Mars haza!

Naponta belefutok a NatGeoúj sorozatát reklámozó óriásplakátokba, amikre az van írva, hogy Mars, meg szakfanderes emberek mászkálnak rajta egy sivatagban, hősiesen. Nézem is rendesen, nem feltétlenül a reklámok hatására, egyszerűen csak gyerekkorom óta bírok minden mozgóképet, amint szkafanderes embereket egy nagy fallikus szerkezettel kúrnak fel az űrbe. (És ez itt nem öncélú trágárság, hanem komoly irodalmi referencia, anno Kurt Vonnegut jegyezte meg valamelyik Apollo-űrhajó fellövésekor, hogy: „It’s a tremendous space fuck.” – magyarul mondjuk oltári nagy űrbekúrás.)

Persze mindez csak elméletileg érdekel, fotelből fogyasztható módon (ajánlott olvasmány: Kim Stanley Robinson: Vörös Mars), mert nemhogy a Marsra nem vágyom, de még Ausztráliába se, messze van ugyanis és addig rengeteg víz felett kellene repülni, arról meg szó sem lehet, én csak úgy repülök ha civilizált szárazföld van alattam, és tíz percen belül kényszerleszállhatunk valami vidéki reptéren. A Marsig ráadásul rengeteg űr van, ott még lezuhanni sem lehet rendesen, például mert nincs hova (hisz ott is űr van), és eleve értelmezhetetlen a „le” fogalma, márpedig ha már zuhanunk akkor csapódjunk is be valahová.

Ezt kifinomultabban agorafóbiák hívják, nekem is van belőle egy kicsi, mondjuk nem félek a tágas terektől, de jobban érzem magam bent (ha tehetném, egy lakókocsiban élnék inkább, egy kicsi lakókocsiban), ez mondjuk egy marsi utazás  mellett szólna, hisz ott aztán tényleg kis helyekre lesznek bezárva a zűrhajósok, sokáig egymás agyára menne, de a fenének lenne kedve hónapokig az újrahasznosított pisit innia, újra meg újra.

(Mint a Fekete Vipera vonatkozó részében, mikor a hajón elfogy a víz, és már  csak az a kérdés, hogy mindeni a sajátját issza-e, vagy cserélnek. Rum kapitánynak ez persze nem gond, ő  már akkor a sajátját issza, mikor még van víz, állítólag szereti)

De az utazás  veszélyei csak az egyik részét jelentik az itt van a kutya eltemetvének, mer ugye mi is van a Marson? Semmi, pontosabban semmi érdekes, kövek, meg valami légkör-maradvány, újabb kövek és por, meg egycsomó dolog valahol félúton a kő meg a por között. Élet az nincs, vagy van van, esetleg volt, az is maximum valami baktérium, bár régebben egy David Bowie nevű csillagász és exobiolgus állította, hogy vannak marsbéli pókok, de ma már úgy látom, ezt csak kitalálta.

Én tehát nem utazom a Marsra, ez egész biztos, és igazából másnak sem érdemes, ha már úgyis le lehet forgatni az egészet egy stúdióban, minek is. Mivel nem hiszek az össszeesküvés-elméletekben (csak ha én találom ki őket, hisz már Churchill is megmondta, hogy csak azoknak a statisztikáknak hisz, amiket ő hamisított) tényként fogadom el, hogy az Apollo űrhajósai tényleg jártak a Holdon (kivéve a 13-as küldetés tagjait, de nem kell csodálkozni, ha ezek a hülyék a NASA-nál Tom Hanks-et küldték fel, ő fogyatékos és csak fűnyírót tud vezetni), de nyilván csak azért meg még nem voltak elég fejlettek a filmtrükkök, hogy felvegyék egy stúdióban a holdraszállást. Így kénytelenek voltak igazi rakétákat űrbe kúrni, de manpság van  CGI, ha jó minőségű az is drága, de megy a fotelből is, és lehet csinálni vele rendes marslakkat, néhány nyamvadt és főképpképp döglött baktérium helyett, amik – valljuk be – nem mutatnának túl jón a Nesönöl Dzsiografikon.

Lehet, hogy a tudománynak érdekesek, de óriásplakáton meghalnának.

Szuperzöld!

A leköszönő zöldombudsman (ez is milyen szép szó, Zöld Ombucman, tisztára mint valami mesebeli manó, a mérsékelten gonosz fajtából, aki mondjuk nem öl meg, de félholtra csiklandoz), akiből alkotmánybíró leszen, azt mondta, hogy a legfontosabb (vagy valami másik leg, igazából hírt se nagyon lelek róla a neten, a rádióban hallottam) ereménye az a javaslat, hogy minden újszülött után kapjon a család egy fát, hogy elültethesse. Vagy ültetnének egy fát a nevükben, gondolom én, mert különban Kovácsék a hatodikon hülyén fognak nézni, ha kapnak egy platáncsemetét, hogy akkor most ezt tessenek cserépben nevelgetni úgy húsz-harminc  évig. Ez persze még csak javaslat, még nem lett belőle törvény, ami biztos fáj kicsit az alapkotmánytörvény leendő őrének.

De ha Zöld Ombucmanként egyéb remek dolgokat is tett Szabó Marcel, nemzetközi szinten lobbizott a Garamond betűtípusért a tintapazarló Times New Roman helyett, és ez már a környezetvédelem valamint a társadalmi felelőségvállalás olyan szintje, ameddig én már el sem látok, miközben Calibrivel írom ezt itt, bár szerintem TNR-el sem lennék az esőerdők gyilkosa, tekintettel arra, hogy még nyomtatóm sincs. Az ombucman is lobbizhatott volna a tabletekért, persze csak akkor, ha humánusan tartott csirkék tojásait evő, fair trade kávét ivó, hulladékot szelektíven gyűjtő, szakszervezeti tag munkások készítették, újrahasznosított bionarancslés dobozokból és szín szerint válogatott gemkacsokból egy tetőkertes passzív ház közösségi terében, genderérzékeny multikulturális együttműködéssel. Hisz ökológiai lábnyomunk nagy része, mondhatni ökológiai talpunk a rosszul megválasztott betűtípusokból ered, egy félkövérrel kiemelt mondat annyit árt az ózonpajzsnak, mint tizenhét és fél teszkós szatyor, ha ki is nyomtatjuk, akkor huszonhárom. (Ha ugyanis nem nyomtatjuk ki, akkor is áramot használunk, levegőt, fényt és kávét tejjel, ráadásul már azzal hogy írunk, előkészítjük, szinte kiprovokáljuk a nyomtatást, egy kis lépés nekünk, egy fél lábbal a sírban az emberiségnek.)

De volt nekünk egy Zöld Ombucmanunk (igazából a jövő nemzedékek szószólója, csak ezt így senki sem használta), aki azt akarta, hogy még a gyerekeinknek, unokáinknak is jusson betűtípus, rájuk is süssön még az LCD-kijelző, hogy még nekik is legyen egy platánjuk a szobájukba, illetve egy idő után a szobájuk helyett.

De most elmegy alkotmánybíráskodni, miközben félkész még a nagy mű, de talán majd a parlament megszavazza azt a fát minden újszülöttnek, és akkor már biztos lesz esélye utódainknak is, főleg ha hódok vagyunk, vagy legalább is tervezünk hóddá válni a közeljövőben.

Ráadásul a hódok közismerten írástudatlanok, tehát esetükben nem áll fenn a tintapazarlás esélye, fát csak építkezési céllal vágnak ki, azaz újságjaik sincsenek, így hazudni is leginkább csak szagokkal tudnak.

Mondjuk nincs is nekik Zöld Ombucmanjuk, pontosabban csak a meséikben, vele ijesztegetik az engedetlen kicsiket, meg a rezsicsökkentéssel.

Hullana és hózna

Horváth Éva melle máris a nyárra készül, írja egy hírportál (na jó, a 24.hu, de lassan olyan kínos olvasni, mint a blikket, aki szerintem a hekk rokona, csk kirántva olyan papírízű), és mellékel egy fontót egy egészen ijesztőnőről, ami után már egyáltalán nem érdekel, ki a fene az a Horváth Éva.

Ellenben én egyáltalán nem készülök a nyárra, idén jó lenne egy kis tél is az ünnepek idejére, hóval meg faggyal, meg azzal a apró szemcsés izével, amivel az előbbiek ellen szórják fel a járdát, hogy aztán a cípőtalpon behordjam a lakásba, és még húsvétkor is azt porszívózzam minden félreeső sarokból, vagyis az összesből. (Bár húsvétig legalább van esélyem elfelejteni horváthéva fejét, ami után a melleit már nem is mertem megnézni.)

De ez is a télhez tartozik, miként a délutáni sötétség, a sült tök, a szaloncukor, a bokaficam és a reménytelenül fél pár kesztyűk. És mivel mindjárt vége ennek a hónapnak is, talán lesz már hó nemsoká, nem csak ez a november rain, mert bár huszonéve nem szánkózok, mindig is utáltam hógolyózni és nem emlékszem, hogy valaha építettem-e hóembert, de az ablakból nézve imádom a hóesést, meg a behavazott városi tájat az ablakon túl.

Bent a szobában jó meleg van, a tévében csendesen duruzsol a Reszkessetek betörők vagy a Tapló télapó, a frissen porszívózott műfenyő már feldíszítve, az akciós bejgli csendben porlad a szekrényben, kint pedig elakadt buszok túráztatják a motort reménytelenül, egyre mélyebbre ásva magukat a hóba. A háttérben egymásba csúszott autók sofőrjei anyáznak indiszkréten, a forgalomirányításra hivatott rendőr egy idő után feldja a küzdelmet és duzzogva félreáll dohányozni, a böhönyei busz sofőrje pedig nem hiszi el, hogy nem fér be a megállóba, ahol még csupán öt busz vesztegel. (Maris szerint a Böhönye az egyik legviccesebb falunév, és tényleg, olyan mint valami bográcsos étel, ami hánytat, vagy valami börzalmas tarhonye, persze a legjobb falunév evör, még mindig Pornóapáti. Bár a pornó meg az apát egy kifejezésben nem is olyan idegen, ha a vonatkozó hírekre gondolunk.)

Nálunk már pár centi hótól megáll az élet, vészhelyzetet hirdet a kormány, az önkormányzat és a szabadkőműves világösszeesküvés, két napig mindenki úgy csinál, minta itt lenne a világvége, már csak elemről pislákolna a kábeltévé, fogytán lenne az ivóvíz, és csak szárított böhönye maradna reggelire. De tényleg, az erre hivatottak minden évben gyermekei meglepődöttséggel veszik észre, hogy a mi éghajlatunkon havazni is szokott télen, ilyenkor válságstábot hívnak össze és intézkedési terveket készítenek, majd megvárják, míg elolvad a hó, és lehet latyakügyi operatív törzset játszani, ez majdnem olyan jó mint az indiánosdi, csak kell hozá laptop.

Akinek ez nem elég szórakoztató téli program, az nézegesse, horváthéva nyárra készülő melleit. illetve mellét, a címben egyes szám volt, például ezért sem mertem rákattintani. Inkább jöjjön a hó.

Elolvad

Elolvadt az internet az Abigel nevű kengurutól – olvasom, és igyekszem nyugodtan viselni. Kretén „hírportálok” kretén betűmunkásai szerint az internet naponta olvad el, sőt naponta többször is, ha ezekből a színvonalas betűipari (fotó und videóipari) termékekből indulunk ki, az internet hatalmas darab cukrozott vaj, ami minden bébifókától, bébikengurutól, nyomorék kutyától elolvad, nyilván azért, hogy aztán kisüthessék benne a dinsztelt felhasználók agyát, velőrózsák rántva, tartárral, életünket és hagymás vérünket az információs forradalomért.

Úgy húsz éve még az volt a gondolat, hogy a net lesz a populista ostobaságba hanyatló tömegdemokráciák megmentője, az új   agóra, Haberma spolgári nyilvánosságának igazi terepe. Pedig az internet már akkor is nagyobb részt pornóból és összeesküvés -elméletekből állt, a közéleti viták pedig nagyrészt kölcsönös sértegetésből, ha a vonatkozó fórumok minden hozzászólása igaz lett volna, az emberiség 120%-nak lenne prostituált az anyja, és nagyjából 80%-a lelkesen közösülne is vele. Igazából a „közéleti diskurzus” csak a pornó folytatása volt, más eszközökkel.

Aztán tíz-tizenöt évvel ezelőtt már világos volt, hogy a netes tartalom nagy része sima kamu, beleértve a konteókat meg a pornót is, elvégre a vadul kefélő szereplők nem is szeretik egymást, a pucér pizzafutár meg valójában bekokózott pornószínész, illetve pornóipari segédmunkás. Viszont a közéleti viták sem maradtak meg az anyázás szintjén, inkább eltűntek csendesen, ma már a Rosszabbikosoktól a laposföld-hívőkig meg a felcsúti harci nyugdíjasaiig mindenkinek megvan a maga kis zárt, tőgymeleg sarka az hálón, nem szeretnének ők már vitatkozni, a magukétól eltérő véleményt látni sem akarják, az anyázás meg csak akkor esik jól nekik, ha senki sem anyázik vissza. Ez a „jólmegmonta bayerúr annak asok liperális buziköcsöknek magajó matyarember” paradigmája, üvöltsünk falkában, mert falkában üvölteni jó, de ne álljunk szóba a másik falkával, még a végén kiderül, hogy pont olyan sötét bunkók vagyunk, mint ők, igazából üvölthetnénk magunkra is a tükörbe.

De nem, mindeninek csak a megerősítés kell, elvégre annyi baja van az embernek, gázszámla, villanyszámla, jön a gyerek foga, oltatni kell a kutyát, jön a kutya foga, megbukik a gyerek a kutyaiskolában, a szomszéd magyarnóta-rajongó és süket, nem jön fel a piskóta, reped a bejgli és akkor még mindenféle komcsik /nácik /ateisták/ katolikusok /ellenzékiek /orbánhívők véleményén is idegesítse magát? Hát nem, mindenki maradjon a suszter kaptafájánál, még a suszterek is.

Ez régen úgy működött, hogy csak bizonyos újságokat olvastak (én mondjuk nem, tizenöt éve még minden héten megvettem  Magyar Narancsot meg a Demokratát is, igaz az utóbbit a szörnyülködés általi szórakoztatás végett), ma meg a neten lehet együtt vonyítani a Holdra.

És ami ezeken a aklokon kívül van, az rendületlenül a pornó, a cuki állatok meg a receptek, letölthető filmek és zenék meg online játékok, vagyis minden aminek nincs túl sok köze a társadalomnak nevezett absztrakció alapműködéséhez, ezekkel már úgy sózzuk a vajaskenyeret, hogy nem érdekel van-e egyáltalán vaj, vagy alatta kenyér.

Aztán csodálkozunk, ha a politikusok összehazudnak egy komplett valóságot nekünk, hisz megtehetik, míg ők feldúlnak bármit mi cicás videókat nézünk, az internet meg naponta kétszer elolvad, what a wonderful world. A fotelből nézve legalább is majdnem.

F. Panda&Tsai.

Lassan jönnek a bódék, pláza mellé, teszkó parkolóba, főtérre, csúnyák és sikít belőlük az ideiglenesség, a gányoltság, nemsoká felüvöltenek a karácsonyi slágerek pánsípra és bazsevára , nemsoká kolbászt sütnek a járdaszigeten,és nevezik minezt Adventnek (modrosabban Áádvent), ami valami ünnep-féle lehetett, de ma már csak az előtagja annak hogy Vásár. (Esetleg annak, hogy koszorú, de ennek sincs jelentősége, az is csak asztaldísz, gertyát eleve nem gyújt rajta senki, mert büdös, viaszos lesz a terítő, meg olyan szép, minek elrontaani, a virágboltos gabika biztos sokat dolgozott a kis műanyag szarvasokkal rajta. Virágboltos gabika persze azt szeretné, ha felgyújtanánk az egészet a francba, ő jövőre is el akar adni nekünk valami hasonló giccset, sőt ha elég gyorsan gyújtjuk fel, még idén.)

De legalább újra lehet venni vicces képeslapokat részeg télapóval, szőrös telefontokot, felhúzható betlehemet csokiból és kézműves pokémon fingópandát, ami különösen bearanyozza a szentestét, fröccsöntött kínai, van rajta USB-port, lehet tölteni a porszívóról és elfingja az ótannenbaumot meg a stílenahtot, igaz utóbbit kantoni akcentussal. Tűzveszély esetén elfingja a csillagszórót vagy a gyertyát is, csak jó irányba kell tartani.

Ilyenkor a város is felölti ünnepi arcát, ami ízléstelen díszeket jelent a fő utca villanyoszlopain, meg egy értelmezhetetlen karácsonyfát a fő (naná, hogy Kossuth) téren. Ez egy bazi nagy fenyőfa(tetem), sok égővel, de dísz az egy sem, azaz világosban csak arról lehet felismerni, hogy ez egy karácsonyfa, hogy egészen útban van a tér közepén. Este viszont némileg elnyomja a körülötte sorakozó bódékat, persze a kolbászos kürtőskalács-szag ellen tehetetlen, lévén csak világít, ohne fenyőillat.

Van viszont mozgásérzékelős betlehem, jó nagy, és lehet hogy nem is mozgásérzékelős, mert eddig még mindig zenélt valamit mikor elmentem előtte, de nem tudtam úgy odamenni, hogy nem menjek el előtte. Vagyis ez még egy rejtély.

Meg van mndenféle házi izé, például házi lekvár, amit valóban egy nagy házban csinál sok ezer szorgos kéz egy futószalag mellett, valahol délkelet-Ázsiában, no de az sem semmi, ahogy manyikáék virtuóz módon átcímkézik, és kis kockás kendőket kötnek a tetejükre.

De legalább vehet fingópandát az is, aki lemaradt a Blek Frájdéjról, a bódékban kapható fingópanda is remek minőség, analóg digitális!

Queen Mercury

Tegnap volt huszonöt éve, hogy meghalt Freddie Mercury (született Farrokh Bulsara, csak az magyarul elég hülyén festene), a Queen egy negyede, és elg fura elképzelni, hogy festene ma, 70 évesen, gondolom nagyjából mint Elton John bajusszal, de Huhg Hefner köntösében.

Magam 1986-ban kezdtem ismerkedni munkásságukkal, megvettem kazettán a Kind Of Magic című aktuális Queen-albumot a sarki könyvesboltban (azóta fűnyírókat megy egyéb kertészkedős cuccokat árulnak a helyén, nagydarab bajszos emberek járnak oda locsolócsövet venni), meg nem sokkal később láttam a Hegylakót (alámondásos VHS-en), és valahonnan ismerős volt a zene, de nem tudtam egyből beazonosítani, egyszerűen nem jutotta még el a kazetta B-oldaláig.

De aztán már gyorsan rákattantam, begyűjtöttem az összes lemezüket, mind jó, kivéve a Hot Space című diszkókorszak-utánlövést, meg a Flah Gordon filmzene albumot  ( a filmet alámondással láttam, VHS-en), ami teljesen értelmetlen szintis prüntyögés, ilyen Jean-Michel Jarre másnaposan hangulatú felejthetőség.

De ezeken a kisiklásokon kívül számolatlanul ontották a remekműveket, a Queen egyértelműen jobb volt matek ötösnél, az oroszkrémtortánál, legalább olyan jó volt mint a tengerparti nyaralás (ahol lehetett venni remek Jugoton kiadású Queen-kazettákat) vagy osztálybulin lassúzni a lányokkal, és ez utóbbinál csak az volt jobb, ha Queen-re.

(Alányok egyábként következetesen úgy konferálták fel a Bohemian Rhapsody-t, hogy "következik a Kvíntől a Mama című szám", merthát a szöveg tényleg úgy kezdődik, hogy Mama épp most ölt meg egy embert..., de rajtam kívül senki nem tanult még angolul az osztályban, a sötét  nyolcvanas években jrtunk...)

Most pedig két dal a kedvencek közül, az első egy talán kevéssé ismert lírai-himnikus, a másik meg egy ismerős döngölés, egy nagyon nyolcvanas-évek hangulatú klippel, de hát ez is része az élménynek. (színpadi látvány=ménkű sok reflektor!) Tessék meghallgatni, benne lesz a dolgozatban!

Greatest Hits

„A magyar név megint great lesz

Méltó régi nagy híréhez”

(kommentelő a 444-en)

Nagyköveti eligazításttartott a múl héten a Századvég valamelyik igazgatója (ez már eleve milyen szép, egy cég embere tart „eligazítást” nagyköveteknek), valami olyasmiről, hogyan lehet újrapozicionálni a Magyarországról kialakult képet, legalább is ilyesmit várhatnak el egy nagykövettől, a rák gyógyszerét másnak kell majd felfedeznie.

A derék századvéges csak azt elemezgeti, mi a siker igazából, és milyen összetevői vannak a balsorakitrégentép kontextusában, de az egész angol nyelvű izére leginkább azt lehetne mondani, hogy bullshit. Ha már.

De a lényeg, hogy Mék Hángöri Grét Egen! (a trumpnál ugyanez van amerikával, de ha már a főnök annak idején ellopta a Forza Italia!-t, akkor ezt most miért is ne?), de hogy ez most országmarketing-stratégia, politikai program vagy pogácsarecept, az egyáltalán nem derül ki.

Hogy Hángöri mikor is volt grét pontosan, az nem tudható (de hogy legalább is részben a Nájkitól lesz, az már tuti), talán a Habsburg birodalomra gondolnak indokolatlanul, vagy az Osztrák-Magyar monarchiára kicsit megalapozottabban, de félő, ennél súlyosabb a dolog. Nevezetesen, hogy bizonyos hitler adolf közbenjárával elkövetett országnagyobbítás lehet a hivatkozási alap, de ugye akkor csak egy kicsit lettünk grét, aztán megint nem, sőt ami akkor és utána jött, az nem volt grét, sem fenszi, sem szexi, még ötvenhatban sem. (De  ha valakinek – mint például az évfordulós 56-os kampány tervezőinek láthatólag – a kisfiúk dobtáras géppisztollyal a szexik, az sürgősen forduljon orvoshoz, előrehaladottabb állapotban adja fel magát a legközelebbi rendőrörsön.)

Amúgy a  legyünk újra nagyok duma ellopása a trumptól végül is nem akkora gáz, mondhatni jól rímel a trump szellemiségére, lopni nem bűn, legfeljebb hiba, de csak akkor, ha számon kéri rajtad valaki, akinél nem tudsz hangosabb és/vagy agresszívabb lenni.

Pártunk és kormányunk persze már megatlálta magának egy ideje a lendő elnököt, aki egy gazdag és agresszív bunkó, e tekintetbben a fideszkádéenpés nagyvállakozó prototípusa, már várjuk mikor épít PénztárosLőrinc is ízéstelen felhőkarcolókat magyar városokba, bár azokon nem az ő neve lenne, hanem a futtatójáé.

Jó hír viszont, hogy a trump is akarja az olimpiát, márpedig amit ő akar, az ugye nagyon akarva van, így talán megússzuk az évszázad pénzlenyúlását olimpiarendezésnek álcázva, már csak az kellene, hogy Vlagyimir Vlagyimiirovics nagyok akarjon magának atomerőművet, de annyira, hogy nekünk már ne is jusson belőle.

Így lenne mit elszórni a blek frájdéjen, és hát oda kell is a pénz, mit valami cég rádióreklámjában hallottam, náluk a blek frájdéj négy napig tart, a blek víkenden át a blek mándéjig, jövőre meg sem álunk a blek hónapig, így erőmű meg olimpia helyett veszünk HD felbontású turmixgépet, 32 GB-s mikrosütőt és grillezős laptopot, a plüssállatoknak és a szobanövényeknek is külön-külön.

Az már igazán grét lesz.

Előrelátás

A  karácsonyi fogyasztási pánikot oly mértékben rám szabadította a kereskedelem, hogy már a héten beszereztem a szaloncukrokat, négyféle ízben, mert ki tudja, több mint egy hónap múlva melyikhez lesz kedvem, de igazából venni kellett volna egy üres zacskót is, szintén üres gyűrött cukorpapírokkal, hátha nem lesz kedvem egyikhez sem, és erre is fel kell készülni. Nézegettem a bejgliket is, és nagyon nehéz volt meggyőznöm magam, hog az tényleg korai, az a bejgli, ami pont jó állagú lesz karácsonyra, még csak a pék (na jó, a sütőüzem termelési igazgatója) zaklatottabb álmaiban létezik, mikor előre lefagy a gondolattól, hogy mennyi rohadt sok meló lesz még, mire felgyújthatja a karácsonyfáját, szerencsésebb esetben a fényeket rajta.

Viszont elmélkedem az ajándékokon, bár a franc tudja minek, nyilván 23-án délelőtt fogok rohangálni, hogy találjak valamit, először is ötletet, mert az sosincs, de ha van ötlet, a pénz a legkevesebb. Szó szerint. Ilynenkor másik ötlet kell, a kevés pénzre optimalizálva, és sajnos a saját készítésű ajándék nem jöhet szóba, nem vagyok barkácsolós típus, a szigszalaggal tuningolt elosztó csillogó csomagolásban is vállalhatatlan, ezen kívül meg csak szarkasztikus megjegyzéseket tudok önerőből előállítani, de ahhoz meg nem kell ünnep, plusz nehéz a fa alá tenni.

Így aztán az ünnepre való  készülődés nagyjából hörcsögölést jelent, felhalmozok ehető dolgokat, és naponta öt percig büszke vagyok magamra, hogy még mindig nem mentem rá a kókuszos szaloncukorra, vagy a gesztenyésre, amire Petra amúgy is bejelentette igényét. És egyre határozottaban fixírozom a sarokban porosodó műfenyőt, még nem állok készen a díszítésre, még csak méregetjük egymást, de fejben már hangolok az akcióra, amivel azért várok nagyjából mikulásig, az már olyan előkarácsony-féle, vagy nem, de a szaloncukrok túlélése szempontjából mindenképp kritikus lesz.

És a karácsonyfa is csak előzetes lesz még, elvégre van három (kisebb, családon belüli kommunikációs zavar miatt ennyit sikerült venni), két kisebb és partvis-szerűbb, meg egy rendesebb. Így egyfajta triptichon-ként lehet felállítani, dísz az van bőven mind  háromra, sőt míg mások gyertyákat gyújtogatnak az adventi koszorún, én feldíszítek egy-egy műfenyőt, bár ehhez venni kell  még egyet, majd megnézem a közeli kínai boltban, vagy egy távolabbi lomtalanításnál.

De addig is terveket szövögetek, milyen sorrendben szerezzem be a kókuszreszeléket (persze nem külföldit, igazi magyar kókuszból legyen!), a szárított gyümölcsöt meg a krumplit, és ha minden meglesz, jöhet a szenteste, mikor végre nekiállhatok megkeresni a szilveszteri papírtrombitákat.

Lakossági techno

Reggel negyed hat, buszmegálló, sötét van de legalább nincs hideg, a „dohányozni tilos” felirat alatt a szokásos nénikommandó dohányzik, közben beszélgetve melegítik a szürkeállományt, de lehet hogy csak orálisan fixáltak, azaz addig is kell valamit tenni a szájukkal, ha épp nem slukkolnak. Mert a beszélgetés kábé így zajlik:

„-Dógomvannemmaradokma

 -Ja.

 -Ja, dógomvan, nemmaradok.

 -Nemmaracc. Ja.

 -Nem. Dógomvan. Megmontam.

 -Megmontad. Ja, dógod.

 -Meg.

 -Ennyi.”

És így tovább tetszőleges permutációk mentén, két tőmondattal megbeszélték az információt, aztán már csak rutinból kárálnak, ki ne száradjon a szájuk. Ez afféle verbális techno, monoton és hipnotikus, csak a partdirog ebben az esetben nem eki vagy spuri, hanem nikotin, némi életunt keserűséggel felütve.

A buszon állatozó néni, aki tavaly még a menekültek közé lövetett volna, hiányzik a buliból, biztos nyugdíjba ment, már csak a közeli boltban látom néha, ahogy a felvágottak mögött álló nőnek darál valamit felháborodottan, de hát vannak akiknek lételeme a felháborodás, és hát mégis csak tűrhetetlen, hogy ebben a világpolitikai helyzetben kifogy a sajtos parizer, e mögött is Soros áll, egyenesen Nyújorkból nincs sajtos parizer.

De a megállóban zajló underground slam poetry (istenem, milyen szép magyar kifejezés, nemsokára lehet majd névként is adni a gyereknek, persze fonetikus átírással, ahogy kell, pl. Kudánszky-Szabó Ándörgrandszlempoetri) egyre többször dobja fel az ”ennyi” kifejezést, melyet párbeszédi elemként  minennél jobban gyűlölők manapság, ez rosszabb, sokkal rosszabb, mint az „őszintén szólva” (ami azt jelenti: „hazudni fogok mindjárt”). Ennél már csak az „ennyike” rosszabb, azért már letöltendőt adnék, ha én lennék a diktátor (főherceg, király, istencsászár), közvetlenül az után hogy lecsukattam at Operettszínház teljes társulatát, az épületet pedig felrobbantottam.

Az ennyi vagy az ennyike nem egyszerűen modoros (mert modoros az, mikor csészéből iszom a teát a jól bevált félliteres korsó helyett, vagy kanálra tekerem a spagettit, és közben szpágetttti-nek ejtem), hanem egyúttal modrtalan is, mert benne van egyfelől, hogy nem is kell tovább magyaráznod, mindent értek, másfelől meg az is, hogy eleve nem érdekel mit brekegsz, részemról a diskurzus lezárva. És az benne a geciség, hogy még azt sem közlöm általa, hogy az előző két esetből akkor most melyik is az aktuálisan érvényes.

Az ennyi az ultima ratio, nem lehet rá értelmeset reagálni, legfeljebb valami nagyjából beleegyező hangsúlyú emfatikus dünnyögést. Vagy mint nénik a megállóban, ugarni vissza az előző sorra és kezdeni elölről, goto 10, mint gyerekkorom basic-programozásában, és onnantól nincs szabadulás, az örök visszacsatolás fényeskedjen nekik.

Ez különösen akkor idegesító, ha az alapüzenet  is valami faék egyszerűsségű, mondjuk annyi, hogy ma nem túlórázom, mert ilyenkor hamar a végére érünk, hogy rögtön elölről kezdhessük (modorosan: rögvest), és hát ennél egy négyütemű motor is változatosabb műsort produkál.

De talán holnap valaki rak alájuk rendes basszusalapot.

Monday, bloody monday...

Aki eddig mindig a sátor tetején volt, annak a sátor alja új hely. Ilyen és némileg rosszabb szóvicekkel szórakoztatom magam elalvás ellen, hiába no, volt zsinórban három szombatom a munkahelyen, és erre jön a szokásos hétfői túlóra, pedig én már dél körül kis híján lefejelem az asztalt.

A munkahelyi fáradtság ellen a legjobb ha az ember nem dolgozik, de ez csak azoknál működik, akik alapjáraton is jól bírják az éhezést, kedvelik a fűtetlen lakást és felesleges hóbortnak tartják a személyes higiénia javát. Vagyis nincs szükségük pénzre, ezért nem kell fáradtan lenniük a munkában, heverészhetnek egész nap otthon, később a híd alatt. (A munka elkerülésének alternatív módja, ha beállunk egy szektába, de a legtöbbször hamar kiderül, hogy ott még többet kell dolgozni, és e mellett lehet éhezni, fázni und hasonlókat művelni, a spiritualitás és az ingadozó vércukorsszint fényében.)

A többség viszont dolgozik, vacak munkahelyen, tuskó főnökökkel megalázó fizetésért, aminek jelentős részét aztán rögtön elszedik holmi szolgáltatók, akik csökönyösen pénzt követelnek azért, hogy a lakásban legyen áram vagy kábeltévé, pedig egyértelmű, hogy ezek pont olyan alapvető lételemeink, mint a levegő, azért viszont mégsem szednek pénzt. Arról nem is beszélve, hogy pl. az áram az szénből lesz, olajból vagy gázból, esetleg atomból, de egyik sem az áramszolgáltatóé, csak kilopják ezeket a földből, de én már fizessek nekik. Mindegy, van itthon is sok atom, csak még nem tudom hasítani őket, az áramot meg majd kiveszem a villámból, mikor jön lefele, és akkor  nem kell annyi pénz, és  nem kell annyit dolgozni majd.

De most még sokat, mert kell venni sajtot meg internetet, a sok munka viszont álmossá tesz, nyúzottá és bármire alkalmatlanná, és nincs az pögető ami segíthet, pedig már redbullos kávéval veszem be a koffeintablettát. Ami meg ennél durvább, az már illegális, pedig a Luftwaffe pilótái is bírták a londoni oda-vissza éjjeli bevetéseket, a maiaknál sokkal lassabb gépeikkel is, de hát a fajvédő ideológia és az amfetamin kettőse szárnyakat ad.

Nekem viszont nem használ már semmi, nincs az a szájpadlás-zsibbasztó mentolos cukor, ami felráz, az  ágyamról fantáziálni meg kifejezetten ellenjavallt, így néha felállok, odamegyek egy szekrényhez, mintha dolgom lenne ott, kimegyek vécére pedig nem indokolt (pláne a fél tizenegyes álmossági roham alkalmával, olyankor már járt ott a Büdös Bácsi, és kora délutánig elviselhetetlen a mikroklíma), de a járkálástól kissé felébredek, és egy darabíg bírom. Lehetne persze beszélgetni is, de alapvetően nem bírom az embereket, illetve igen, csak akkor nem, ha néznek, beszélnek, levegőt vesznek, hangot adnak ki vagy szaguk van.

Így aztán félóránként ellenőrzöm, megvan-e még egy bizonyos fiók, meg próbálok valami humoros hallgatnivalót keresni valamelyik rádióban, de hétfőn ez reménytelen, a konzerv hallgatnivalómban meg csak hülye szóviccek jönnek.

Hogy a mennyország az biztos Oroszországban van, mert ott Szent Péter vár.

És ez még csak a hétfő.

Neutazzánia

Rájöttem, hogy nem bírom az utazos műsorokat. A tévében még csak-csak elmegy, bambulom huszadszor a thai tájat, de rádióban vagy olvasva már nagyon fájdalmas. Pont annyira nem érdekel, ahogy emberek órákon át mesélik élményeiket, mint gyerekkoromban a rokonok beszámolója em érdekelt a kalandos és egzotikus zalakarosi gyógyfürdőzésről. Ma már az utazás csak otthon ülve tűnhet egzotikusnak, de mikor már az ötödik hátizsákos turista adja elő magát az új Kőrösi Csoma Sándorként, mert szerzett a neten olcsó repjegyet Bangkokba, vagy a harmadik ezo-luvnya ad spirituális tanítást egy kéthetes, akciós indiai jógatábor után, nálam kezd elszakadni a cérna.

Eg darabig hallgattam a Tilos Rádió műsorát, a Harmadik utas címűt, de az utóbbi időben már képtelen vagyok elviselni. (A műsor címében egyébként számmal írják, hogy harmadik, nyilván mert így ők az elsők a műsorok betűrendes listáján a rádió honlapján, ami ügyes.)

A műsor vendégei gyakran utaznak valahová, többnyire ezért hívják meg őket, vagy a műsorvezetők utaztak épp nemrég valahová, ekkor már meg sem kell hívni senkit. Viszont valahogy mindig Ázsiába meg Amerikába utaznak akik, de ez engem már nem érdekel, a főállású utazók meg még kevésbé.

És ott vannak a borzasztó utazós blogok! Az alapeset az, hogy van egy középkrú (-ság felé haladó) nő, néha férfi, korábban bróker  volt, HR-es vagy egyéb cápa egy multinál, először csak biznisz-klasszon repült munkaügyben, aztán kiszállt a mókuskerékből, és azóta igazi neohippiként járja a világot, platina amex-kártyával persze, mert fontos a megvilágosodás, csak legyen hozzá hitelkeret.

Indiában kapott egy fröccsöntött amulettet egy beszívott gurutól, azóta maga is osztja az észt (az élet, a világmindenség meg minden), Burmából Mianmarba megy kócsszörfinggel, és észre sem veszi hogy ez ugyanannak az országnak a kétféle elnevezése, lelkessen írja le Laosz szépségeit, pedig csak egy vidéki repülőteret látott beőle a csatlakozásra várva.

Egyszer négy napot töltöttem Barcelonában egy konferencián, úgy érzem ideje írnom egy útikönyvet Katalóniáról, elvégre a wikipédia meg a google street wiew korában amúgy is felesleges utazni. Ha itthon maradunk nem keverik el a csomagjainkat a reptérem, nem vegzálnak a határőrök mert a szakállasok eleve terrorista-gyanúsak, nem kapunk el egzotikus bőrbetegségeket, és a sarki boltból származó rozskenyértől biztos nem kapunk vérhast sem. Van aki öntözze a szobanövényeket és etesse a teknőst, meg olcsóbb is.

Ráadásul, ha mégis elutazunk valahová, könnyen belebotolhatiunk egy ex-HR-esbe, aki a transzcendes spiritualitás útját járva megy tíz percen belül az agyunkra, mi meg visszavágyunk a fotelbe, ahol bármikor elkapcsolhatunk a Travel Channelről, és olvashatunk valami galaktikus sci-fit, ha már a Föld bolygótól agorafóbiánk van.

szánalmas.hu

A néhai Krisztálegyüttes egykori frontembere (hopp, ezt most majdnem fordítva írtam pedig K. Tibor kulturális környezetszennyező még él, a „zenekara” – hívjuk inkább projektnek, már csak a zenekarok védelmében is – azonban szerencsére kimúlt), szóval az említett pasas manapság fészbukozásból (fészbukolásból, fészbukingolásból, fácsézésből) él, létezik, bevételt termel de még nem fotoszintetizál.

Nem pontosan értem, hogy lehet főállásű fészbubunak lenni (lehet, hogy nem is igazán érdekel), valami olyasmi a biznisz, hogy kelll sok követő, aztán jöhet a termékelhelyezés, K. Tibor már több hetes prómóciós kampányokat válllal cégeknek, ócska bulvártémákkal kibélelt oldalán, sérelmünkre, folytatólagosan.

„Esernyős kurva legyek, ha értem!” – bődült el minap egy alak a közeli buszmegállóban, a nála nyilván okosabb telefonjába, és bár nem értettem, mit akar ezzel mondani, de a kép az tetszett, az megragadott. Én sem mondhattam volna szebben („Enberek, enberek! – kiabálnám én is rossz hejesírással – ne kövessétek, kövessetek engem, rohadjunk a forradalomba!”), hisz az tényleg kemény, hogy valaki abból él meg, hogy a fészbukon... nos, fészbukozik, napi tíz-tizenkét órás kemény melóban tolja a kontentet, csinálja a marketinget, a frencsájzt meg a mörcsendájzingot, vagy ebből valamit, lehet, hogy napszakok szerint elosztva.

Távol álljon tőlem hogy itt ágáljak a munkaalapú társadalom mellett, pláne annak kormánypártian sárosbakancsos-olajoskezű munkás-narratívája mentén, de az mégis az ingyenélés egyik csúcsteljesítménye, ha valami fészbukozásból él. Végül is persze csak a médiában dolgozik, a közösségi médiában, márpedig a médiában dolgozás tízből tizenkét magyar fiatal vágya, de az durva, hogy dolgozik.

Mert ha valaki tehetséges és/vagy vannak kapcsolatai, az kevesebb robotolással is lehet sikeres, akinek viszont a klótyón ülve is posztolnia kell, az csak egy szánalma lájk-kurva (hogy esernyős-e, azt nem tudom), akármennyit keres akárhányszázezer követővel.

K. Tibor persze már Krisztálegyüttes korában is szánalmas volt, azóta legfeljebb még embertelenül nagyképű is lett, és ezen tényleg nem segít aa menő kocsi meg havi fogfehérítés.

p.s. A szanalmas.hu tényleg létezett, már nem, mondjuk nem kár érte,  így múlik el a nomen est omen.

Hell'O Well

Mindenhol szembejön, hogy ezek mai fiatalok mennyire más világ und életérzés, én meg nyilván már öreg vagyok, nem zaklat fel egy Wellhello inspirálta mozi, ahol a Tinder-generáció micsinál, de lagalább fogalmam sincs mi az a Wellhello, vagy a Tinder, ha már itt tartunk, sőt nem is érdekel, ebből látszik, hogy megkopott az idő vasfoga, amitől őszülök és már majdnem tetszik a dzsezz.

Csendben öntözöm inkább a májkrémkonzerveket, amiket nemrég ültettem. Tavaszra jó termés várható friss, zsenge májkrémkonzervekből, a titka csak annyi, hogy öntözni kell, és ne szüreteljük le őket a kis nyitófülek megjelenése előtt, permetezni nem igazán kell, de március elején érdemes felvinni a vonalkódot a fejlődő dobozokra, hogy megfelelő arányban növekedjen benne az ipari szalonna. Mert csak kellő gondoskodás után idézik fel a néhai úttörőtáborok emlékét, Gyuszi bácsival a szadista tornatanárral, a csomós tejbegrízzel reggelire, az állandó tornacipő-szaggal és a hazaérkezéskor érzett végtelen megkönnyebbüléssel együtt.

És mindehhez kell a jó vetőmag, sok napfény meg egypár halott állat mája.

Na, a mai fiatalok biztos nem pepecselnének ezzel ennyit, ők csak megveszik a boltban, és felkenik a kenyérre, aztán meg fintorognak, de hát nem csoda, úgy nem is az igazi a zamata, ha az ember nem maga ment el a praktikerbe  a műanyag cserépért, nem a két keze verejtékével öntözte a szintetikus virágföldet, úgy nincs lelke az egésznek. Ezek a maiak csak egész nap wellhellóznak a tinderen, vagy tinhellóznak a wellbookkon vagy csak interneteznek az íméles pornón.

És most itt egy film ami állítólag megmutatja az új generáció életérzését, vagyis hogy hogyan buliznak, később hogyan buliznak máshol, illetve hogyan csajoznak/pasiznak különböző bulikban, meg hogy miért nem lehet csajozni/pasizni bizonyos bulikban, és hogy milyen szar zenék vannak a bulikban általában.

Én mondjuk már  címét sem értem, én még úgy tanultam az általánosban, hogy kettőskereszttel nem kezdünk mondatot, de lehet hogy ez azóta változott, végül is a Hovédelmi ismeretek című könyvünk is azzal a mondattal indított, hogy A kapitalizmus általános válságának talaján küzd a fennmaradásért, bár ez már ’88-ban volt, középiskola elsőben. (Persze lehet, hogy a Honvédelmi ismeretek csak a jövőbe látott, úgy húsz évvel előre, de ez mellékszál.)

Viszont határozottan normálisnak tűnik, hogy nem érdekelnek a Tinder-generáció dolgai, nem vagyok  én szociológus (illetve igen, de nem most és nem ebben a témában), sőt elvárom, hogy különösebben őket se érdekelje az én generációs kultúrám. Hagyják meg csak nekem (nekünk) a punkot, a hevimetált, a csalamadádés hamburgert, az offline csajozást, David Bowie-t, a Commodore 64-est, az egyetemi felvételi vizsgát (ahol a bolognai egy spagetti és nem egy rendszer), az ellógott sorkatonaságot, az Iron Maiden pólót, az SZTK-szemüveget, a Balaton-sört, a Faith No More-t, a Queent, Sandokant, a Ponyavregényt és a Trainspottingot, a magasszárú jugó Adidast és megannyi lényegtelen izét.

Miként mi is meghagyjuk őseinkek, avagy minket is hidegen hagy az Illésmetróomega (és a Rolling Stones és Bobdilen a nóbeldíjával), Szilvási Lajos és Berkesi András, a zónapörkölt és a trapéznadrág, a SZOT-beutaló és a gyári fenyőünnep, a népművelés és a makramé falvédő, a Kinyerma? és Kántor, a Négy páncélos és a kutya meg a presszókávé üvegpohárban, az Orion tévé meg a tessék blokkot hozni.

És ha már így belejöttem a felsorolásba:

Hiperkocka

Kislány a zongorán áll

Fehér eb az orgonán áll

(Ismeretlen szerző)

Hallom ma a rádióban, hogy megdőlt a Rubik-kocka kirakásának világrekordja. A leggyorsabb ember 5 másodperc alatt rakja ki, a leggorsabb robot viszont 0,6 másodperc alatt, kerekítve. Olyan ez, mint Kőhalmi egyik sztendapjában, ahol arról volt szó, hogy kapott egy könyvet arról, miként lehet nyolc órára elnyújtani az orgazmust, erre azt mondta, szerinte az sok. (Az embernek mennie kell dolgozni, boltba, gyerekért óvodába, áll a villamoson, és még mindig megy ez az áááhhhh..., ami hát kínos.)

Én is így vagyok valahogy ezekkel kocka-rekordokkal, szerintem ez túl rövid. Már rég nem a gondolkodás  sebességéről szól az egész, csak a fotografikus memóriáról meg a laza csuklóízületekről, és nincs meg benne a rejtvényfejtés élvezete.

Régebben például szerettem keresztrejtvényt fejteni, de mikor a kedvenc rejtvényújságomban egy közepes méretűt tíz perc alatt fejtettem meg, aztán meg öt perc alatt, már semmi jó nem volt benne, csak mechanikusan daráltam a szokásos megfejtéseket  sablonfeldványokra, pont mint a kockázós csávók, de úgy  meg minek.

Persze nekem a Rubik-kocka sem volt sokáig élvezetes, de azért, mert egáltaalán nem tudtam kirakni, egy, maximum két oldalt még talán, de az egészre esélyem sem volt. Megvetttem a Rubik Ernő nevű kocka-jedi könyvét is, abban volt a tuti recept, de nekem az alapján sem ment, annyit értettem az egészből, mint egy Burda-szabásmintából, vagyis a semminél valamivel kevesebbet.

Ennek megfelelően unortodox módszerhez folyamodtam (vagy ez volt a többség stratégiája, fene tudja), azaz mechanikus úton raktam ki, közel fél óra alatt, igaz kellett hozzá csavarhúzó is, a feszegeteséhez.

De ha egyszer szétjött, összerakni már gyerekjáték volt, pláne nekem, fekete öves legózónak. A mai fitalok (meg  fiatal robotok) persze nem ismerik ezeket a kifinomult módszereket, ezek csak logikáznak meg számolnak. Pedig.

http://forums.d2jsp.org/topic.php?t=18687476&f=129&o=840

Dafke

Azt mondta a miniszterelnök, minél jobban támadjáka rogántalal nevű minisztert, ő annál inkább metartaja miniszternek, mert csak. Itt nincs olyan, hogy rajta kívül másnak is igaza legyen, a nap is akkor kel fel, amikor ő mondja, és nem az van, amit az ellenzék állít, azaz hogy van egy naptárja és nem fél használni, ha meg akarja tudni a napkelte idejét. (Valamint ő szarta a passzátszelet és fújja a spanyolviaszt, neki minden egyszerű, mint Gordiusz tojása.)

De ez a miniszterezés ez igazán figyelemre méltó. (Én miniszterezek, te miniszterezel, ő miniszterezik. Vagy miniszterel, tekintettel a kontextusra.) Aktuálisan az a brosssúra, hogy ha egy miniszter feltűnő disznóságokat csinál, azzal csak megerősíti pozícióját, még inkább össszeminiszterkedi magát, érdemeire való tekintettel nyilván. E logika mentén Hókuszpóknak is járna egy tárca, én emberügyi minisztert csinálnék belőle, a szakmája amúgy is rokon Balog páterével, meg olyan paposan is öltözik, az egészségügyhöz meg az oktatáshoz ő sem ért, szóval ideális jelölt.

Darth Vader nemcsak hogy miniszter lehetne a jelenlegi agyar kormányban, de ezen felül járna neki egy közepes méretű megye, meg a Köztársasági Birodalmi Érdemrend skalpokkal díszített parancsnoki fokozata, súlyosabb esetben egy felterjesztés a Béke Nobel-díjra, utóbbináll úgyis hagyomány hogy háborús bűnösök és közhatalmat gyakorló pszichopaták kapják.

Persze lehet hogy a nemzetközi kitüntetések nem jönnének össze olyan könnyen, még egy rogánantali kaliberű botrányhősnek sem, mert pártunk és kormányunk minden igyekezete ellenére még mindig az a helyzet, hogy a világ nagy része hozzánk képest külöldi, és nem értik a sajtos magyar észjárást. Pontosabban a felcsúti dafke hozzáállásáról azt gondolják, hogy valahol a kisgyermekkor  végén el kellet volna hagynia, és nem igazságos, hogy egykomplett ország szív ennek elmaradása miatt.

Gasztrokeresztény

 A szegedi római katolikus püspökség (ami nevével ellentétben Szegeden van, nem Rómában) éttermet nyit a szegedi dóm aljában Katedrális néven, avagy besszáll a gasztoforradalom étterembizniszébe. Bár a helyi egyetem fő vallástudósa szerint jobban illene a cég profiljába egy szegénykonyha, mint a fine dining, szerintem nincs ezzel baj, legalább is amíg továbbra is az üdvösségre hajtanak a Michelin-csillag helyett.

És persze nem új dolog a templom aljában az étterem, én a londoni Szent Pál katedrális kiriptájában találkoztam az első deszakralizált melegkonyhás vendéglátóipari egységgel, aztán még egy párral, a St. Martin-in-the-Fields templom kriptája a legjobb ebből a szempontból, már ha az embert nem zavarja, hogy egy temetkezési helyen fogyasztja a tükörtojást, vagy a halat krumplival. (A  kávéval nincs gond, pláne ha instant, az már stílszerű, mert az gyakorlatilag amúgy is hamvasztott kávébab. Ami meg igazából nem is bab, de ez most mindegy.)

Vagyis az anglikán egyház már régóta utazik gasztróban, nekem gyanús, hogy mondjuk a St. Martin esetében már több szakács dolgozik a templomnak, mint pap, de ha a mosogatókat, ajándékbolti alkalmazottakat és koncertjegy-dílereket összeadjuk, simán lenyomják a helyi klerikusokat, akikből egy focicsapat sem jönne ki, talán ezért nem játszanak meccseket a konyhaszemélyzettel a templom előtti téren. (Meg mert a templom előtt a Trafalgar Square van, ott útban lenne Nelson oszlopa, a szökőkutak meg a galambszart kerülgető turisták, a Yodának öltözött élő szobrokról nem is szólva.)

Egy-egy ilyen projekt persze átértelmezi a vallási turizmus fogalmát, leginkább azzal, hogy erős zárójelbe teszi a vallási jelzőt, de lehet, hogy csak valami ravasz hittérítő szándék áll az egész mögött. Végül is mindegy, legalább is eleinte, hogy a népek Jézus vagy a bélszín miatt mennek templomba, a lényeg hogy ott vannak, és ha már, talán lehet velük kezdeni valamit evangelizációs vonalon is.

Nem kell erőltetni persze, lehetne a kínai szerencsesüti mintájára szenteletlen ostya, benne kis bibliai idézettel (csak ne az ószövetségi X szülé Y-t, Y szülé Z-t genealógia, mert attól mindenki elmenekül buddhistának), misebor-sommelier vagy bazi nagy tömjénillatú gyertyák. Egy ilyen szolidan egyházias hangulat hatására még akár egy kádéenpésben is felmerülhet a megtérés gondolata.

Nem kell viszont túlzásba vinni a bizniszt, nem kell minden közönségigényt kiszolgálni, a szado-mazo klub  (spanyol inkvizíció revival) például határozottan ellenjavallt, de hasonló féleértés lenne a templomoslovag-ketrecharc, az akciós utolsó vacsora vagy a búcsúcédulák árusítása, utóbbi már ötszáz éve sem jött be. (Képeslapot árulni persze szabad, sötétben világító műanyag feszületet és mága zoltán cédét ellenben tilos, a szűzmáriás tolltartó határeset. Minden esetre érdemes vigyázni, a túltolt kalmárszellemnek kiseprűzés a vége, és nem higiéniai okokból.)

De az étterem az mehet, csak az a fontos, hogy jó legyen a desszertválaszték (az feledteti a korábbi gyenge közepes fogásokat), és ne profanizálja a hely eredeti szellemét. A jó keresztény sütemény az a muffin, a cheescake meg a csokitorta (az oroszkrém nem jó, azok a lelkük mélyén még mindig kommunisták), a francia krémes erkölcstelen a feketeerdő-torta viszont a Sátán ürüléke sok tejszínhabbal, és titokban náci. Az meg újból csak kiseprűzést ér a nagy mennyei realityben.

Formula nulla

Igen jó volt az aktuális forma egyes futam, az autók többet álltak a boxutcában mint mentek a pályán, ami nekem tetszik, mert úgysem nézem. Így kihagyhattam, ahogy mérnökök beszélgetnek marketingesekkel, versenyzők mérnökökkel, meg rocksztárok nézegetnek versenyzőket, mindezt szakadó esőben valamint kamerák kereszttüzében (jut eszembe, egy ekkora kereszttűz, amit utoljára az első világháború produkált, igazán felsszáríthatná a pályát is), a verseny izgalmának teljes mellőzésével.

A közvetítés ennek megfelelően olyanokra koncentrált, hogy hányadik banánt eszi Vettel, miért fagyaszatatta le Hamilton a kutyája spermáját, és hogy itt van Slash, de korábban már láttak valakit az Iron Maidenből is.

Szerintem ezzel a produkcióval a forma-1 lassan közelít az ideális állapotához. Hisz évek óta már csak a szabályokról, műszaki izékről meg gumikról szól az egész egyfelől, a versenyzők magánéletének bulváralapú feldolgozásáról másfelől, a versenyt meg úgyis szemüveges emberek számolják ki a laptopjaikon, miközben a pilóta meg csak tekergeti a gombokat, meg próbálja azt csinálni, amit a boxban ülő pszichopaták a fülére vakkantanak ócska anolsággal.

Ez így egyáltalán nem izgalmas, de a feszült várakozásból, banánevésből és kényszerű villáminterjúkból egész jól fel lehet építeni a műsort, a pályán (palikul: aszfaltcsíkon) körözgetés csak kényszerű kötelesség, igazából elhagyható sallang.

Úgyis érik már a robotversenyzők bajnoksága, ott a sötét hátsó szobában ülő mérnökök majd jól kiélhetik magukat, a kocka alakú mérnökhallgató nézők meg választékot fújhatnak egymás hajába az izgalomtól, miközben a forma-1 pilótái magas művészi színvonalon művelik a celeblétet, modellcsajokkal, kutyákkal, színes overallokkal és szinkrontolmácsolt sajtótájékoztatókkal. Közben remekül viselhetik a szponzorkarórákat, szponzorcímeres bézbólsapkákat és szponzornapszemüvegeket, hisz egy versenyző legfőbb dolga mégis az, hogy jól álljon neki mindez, igazából feje is  csak azért van, hogy legyen hova tenni a bézbólsapkát, meg legyen mire férfiasan borostásnak lennie. És ha már úgysem kell vezetni, lehetnének újra igazi partiarcok a versenyzők között (mióta Raikonnen családapa, már nem a régi), akik mondjuk különversenyben a James Hunt kupáért csapják szét magukat esténként, így rögtön nem csak muszájból kell másnap napszemüveget hordaniuk.

Ebbe az egészbe a versenyzés csak bezavar, azt nyugodtan lehet automatizálni az ésszerű munkamegosztás jegyében, mindenki teszi a dolgát, a kérdés már csak annyi, ki álljon a dobogóra a végén. Mert dobogó az kell, már csak főszponzor pezsgőgyár miatt is.

Vagy utazás

Gabi és Gabi ellenkező neműek, szerintem inkább különböző, de jelen állapotukban ragaszkodnak az ellenkezőhöz, ha már a nem ki nem bogozható a nevükből. Egy párt alkotnak a sarokasztalnál, mióta egyikük lekéste a tizenhármas buszt, kellet neki egy ilyen számú busz útvonalán laknia.

Útvonlába esnie, ha már. Hogy melyikük is volt, az már a múlt és a kisunicum homályába vész, csak a neve biztos, de ebben a helyzetben az meg minek.

Most viszont szakítanak, ez abból is látszik, hogy külön cigijük van, és konkurens garázsboltokban veszik a sajtos pogácsát, vagy bármit, ami kicsit is hasonlít a sajtos pogácsára, mert abban van a vitamin, de csak a héjával együtt. Héjanász a zavaron.

Azt mondják, már nem működik a kémia, pedig dehogynem, mindketten remekül alakítják széndioxidddá az oxigént. Sőt, a fizika is működik, van például tömegük, tehetetlenségük (az főleg) és  hibátlanul verik vissza a fényt. Így aztán az okok a rejtély homályában maradnak, persze lehet, hogy csak arról van szó, az első pillanattól viszolyognak egymástól, mely érzést mély és átélt gyűlöletté érlelték az évek, de hát valakivel lenni kell mégis csak.

Mára viszont a gyűlölet sem a régi, egy kapcsolat halála a közöny, és Gabit már egy ideje leginkább csak az összesküvés elméletek érdeklik, míg Gabi megrögzött szkeptikus, már a gyanakvásban sem hisz. Így aztán megkérdőjelez minden ufóészlelést, nagyláb-fotót és kereszténydemokrata tömeggyűlést, míg Gabi váltig állítja, ufók vannak, csak műholdnak álcázzák magukat, a nagyláb-fotók pedig nagyon is jók, nem azért homályosak, mert béna a fotós, csak a nagyláb már a természetben is eleve homályos. Így született, homályos és szőrös, valamint tartozkódó természet, de mindenki az lenne, ha homályosnak születik

Gabi már régóta tervez egy nagyláb-kutató expedíciót, ennek költségeit a cigiről való leszokással fedezné, ezért most bele kell húznia, hisz nemsoká már nem dohányozhat, ha össze akar spórolni egy hajójegyet a kolorádói Alaszkába, ahol a nagyláb az erdőben homályos. A nikotinmérgezés egy izmosabb szakaszában viszont már kezd fogékony lenni Gabi érveire, miszerint Alaszka nem Kolorádóban van, hanem a messzecsúszeti Konnektikatban, és hajó helyett repülni kellene, de attól meg úgyis mindketten félnek. Eldönti, hogy mégis inkább jetit kutat, a Himalája felé menet legalább nincs közben egy óceán, bár így nehéz lesz beépíteni az expedíciós felszerelésbe a kéz alatt vett gumimatracot meg traktorbelsőt. Esetleg jó lehet majd  lefelé jövet, mint az látszott az Indiána Dzsonsz egyik részében, a majomagyvelősben.

És ekkor váratlanul befut egy tizenhármas busz, ez akkora csoda, hogy a levegőben csikorogva fékeznek a madarak, Géza a zöldséges a meglepetéstől leárazza a mandarint, és többen falfehér arccal a bérletükhöz kapnak. Gabi és Gabi tanácstalanul nézi a jelenést, nem igazán tudják, melyiküknek is kellene felszállni rá, aztán végül mindketten, így egyikük biztos eljut vele valahova, meg hát valakivel lenni kell mégis csak.

Érzik, hogy új szakasz kezdődik életükben, átjárja őket az utazás örök izgalma meg az égetett szesz, a busz kijelzőjén pedig olyan egzotikus megállóhelyek tűnnek fel, mint Lókaparó utca, Bagolygyár vagy Súlyponti Kórház. Nem is beszélve a Vasútállomásról, ahonnan már végtelenbe tágul a horizont, nagyjából húsz perc múlva, meg majd rá lehet gyújtani végre.

Az égen a repülők szorgosan kemtréleznek, gyíkemberek görbítik a téridőt a nagylábak körül, a Háttérhatalom meg csak küldi az újabb és újabb tizenhármas buszokat, sátáni kacajjal persze. Az élet apró örömei, mint a kémia meg a fizika.

Aztán meg majd  úgyis lesz valahogy.

Talpalattnyi zöld

A szobanövények az ideális háziállatok. Nem kell őket levinni sétálni, éjszaka nem horkolnak, nem kell etetni őket (ha nyáron jól pozicionálunk az erkélyen, megoldja az eső), és csak a legritkább esetekben hullik a szőrük. A szobanövényeknek ezen felül nincs szaguk, oxigént ürítenek és jól lehet velül politikáról vitatkozni, egyyfelől mert nem szólnk vissza (ez felénk a politikai vita lényege), másfelől meg rendesen követik az eseményeket, ellentétben egy kutyával, aki mindig a sarokba megy szunyálni, ha jön az Egyenes beszéd. A szobanövények nem tudnak arrébb menni, ezért jobb híján érdeklődést színlelnek.

Másfelől viszont a növények a legtöbb állatnál is jobban képesek eluralni lakáscélú életterünket, nlam volt olyan hibiszkusz, aminek csak a plafon meg a falak szabtak határt, de leggalább bevonzott néhány tízezer levéltetvet, szerintem hónapokon át javarészt levéltetveket léleeztem. Kivéve, mikor nem voltam itthon, mert akkor kitűnő városi szmogot és mérgező ipari hulladékot, már nem is tudom melyik aromját kedvelem jobban.

 Mert a szmog persze megvan, elkerülhetetlen mint a kutyaszar a fűben vagy a szombat reggeli hányás a ház sarkán, dehát így jár az, aki két főútvonal találkozásánál lakik. Mert persze legalább lakik, ha már az életre alapvetően alkalmatlan a környék. Pontosabban van egy csomó mikroorganizmus, plusz levéltetvek, melyek remekül bírják, de ezek a nyilván pont azok, amelyek amúgy üstökösökön utaznak és csapódnak be mindenfelé, miközben bírják az abszolút nulla fokot és kifejezetten kedvelik a kozmikus sugárzást.

Én viszont nem (mondjuk még egyiket sem próbáltam), sőt a szmogot is sokallom, kell tehát a szobanövény, amit öntözünk, és aztán a vízbűl veszi ki a zokszigént (honnan venné, a vízen kívül más nem nagyon kap, néha kis folyékony guánót – ami egy mexikói ital, ha jól sejtem, de nekem nem ízlett, úgyhogy megmarad a fikusznak), meg zöld, ami nagyon természetközeli, még a zacskóba penészedett kenyérnél is jobban.

Így aztán cserépkertészkedem, jobbára mérsékelt sikerrel, a növényápolásnál egyelőre jobban megy a módszeres elsorvasztás, de nem adom fel. Két növény már elég jól túlélt nálam, sőt nőnek, mint a dolgok, amik nagyon gyorsan, épp ma akarok munka után nagyobb cserepet venni nekik, meg plusz virágföldet, bár az utóbbit lehet, hogy kihagyom, most néztem a neten, hogy egy tízliteres csomag majdnem negyven forint, és hát én sem lopom a pénzt. (Már ha Marxnak nincs igaza, mert szerinte minden tulajdon eleve lopás, de ez most mellékszál.)

De előbb a munka, aztán a szórakozás, minek keretében majd virágföldel szórom tele a szőnyeget, és kemény szavakkal illetem majd a világot meg annak teremtőjét, nem szívből, rutinból csupán.

B-terv

Önjáróvá vált a sötétség, az utcán és a szavazófülkékben egyaránt, kis csokornyakkendős szatírok járják az utcákat és elaggott Fábrysándor-poénokkal terrorizálják a munkából hazatérő fejőnőket, nem törődve a humánerőforrás-menedzserek intelmeivel. Messze még a karácsony, de a sarki boltban zárás után már összeverekednek a csokimikulások, rasszista motivációkkal, pedig kicsomagolva mindegyik barna, mondjuk világos- és sötétbarna, némelyikük meg átpozicionált húsvétinyúl, az ellenség füle már betette a lábát, ha lebukik mehet a csokiszökőkútba.

A teszkóban egyhúsz magas dartvéder áll az ajándékok élén, birodalmi rohamosztagosokkal, a legtöbb gyerek aki megkapja majd őket, kisebb náluk, csak hogy tudja, hol a helye a családi táplálékláncban.

Rozmárszerű családapák stírölik az ájfón akárhányast, de tudják, hogy megint sálat kapnak majd, meg arcszeszt, mert az úgyis jól jön. Messze hangzó tekintetükben ettől még egy érintőképernyő fénylik fel, és persze a dartvéder, de  ezt már  a tudatalattijuknak is alig merik bevallani.

Gyűrött feleségek révednek fagyott döglött halak fölött, ezt a hideg szart is haza kell még cipelni, hogy a szent estén panírozhassanak egész délután, hogy aztán becsomaglják a sálat meg az arcszeszt, persze lehet, hogy addigra már tényleg elegük lesz, és a sálat panírozzák be, az arcszesz megy a halászlébe, ők meg lehúznak Jesolóba szilveszterezni, fagyasztott argntin halat ott is kapni.

A gyerekek persze várják az ünnepeket, nem akarnak jók lenni, most már úgyis mindegy, de a fater nagyon nézte az ájfónt az előbb, talán megveszi azt, és nem a dartvédert,  mert azt is jól megbámulta, de kinek kell egy béna robot vagy mi, nem óvodások ők már, legalább több hónapja.

De addig még elég sokat lesz sötét, sötétben indulunk reggel, és némi pech kell csak, hogy sötétben érjünk haza, egy meggondoltlan délutáni bevásárlás után már kedve lenne ágyba bújni az embernek, hisz sötét van, nagyokat ásít a bennünk élő barlanglakó. Plusz lehet, hogy már portyázni indult a kardfogú lajhár, vagy valami éjjal vadászó kardfogú akármi, szóval nem mászkálunk már sehová, még moziba se, mert ott még fizetni is kell azért, hogy sötét legyen meg féljünk.

Vagyis a legjobb ki se dugni az orrunkat, nem égetni a villanyt mert pénzbe kerül, plusz még jobban kihangsúlyozza a kinti sötétet, igazából téli álmot kellene aludni, vagy simán csak eltenni magunkat befőttnek (nem savanyúságnak, az árt az álmainknak és a körmeinknek) tavaszig, de legalább karácsonyig, hogy csak akkor bontsanak fel, ha már áll a karácsonyfa, kész a bejgli, és csak az egyhúszas dartvédert kell kicsomagolnunk a nirvánához, meglepetést színlelve. Hogy később visszabújhasssunk húsvétig, vagy amíg a globális felmelegedés leglább mediterránra hevíti az éghajlatunkat, ha már minden rosszban van valami jó.

Egy nap mindannyian meghalunk. A jó hír az, hogy az összes többi napon viszont nem.

Tramp-trampraram

Máma már mindenki trampol, trampból van a Hold, tramp folyik a csapból, róla szólnak a hírek, vele van tele a sajtó, tramp alakú felhők úsznak az égen. Merthogy megvolt az elnökválasztás, a nagy összecsapás, hilöri vesztett, dehát ilyen névvel hogy hilöri mégis mire számított (többre mint a tramp a legendás frizurájával), a tramp legalább donald, az meg egy kacsa, meg egy rágó volt, jobb ízű mint a tramp lehet, még a kacsaa is.

A számos ám együtt sem okos amerikaiaknak sikerült megválasztaniuk a körülményekhez képest leghitlerebb elnököt, persze később adódhatnak olyan körülmények, hogy még nála is hitlerebb elnöke lesz az usának, de őt majd a szíjjájé delegálja és perverz mód Vaszilijnek fogják hívni, pedig Borisz lesz az igazi neve, akit Grisának beccéznek majd, csak az ellenség összezavarása okán.

Addig is marad a tramp, aki pár milliárd dollárját vegyítette a redneck mentalitással,  adott bele egy kis kukluxklános árnyalatot meg egy csipetnyit egy bekokózott, botrányhős rocksztár szarokbele mentalitásából, és ebből lett a fölényes győzelem, nem a hülye haja segítségével, hanem annak ellenére.

Kormányozni nyilván nem tud, eddig csak céget vezetett, az meg nem ugyanaz, de talán nem rúg ki minden hozzáértő embert az adminisztrációból, és nem akar atomrakétákkal villanyvonatozni és a kupikban kerüli az észak koreai kémeket, akkor is ha nimfomán japán iskoláslánynak öltöznek. Ha erre figyel és szobatiszta marad, talán nem csinál túl nagy kalamajkákat, és nem kell a szíjájénak lelövetnie Dallasban, vagy Szarajevóban.

Hilöri bukása egyébként egyvalamire biztos jó, most már talán megússzák a jenkik a Clinton-klánt. Volt már Kennedy-klán (sőt, van is), legújabban meg Bushék szaporodták tele az államvezetést. Az idősebb Bush alelnök volt, később elnök, az egyik fia is elnök lett, a másik megmaradt egyszerű kétkezi kormányzónak (ez amolyan jómunkásembe csak limuzinnal és magánrepülővel), tényleg nem hiányzott egy Clinton-klán is, az usa polikai berendezkedése már így is a kelleténél jobban hasonlít a felvilágosult abszolutizmusra, melyből ugye a felvilágosultság könnyen eltűnhet, ami meg marad az már a fenének sem kell.

Nevezéktan (alapvetés)

A tizenegyedik parancsolat lehetne az, hogy „Ne adj dolgoknak hülye nevet!” Persze lenne még tizenkettedik, tizenharmadik és így tovább, a környezetvédelemmel és a fiúzenekarokkal kapcsolatban is, meg más bolygók esetleges gyarmatosításáról, de egyelőre elég a hülye nevekkel foglalkozni, ad az elég melót önmagában.

Régen a dolgoknak persze nem volt nevük, őseink vagy menekültek valami elől vagy megették, ami egyikre sem volt alkalmas, azt eltüzelték a barlangban hideg ellen. Ennek a pár dolognak igazán felesleges lett volna nevet addni, elég volt észlelni, hogy esik, nem kellet tudni hozzá hogy magasnyomású ciklon vagy mediterrán légtömegek, ez már akkor is mindegy volt, csak minket zaklatnak vele folyamatosan. Ami meg tényleg fontos volt, azt lerajzolták a barlang falára, hogy a régészeknek legyen min örömködni, meg ugye a turisták a barlangrajzos bögréikkel.

Később a civilizáció nevű divathullám elhozta a nevek sokaságát,  menő lett a dolgoknak nevet adni, mintha a dolgok meg az emberek legalább is egyediek lennének, és nem mindenki tök egyformán próbálna egyéniség lenni, de az egyediség illúziója  miatt az elnevezések gyorsabban szaporodtak mint maguk a tárgyak, fogalmak meg a kis szőrös izék. Bezzeg őseink még nem gyúrtak az egyéniségre, egyformán voltak szőrösek, büdösek és egyöntetűen haltak meg harmincéves aggastyánként, ha addig el nem vitte őket a kardfogú sorscsapás.

Ma viszont minden marhaságnak nevet kell adni, ha valami tapizós telefonból kijön a bézs árnyalat (már maga az milyen, hogy bézs, hát ezeknek nem elég a sok régi jó szín, hogy piros, meg sárga, meg zöld? és mi a tököm az a magenta?), levendula illatban vagy alvinésamókusok alakú gombbal (mert csak egy van, de az is bézs), annak rögtön lesz külön neve, hogy Solaris XT300 vagy valami teljesen hasonlóan értelmetlen rendszám, csak hogy érezze a fogyasztó, ez nem a Polaris XJ200, ami tök béna, és csak az egészen reménytelen senkik járnak olyannal, kultúrember szégyelli elővenni a villamoson.

Mostanában sokszor hallom a szót, hogy emlékezetpolitika, ezt régen úgy hívtuk, hogy történelem, az emlékezetpolitika abban különbözik tőle, hogy hazudunk is. Vagy a hülye cégnevek, hogy Szupermega 2000 Szolgáltató Kft. Ugyanott Pianínó Eladó és hasonlók, nem is szólva a Liszt Ferenc Nemzetközi Repülőtérről, nyilván a Ferihegy túl bizalmaskodó volt.

És akkor tegnap azt mondja arádió a fülemben, valami NB III-as focimeccs kapcsán, hogy játszott valami pécsi csapat, az ellenfél pedig a Békéscsaba 1912 Előre II., igen a békéscsaba-ezerkilencszáztizenkettő-előre-kettő (már ezeket is római számozzák, mint hogy dájhárd négy), úgy tűnik, minél alacsonyabb osztályú a csapat, annál hosszabb név kell, csak hogy látszon, azért még valakik, azért még ők verik a csalánt a sajátjukkal.

Azért egy szupermega káeftét beszerezhetnének névadó főszponzornak, az lenne az igazi, hátha nem férne ki a neve a békéscsbai helyi lap sportrovatában, átlógna a kolbászfesztiválos hírekbe is.

Persze őseinkenk még kolbászuk sem volt a barlangban, illetve nem olyan értelemben.

Gyerekkorom lexebb dalai (4.)

A Wikipedia szerint a Manowar egy heavy metal/power metal együttes, ebből a powert én sose értettem, de mostanában futottam bele néhány epigonjukba és rájöttem, a poewr metl az olyan, hogy gyorsak a dobok, néha orgonálunk, és mindig szemben állunk a szélgéppel, miként a közízléssel is.

Mert a köz ízlése szar, a köz az nyálas diszkózenét hallgat, zselézett hajú ficsúrokat poszterel a falra, a közt nem érdekli az őszinte, kőkemény metál (csak ha fényezés az autóján), köz le van nézve, a köz nem érti az olyan harcosokat, mint a Manowar, sőt a köz ha magyar, gúnyosan Manóvárnak ejti, direkt mer gonosz is a rossz ízlése mellé.

Ellenben a Manowar a kőkemény őszinte (vagy fordítva) , kompromisszummentes bőrnadrág és fejrázás, gitárszóló nagyterpeszben és velőtrázó sikoltozás, meg a balladisztikus nagyotmondás hősökről és csatákról, kardokról, vérről, testvériségről, vagyis Conan a barbár találkozása a gitártorzítóval a boncasztalon.

A Manowar annyira komolyan adja elő a kicsit vikinges, kicsit teutonos barbár harcos imidzset (sokzippzáras bőrdzsekire modernizálva), hogy nem lehet nem könnyesre röhögnie magát az embernek, pláne mikor a színpadról rendszeresen üvöltözik, hogy minden nyálas alak és faking pózőr hagyja el a faking termet. Pont ezek a tesztoszteron-túltengéses, bőrgatyás kigyúrt pasasok (arccal a szélgép felé ugyebár), akik valamikor harminc éve belemerevedtek egy pózba, és azóta sem tudnak kijönni a walhalla alakú babaházukból.

Na ja, mondjuk megvettem a jegyet drágán, de hirtelen ráövök, hogy ócska pózőr vagyok, nem pedig egy őszínte, kőkemény metálharcos, úgyhogy lelépek, elégetem a Manowar pólómat és  belépek inkább a helyi nyugdjasklub sakk-körébe. Hisz így megy ez.

Még régen, valamikor a múlt században olvastam egy tudósítást egy szaklapban a zenekar aktuális turnéjáról, ahol maga az újságíró is rácsodálkozott, hogy ezek az alakok a színpadon kívül is játszák a barbár harcost, ilyeneket (vagy hasonlókat) mondtak neki, hogy addig nem szállhat fel a turnébuszra, mg meg nem fogadja, hogy minden este meghág legalább egy némbert. Maguk a hős zenészek mondjuk inkább csak a sörösrekeszekkel folytattak küzdelmet, meg gyúrtak, akárhogy is jön össze a kettő.

A zenéjük viszont piszok jó. (Sok évig hordtam a farmerdzsekim vállán a fentebb látható ábrát, gondolom nem véletlenül.) Élvezetének titka az, hogy az ember vagy legyen tudatmódosult állpotban, vagy legalább ne tudjon angolul, mert így elkerülhető, hogy a műélvezet vinnyogva röhögésbe menjen át, amint egy korosodó, keleti-parti rocksztár arról énekel elérzékenyülve, hogy micsoda csatákat vívtak fívéreivel a véráztatta csatamezőn egykor, miközben a háttérben valaki vadul orgonál. Miközben nyilván csak a sarki bárban harcoltak az alkohollal és a csirkeszárnyakkal, Sanders ezredes alatt.

De ha ki tudjuk kapcsolni a hót komolyan előadott rekordbárgyú szövegeket,  a zenei élmény garantalált, dalaik különösen ajánlottak kanmurikhoz, focihuliganizmushoz, gyorshajtáshoz valamint a National Geographic nézéséhez, feltéve ha a gazella ellenében az oroszlánnak drukkolunk.

NOSzF

Ma van november hetedike, ami a Nagy Októberi Szocialista Forradalom évfordulója, ami persze hülyén hangzik, de az egészről egy Julián Gergely nevű naptárkészítő tehet, aki megfeledkezett az oroszokról, forradalmi helyzetben pláne.

De kezdjük az elején:

Eleinet dínók voltak mindenfelé, aztán jött egy nagy aszteroida és kihaltak vagy madarak lettek később. Felemelkedtek viszont az emlősök, lemásztak a ffáról, és lettek az emberek a hatodik napon (szimbolikusan persze), akik föltalálták a kőbaltát, a kőlándzsát és a légvédelmi ballisztikus kőrakétát, majd nekiálltak háborúzni.

A háborúkat időnként úgynevezett civilizációs fejlődési szakaszokkal tagolták, legfőképp hogy még jobb fegyvereket találjanak fel, majd folytatták a mészárlást és az elnyomást, a két kedvenc foglalatosságukat, és közben kizsákmányolták a gyengébbeket, elvégre mindig az elnyomottak fizették a mészárlásokat, míg le nem mészárolták őket.

Néha ebből elege lett az elnyomottaknak, és maguk kezdtek mészárlásba valamint spontán fosztogatásba, és hívták mindezt forradalomnak. Ilyen forradalom volt az Angol Polgári, a Nagy Francia, a 48-49-es És Szabadságharc. (A forradalmak sajátja egyébként a helycsere, abszolutizmus helyett jakobinus diktatúra, avagy onnantól más mondja meg kit kell mészárolni, más áll a lószerszám rosszabbik végén. Fülkeforr mondhatnánk, de minek.)

És ilyen forradalom volt a NOSzF is Oroszországban, ahol egyfelől leváltották a cárt másik oroszok, másfelől meg elsajátították Vlagyimir Alekszejevics Guzman szentpétervári posztókereskedő boltját és likvid tőkéjét, barátságos fegyveresek, életveszélyes fenyegetés által. És hívták ezt forradalomnak, a cárt később egyébként kivégezték (az ilyesmit ritkán élik túl az uralkodók), a Guzmanok sorsáról nincs további információ.

A forradalom a saját mitológiája szerint úgy kezdődött, hog az Auróra nevű patyomkinpáncélos lőtte a Téli Palotát, ami ettől aztán képtárrá alakult, a hatalmat meg némi belső villongások után átvette Vlagyimir Iljics Lennon (őt aztán New Yorkban lőtte le egy őrült, Dakotában), akitől aztán a fia, Sztálin örökölte a trónt (ő bajszos volt és orgonakészítő), de aztán meghalt, amitől viszont nem lett forradalom.

Lennont a Vörös Téren (oroszul Red Square) állványozták fel balzsammal múmiázva, Sztálint elkarmolták ugyanott, csak később.

És a Beatles soha többé nem állt össze, nagyon sok pénzért sem. Erre emlékezünk november heteikén, ami ma van, ezen a borús októberi napon.

A világ végéig

Tegnap belenéztem az Armageddon című bazári moziba (mentségemül hoznám fel tisztelt bíróság, hogy fájt a torkom meg a fejem, már amennyiben a torkom nem a fejem része, ebben bizonytalan vagyok), persze csak az elejébe, mikor a Brúszvilisz le akarja lőni a Benefleket, mert az vicces.

Ma meg jön szembe egy cikk, hogy mekkora aszteroida is kellene az emberiség kiirtásához (egy 96 kilométer átmérőjű elég lenne, bár az állítólag bazi nagy), szóval valami van a levegőben, ha mázlink van nem egy tűzforró kődarab, vagy amiből az ilyesmit csinálják.

Nem mintha ellenemre lenne az emberiség kihalása, igazán kaphatnának már egy rendes esélyt a delfinek, csak az egész olyan macerás. Ha nem pont rám esik a kő, és nem ér ide egy szökőár az Adriáról, akkor jön a nukleáris tél, mindent szürke hamu borít majd mi meg ölre megyünk az utolsó  raklap rizseslecsó-konzervért, és közben egyáltalán nem lesz térerő.

Ez a Medmexes vergődés meg a francnak sem hiányzik, arra meg ugye nincs esély hogy túléljem. (Saját személyiségtipológiám szerint én egy passzív optimista vagyok, azaz jellemzően nem csinálok semmit, csak várom, hogy a dolgok maguktól jóra forduljanak. De világvége esetén ez nem igazán várható el, talán ezért hívjuk világvégének.)

Pedig ha túlélném kiderülne, hogy akkor most tényleg a Medmexet játszuk újra, vagy simán jön a következő kőkorszak, eseteg az ide küldött aszteroida nyomában jön majd az inváziós hadsereg? Hogy a kis szürke emberkék vagy a Dalekek, az mindegy is, a vontkozó sci-fi forgtókönyvek szerint z emberiség maradéka nagyrészt rabszolga lesz, kisebb részben pedig állat- azaz emberkertekben mutogatják majd unatkozó, ám rendkívűl csápos kisiskolásoknak.

Persze én nem szeretném, ha jönnének az idegenek, azok biztos gusztustlanok, (pont mint a mostanában sokat sztárolt hétpettyes katica, ami alulról nézve igen undorítóan csótányszerű, csak a szárnyfedői csinálnak neki jó marketinget) meg jobban érdekelne, hogy mire lenne képes a pár túlélő ember, az állatvilágról nem is beszélve. Mivé evolválódna a rengeteg szobakutya pár ezer év alatt,mi lenne a sok fifikéből, ha a posztapokalipszis világában kellene túlélnie, már ha egyáltalán lenne esélyük.

Van az a szubkultúra, ahol népszerű az elmélet, miszerint az  emberi civilizáció már többször elpusztult és többször újra kivirágzott, bár szerintem ez hülyeség. Egyfelől hol vannak a fosszíliák (bár olvastam már olyan szélsőkeresztény elméletet, mely szerint a dínócsontokat is csak Isten rakta a földbe, amolyan rejtvényként, meg hogy ne legyen olyan üres a föld belül), másfelől meg miféle civilizáció lenne az, amelyik kihal egyszer, mondjuk kétszer és még mindig nem tanul belőle, büszkén kihal harmadszor meg negyedszer is, ahelyett, hogy kitalálna valami aszteroida-elhárító gőzparittyát vagy  mindent hárító erőteret.

Az ilyen civilizációk nyilván azzal vannnak elfoglalva, hogy egymást gyilkolják, kinek a törzsi totetmje a menőbb, kinek a nyelve régebbi vagy kinek a kajái kevésbé büdösek, és hogy pontosan melyik patak vagy földút is a határ a nyelvek, totemek és szagok között, melynek adott oldalán csak egyvalaki lehet a kingkong, és csak ő finghatja a passzátszelet.

És mivel az emberiség javarészt ilyen kérdések körüli csatazajban tölti az idejét, és vezetői nemhogy a saját törzsükön nem látnak túl, de a szomszéd klánt is kitagadnák a törzsből, csak a megfelelő aszteroida kérdése a tömeges kihalás. És hát meg is érdemeljük, sőt a vonatkozó vulgárpesszimista elképzelés szerint, nem is érdemes újjáépíteni, mert egy nekünk tényleg minek? Jöjjenek a kis szürke emberkék, esetleg a delfinek. Brúszvilisz meg maradjon a fenekén, a végén még megment minket a hülyéje.

És most egy kis könyvajánló: Walter M. Miller Jr.: Hozsánna néked Leibowitz!

A legjobb posztapokaliptikus regény amit valaha olvastam, először bő huszonöt évvel ezelőtt (negyed század távlatából is köszönet Áginak), mostanában került a kezembe, és le se tettem, míg egy szuszra ugyebár.

A sztori annyi, hogy egy sivatagi kolostorban szerzetesek éldegélnek bizonytalan idővel egy mindent letaroló atomháború után, és próbálják átmenteni a múlt tudását, amiből persze eg szót sem értenek. De a civilizáció azért lassan feltápázkodik, lesz újra távíró, meg robbanómotor. Meg atomfegyver...

Hát igen, lehet hogy aszteroida sem kell.