akar lenni mindenki, de ez csak keveseknek sikerül. Elvégre hasonlóan ahhoz, hogy ha mindenki gazdag lenne, senki sem lenne az (hisz gazdagnak azokat hívjuk, akiknek jóval több pénze van a többieknél), szóval a boldogok sem a lelki szegények (bár nekik talán nagyobb az esélyük), hanem akik a többieknél jobban érzik magukat a világban. De ha mindenki egyformán jól érzi magát, akkor senki sem igazán boldog, egyszerűen mert nincs kihez képest annak lennie.
Ez olyan lenne, mint a jehovisták prospektusaiban, ahol az oroszlán meg a zebra együtt heverészik az őzikével, valami ligetben, azt' mindenki unja magát, ha már életveszély sincs az (egykori) ragadozó meg zsákmányállat viszonyában. Nincs már mire törekedni, nincs dinamikája a kapcsolatuknak.
Így aztán a boldogság relatív, ha például mi vagyunk a zebra, igazi boldogság, hogy ma sem ettek meg az oroszlánok, de ha ennek lehetősége sem állt fenn, akkor minek örüljünk. Az unalmas, semmitevés-alapú heverészésnek? Szomorú (vidám) tény, hogy valamihez képest bírunk boldogok lenni, vagy épp boldogtalanok, dolgokhoz, helyzetekhez, magunkhoz vagy néha másokhoz képest.
És mindez csak erről jutott eszembe, egy kellemesen borús, és szerencsére nem túl meleg vasárnap délelőtt:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése