny típusnak) a kutyával együtt sétáltatja a végterméket, nyilván arra gondol, hátha jó lesz még valamire, esetleg később vissza akarja tenni az állatba, vagy csak szeretné, ha kukába kerülés előtt még kicsit világot látna. A normálisabbja persze az első szemetesbe kidobja, már ha az arrafelé lakók (mohó sapiens sapiens) nem lakatolják le a kukát, ez esetben pedagógiai célzattal az edény tetejére helyezi a kis csomagot, ha már a szemetet a Fort Knox-i aranykészlethez hasonlóan óvják az illetéktelenektől.

A kukáknál egyébként találkozhatunk egy másik jellegzetes városi életformával, a kukázóval. Elmúltak már azok az idők, amikor a kukázót szagról és küllemről fel lehetett ismerni, ma már decens nyugdíjasok is hirtelen fékeznek, és elkezdenek túrni, sőt ritkán látni olyan szemetest, amelyben nincs éppen derékig valaki. (Ez a jelenség egyértelműen jelzi a NER sikerét is, újrahasznosításban lassan utolérjük Svájcot, bár életszínvonalban épp ellentétes irányt mutatnak a trendek.)

A túlélés érdekében fontos ismerni mindenféle városi életformát, hisz mindegyikhez máshogy kell  viszonyulni, vészhelyzetben pedig eltérő harcmodorokra lehet szükségünk velük szemben. Fontos például, hogy ha visszük le a szemetet, még véletlenül se öntsük egy épp kukázó polgártárs nyakába a cuccot, ha mégis elvétjük, aprópénzzel vagy visszaváltható üvegekkel védekezhetünk. Sőt, vehetjük őt simán emberszámba, ekkor szinte kizárt az ellentámadás.

Agresszív biciklisek ellen a határozott fellépés ajánlott, előbb-utóbb úgyis megállnak, mert bár nem érdekli őket, hogy a járda csak másodsorban az övék, viszont  biciklivel igazán marha nagyot lehet esni, és ezt azért mégis csak kihagynák.

Érthetetlenül káráló gurulós nénik ellen meg a legjobb a figyelmen kívül hagyás, az ő kommunikációs kódjukat úgysem tudjuk feltörni. És fontos, hogy ne lépjünk kutyaszarba, sőt ne lépjünk kutyára mert  lakótelepi viszonylatban már értelmezhetetlenül kicsi izéket sétáltatnak pórázon, vagyis tényleg nézzünk a lábunk elé, ne együnk a mekiben és ne vitatkozzunk a rendőrrel, így akár évekig is elélhetünk az egyébként barátságtalan városi környezetben.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.