A világ végéig

Tegnap belenéztem az Armageddon című bazári moziba (mentségemül hoznám fel tisztelt bíróság, hogy fájt a torkom meg a fejem, már amennyiben a torkom nem a fejem része, ebben bizonytalan vagyok), persze csak az elejébe, mikor a Brúszvilisz le akarja lőni a Benefleket, mert az vicces.

Ma meg jön szembe egy cikk, hogy mekkora aszteroida is kellene az emberiség kiirtásához (egy 96 kilométer átmérőjű elég lenne, bár az állítólag bazi nagy), szóval valami van a levegőben, ha mázlink van nem egy tűzforró kődarab, vagy amiből az ilyesmit csinálják.

Nem mintha ellenemre lenne az emberiség kihalása, igazán kaphatnának már egy rendes esélyt a delfinek, csak az egész olyan macerás. Ha nem pont rám esik a kő, és nem ér ide egy szökőár az Adriáról, akkor jön a nukleáris tél, mindent szürke hamu borít majd mi meg ölre megyünk az utolsó  raklap rizseslecsó-konzervért, és közben egyáltalán nem lesz térerő.

Ez a Medmexes vergődés meg a francnak sem hiányzik, arra meg ugye nincs esély hogy túléljem. (Saját személyiségtipológiám szerint én egy passzív optimista vagyok, azaz jellemzően nem csinálok semmit, csak várom, hogy a dolgok maguktól jóra forduljanak. De világvége esetén ez nem igazán várható el, talán ezért hívjuk világvégének.)

Pedig ha túlélném kiderülne, hogy akkor most tényleg a Medmexet játszuk újra, vagy simán jön a következő kőkorszak, eseteg az ide küldött aszteroida nyomában jön majd az inváziós hadsereg? Hogy a kis szürke emberkék vagy a Dalekek, az mindegy is, a vontkozó sci-fi forgtókönyvek szerint z emberiség maradéka nagyrészt rabszolga lesz, kisebb részben pedig állat- azaz emberkertekben mutogatják majd unatkozó, ám rendkívűl csápos kisiskolásoknak.

Persze én nem szeretném, ha jönnének az idegenek, azok biztos gusztustlanok, (pont mint a mostanában sokat sztárolt hétpettyes katica, ami alulról nézve igen undorítóan csótányszerű, csak a szárnyfedői csinálnak neki jó marketinget) meg jobban érdekelne, hogy mire lenne képes a pár túlélő ember, az állatvilágról nem is beszélve. Mivé evolválódna a rengeteg szobakutya pár ezer év alatt,mi lenne a sok fifikéből, ha a posztapokalipszis világában kellene túlélnie, már ha egyáltalán lenne esélyük.

Van az a szubkultúra, ahol népszerű az elmélet, miszerint az  emberi civilizáció már többször elpusztult és többször újra kivirágzott, bár szerintem ez hülyeség. Egyfelől hol vannak a fosszíliák (bár olvastam már olyan szélsőkeresztény elméletet, mely szerint a dínócsontokat is csak Isten rakta a földbe, amolyan rejtvényként, meg hogy ne legyen olyan üres a föld belül), másfelől meg miféle civilizáció lenne az, amelyik kihal egyszer, mondjuk kétszer és még mindig nem tanul belőle, büszkén kihal harmadszor meg negyedszer is, ahelyett, hogy kitalálna valami aszteroida-elhárító gőzparittyát vagy  mindent hárító erőteret.

Az ilyen civilizációk nyilván azzal vannnak elfoglalva, hogy egymást gyilkolják, kinek a törzsi totetmje a menőbb, kinek a nyelve régebbi vagy kinek a kajái kevésbé büdösek, és hogy pontosan melyik patak vagy földút is a határ a nyelvek, totemek és szagok között, melynek adott oldalán csak egyvalaki lehet a kingkong, és csak ő finghatja a passzátszelet.

És mivel az emberiség javarészt ilyen kérdések körüli csatazajban tölti az idejét, és vezetői nemhogy a saját törzsükön nem látnak túl, de a szomszéd klánt is kitagadnák a törzsből, csak a megfelelő aszteroida kérdése a tömeges kihalás. És hát meg is érdemeljük, sőt a vonatkozó vulgárpesszimista elképzelés szerint, nem is érdemes újjáépíteni, mert egy nekünk tényleg minek? Jöjjenek a kis szürke emberkék, esetleg a delfinek. Brúszvilisz meg maradjon a fenekén, a végén még megment minket a hülyéje.

És most egy kis könyvajánló: Walter M. Miller Jr.: Hozsánna néked Leibowitz!

A legjobb posztapokaliptikus regény amit valaha olvastam, először bő huszonöt évvel ezelőtt (negyed század távlatából is köszönet Áginak), mostanában került a kezembe, és le se tettem, míg egy szuszra ugyebár.

A sztori annyi, hogy egy sivatagi kolostorban szerzetesek éldegélnek bizonytalan idővel egy mindent letaroló atomháború után, és próbálják átmenteni a múlt tudását, amiből persze eg szót sem értenek. De a civilizáció azért lassan feltápázkodik, lesz újra távíró, meg robbanómotor. Meg atomfegyver...

Hát igen, lehet hogy aszteroida sem kell.