Naponta belefutok a
NatGeoúj sorozatát reklámozó óriásplakátokba, amikre az van írva, hogy Mars,
meg szakfanderes emberek mászkálnak rajta egy sivatagban, hősiesen. Nézem is
rendesen, nem feltétlenül a reklámok hatására, egyszerűen csak gyerekkorom óta
bírok minden mozgóképet, amint szkafanderes embereket egy nagy fallikus
szerkezettel kúrnak fel az űrbe. (És ez itt nem öncélú trágárság, hanem komoly
irodalmi referencia, anno Kurt Vonnegut jegyezte meg valamelyik Apollo-űrhajó
fellövésekor, hogy: „It’s a tremendous
space fuck.” – magyarul mondjuk oltári nagy űrbekúrás.)
Persze mindez csak
elméletileg érdekel, fotelből fogyasztható módon (ajánlott olvasmány: Kim Stanley
Robinson: Vörös Mars), mert nemhogy a Marsra nem vágyom, de még Ausztráliába
se, messze van ugyanis és addig rengeteg víz felett kellene repülni, arról meg
szó sem lehet, én csak úgy repülök ha civilizált szárazföld van alattam, és tíz
percen belül kényszerleszállhatunk valami vidéki reptéren. A Marsig ráadásul
rengeteg űr van, ott még lezuhanni sem lehet rendesen, például mert nincs hova
(hisz ott is űr van), és eleve értelmezhetetlen a „le” fogalma, márpedig ha már
zuhanunk akkor csapódjunk is be valahová.
Ezt kifinomultabban
agorafóbiák hívják, nekem is van belőle egy kicsi, mondjuk nem félek a tágas
terektől, de jobban érzem magam bent (ha tehetném, egy lakókocsiban élnék
inkább, egy kicsi lakókocsiban), ez mondjuk egy marsi utazás mellett szólna, hisz ott aztán tényleg kis
helyekre lesznek bezárva a zűrhajósok, sokáig egymás agyára menne, de a fenének
lenne kedve hónapokig az újrahasznosított pisit innia, újra meg újra.
(Mint a Fekete Vipera
vonatkozó részében, mikor a hajón elfogy a víz, és már csak az a kérdés, hogy mindeni a sajátját
issza-e, vagy cserélnek. Rum kapitánynak ez persze nem gond, ő már akkor a sajátját issza, mikor még van
víz, állítólag szereti)
De az utazás veszélyei csak az egyik részét jelentik az
itt van a kutya eltemetvének, mer ugye mi is van a Marson? Semmi, pontosabban
semmi érdekes, kövek, meg valami légkör-maradvány, újabb kövek és por, meg
egycsomó dolog valahol félúton a kő meg a por között. Élet az nincs, vagy van
van, esetleg volt, az is maximum valami baktérium, bár régebben egy David Bowie
nevű csillagász és exobiolgus állította, hogy vannak marsbéli pókok, de ma már
úgy látom, ezt csak kitalálta.
Én tehát nem utazom a Marsra,
ez egész biztos, és igazából másnak sem érdemes, ha már úgyis le lehet forgatni
az egészet egy stúdióban, minek is. Mivel nem hiszek az
össszeesküvés-elméletekben (csak ha én találom ki őket, hisz már Churchill is
megmondta, hogy csak azoknak a statisztikáknak hisz, amiket ő hamisított)
tényként fogadom el, hogy az Apollo űrhajósai tényleg jártak a Holdon (kivéve a
13-as küldetés tagjait, de nem kell csodálkozni, ha ezek a hülyék a NASA-nál
Tom Hanks-et küldték fel, ő fogyatékos és csak fűnyírót tud vezetni), de
nyilván csak azért meg még nem voltak elég fejlettek a filmtrükkök, hogy
felvegyék egy stúdióban a holdraszállást. Így kénytelenek voltak igazi rakétákat
űrbe kúrni, de manpság van CGI, ha jó
minőségű az is drága, de megy a fotelből is, és lehet csinálni vele rendes
marslakkat, néhány nyamvadt és főképpképp döglött baktérium helyett, amik –
valljuk be – nem mutatnának túl jón a Nesönöl Dzsiografikon.
Lehet, hogy a
tudománynak érdekesek, de óriásplakáton meghalnának.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése