A hős, aki vagyok

A hétvégén sikeresen megégettem a jobb lábfejem némi forró olajjal, edddig nem volt gond, de ma lejött a maradék égett bőr a sebről, alatta meg egyelőre nincs másik, így elég kellemetlen közlekedni a lakáson kívül. Mert júliusban még megoldanám valami papucsban, de decemberben muszáj valami komolyabbat húznm, de abban meg a fáj a lábam, persze nem mindig, csak ha állok, megyek, leülök vagy felállok, vagy bármilyen módon mozgatom a lábam. Persze csinálok ilyeneket, de nem azért, mert aktuálisan nem rosz piszkosul, hanem annak ellenére

És közben dolgoznom kell (már megint szombaton is), vásárolni, sőt fürdeni sem ártana, de vízbe nem dughatom, és zuhanyozni is érdekes lenne a jobb láb kihagyásával, mikor már  cipőmet is csak úgy tudom bekötni ha leülök, mert egy lábon próbálkozva eldőlök mint féldisznó az ólban.

Vagyis részlegesen tisztálkodom, furcsán sántítok és magam előtt sem világos okból növesztem a szakállam, azaz centikre vagyok attól, hogy kedves emberek némi aprót nyomjanak a kezembe, ha leülök egy buszmegállóban, pedig nem is ott lakom, csak fáj ha állok.

A szakáll további hátránya, hogy dübörgő mínuszokban ráfagy a lehelet, így az időnként bepárásodó szemüveggel úgy festek mint egy hajléktalan Scott kapitány, pár héttel a hősies halálra fagyása előtt. És jut eszembe, egyszer láttam a naplója eredetijét – persze csak üveg alatt – a British Library-ben, és én nekem is pont olyan randa a kézírásom mint neki, legfeljebb azt nem fogja üveg alatt mutogatni a hálátlan ám realista utókor.

Amúgy a fagyás is egyfajta égési seb, a szervezetünknek mindegy hogy melyik irányba tér ki a hőmérséklet, a lényeg hogy szélsőséges legyen, a nagyon hideget a nagyon melegtől meg sem tudjuk küönböztetni, vagyis ebben is Scott a párhuzam, úgyhogy mikor  reggel elindulok (én északnak a munkába, bár Scott és Amundsen a Déli-sarkot cserkészte be, de csak mert az északin megelőzte őket valaki, szerintem nem én) hagyok hátra paradicsomos tésztát és reszelt sajtot az alaptáborban (földhözragadtabban: hűtőszekrény), hogy ha kimerül az tubusos uborkászendvics-készletem és elfogy a forró habos müzliszelet,visszatérve elkerülhessem a legrosszabbat. Vagyis hogy a fotelbe döglés helyett rögtön főznöm kelljen, ami igazán ijesztő lene, mert a tűzhely mellől pont rálátok az étolajra, és a kettő együtt kelllemetlen emlékeket ébreszt, pedig nem is vágyom az Antarktiszra.