Ez egy tavalyi ír film, nem kicsit szomorkás, nehezemre is esett végignézni, ha az ember épp beteg, gyenge és minden szempontból nyomorult, akkor nagyon alja vígjátékokat vagy darabolós horrorokat kell nézni, magához képest (Mert bár a szombatom nagyon szar volt, és tegnap már jobban lettem egy kissé, de ma meg pont úgy vagyok mint tegnap, pedig várnám a napról-napra javulást. De ennyit a darabolós horrorokról.)
A filmbéli Róise amúgy özvegyasszony, aki nagyjából befejezettnek tekinti már az életét, mert a férje két és fél éve halott, ő meg egyedül tengődik amúgy festői házában, az ír filmeknél kötelező festői tájban. (Sok-sok ződ, tengerpart, és kisvárosi miliő - meg persze a kisvárosi pletykálkodás, csak hogy teljes legyen a sztereotípia-készlet.)
Róise aztán találkozik egy jófej kóbor kutyával, és lassan kezdi azt gondolni, hogy a vonatkozó eb a néhai férje reinkarnációja. (Nem mellesleg, én azért két és fél évesnél idősebbnek saccolnám a kutyát.) És bár nyilván bolondnak nézik érte, elsőként épp az amúgy pont pszichiáter fia, épp Frank, a kutya miatt kezd kinyílni neki újra a világ. Például visszatér a kórusba, ahol korábban énekelt, haverkodik a béna, szemüveges szomszéd tinédzserrel, a helyi gyephoki csapat leggyengébb láncszemével, és még az kórusvezető pasi közeledését sem utasítja vissza eleve.
theguardian.com
Utóbbit aztán épp a kutya miatt üti el egy autó (Frank nyilván féltékeny rá), az egy darab helyi rendőr (az ilyen kisvárosi filmekben midig van a rendőr, de maximum kettő), meg intézkedne már, hogy elaltassák az ebet, aki végül egy menhelyen köt ki. Mire meg Róise odaér valakik már örökbe is fogadták...
Szóval ez egy érzelmes-szomorkás film, valamiféle keserédes happy enddel, amennyiben a főszereplő azért visszatalál a világba, vagyis kilábal a permans gyászból.
De most aztán keresek egy kaki-pisi-fing vígjátékot, lelki alapon.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése