Az Apple összehatjható
telefonon dolgozik. Ennyi a szikár hír, csak nem értem, nekem már volt
összahajtható telefonom, csak egyszer elmentem úszni úgy, hogy a zsebemben
maradt, és ezt nem élte túl, mondjuk nem is vártam tőle.
Persze értem, biztos
valami tapizós okostelefon, aminek a képernyője is összehajtható, bár minek,
úgy például nem látszik, és egészen nehéz tapizni, bár nyilván nagyon menő lesz
majd, ahogy vihogó szakközepes (izé, szakgimnáziumos vagy mi) csajok
hajtogatják a buszon. Az igazán menők meg hajtogatnak a telefonból kishajót,
papírrepülőt vagy pikacsut, esetleg megkenik lekvárral és feltekerik,
megszórják leheletnyi porcukorral és csodálkoznak, hogy ennek ellenére sem
ehető.
Amúgy pokolba a
telefonokkal, én az az őskövület vagyok aki leginkább csak telefonálásra
használja, az érdekes az, hogy ma az a hír, hogy milyen telefont fejleszt egy
cég, az az esemény, hogy egy pasi egy színpadon szaladdgál egy telefonnal és
fejmikrofonba vizionálja a jövőt, a tinédzserek meg nem sztárvórz vagy
gánzenrózesz jegyekért állnak sorba egész éjjel, hanem ájfonért. Az még oké,
hogy valakik valami kulturális tartalomért rajonganak, de az nekem már fura,
hogy pusztán a technológiáért, ami hordoza. Mintha mi a nyolcvanas évek végén
lélegzet visszafojtva vártuk volna, hogy kijöjjön az új TDK 90 perces,
krómdioxiodos kazetta („Hármas csomagban lesz érted, hármas csomagban bazmeg!”),
hogy aztán majd vegyünk rá valami zenét, hogy az norvég belezős metál vagy az
iminimiszeminimi (juvapsuvaminimi) lesz-e, az igazából másodlagos.
Persze nem így történt,
mert ugyan számított, kinek menőbb a kétkazettás rádiósmagnója, de olyan fontos
nem volt, az sokkal inkább, hogy kinek van meg a Dead Kennedys koncertlemez
(kásás hangzással, nyolcadik másolatban), mert ilyet addig tényleg nem
hallottunk, viszont biztosak voltunk benne, hogy ettől majd nemsoká kitör a
forradalom, mi meg lázadásból addig sem hordunk iskolaköpenyt. (És nem
kóstolunk meg több szagos radírt, belátva, hogy egyiknek sincs íze, de ez egy
másik sztori.)
És kissé csalódtunk,
hogy nem emelkedtek barikádok a Füredi csomópontnál, meg szerte a lakótelepen,
aztán csalódtunk, hogy nem tört ki az atomháború, ami után medmexként
kezdhettük volna újra mindent, csalódtunk, hogy a tanáraink nem veszik észre páratlan
és szikrázó tehetségünket (később bosszúból tanárok lettünk), aztán rájöttünk
hogy a folyamatos csalódás másik neve felnőtté válás. Fenébe...
De itt csak azt akarom
mondani, hogy ez a mai technofilia nekem sok, és nem, nem akarok visszamenni a
barlangba, a fára vagy az egyetemi kollégiumba (ezek nagyjából egyformán primitív,
kezdetleges élőhelyek), még tabletem is van, de nem érdekel különösebben a
dizájn, nekem elég ha nem a fülemmel kell gépelnem, ha látni akarom a monitort,
nem érdekel a teljesítmény (nem is tudom, mennyi az annyi), a laptopom legyen
arra jó amire használom (és az nem olyan sok), nem áll szándékomban hatalmas
gépigény mellett, nagy felbontásban, multiplayer módban etnikai tisztogatásba
kezdeni egy virtuális polgárháborúban.
Valamint nem töltök le
filmeket (tölt le nekem más, ha kell, mondjuk akkor is ha nem), nem tárolok
terabájtnyi szuperhős-sorozatot a merevlemezen,nem vagyok kocka, gömb,
tetraéder, nem kutatok idegen civilizációk után, összeesküvés-elméleteket csak viccből
terjesztek, én még a fényképeimet is nagyon lusta vagyok rendszerezni,
minimál-júzer vagyok, menjen az a gép, a többivel meg hagyjanak békén.
(Mellékszál: évek óta van egy remek videokamerám – ha már nem a telefonomban
hordom – legalább kétszer vittem is magammal utazás alkalmából, ebből egyszer
használtam is.)
Vagyis az nekem nem
hír, hogy milyen új kütyü jön ki, én nem tudom az egyik telefont
megkülönböztetni a másiktól, és pár éven belül a harmadik laptopomat használva
elmondhatom, hogy nekem aztán tök egyformák. Pedig három különböző gyártó, és
három különböző évjárat, bár gondolom ez utóbbi nem pont úgy működik, mint a
boroknál. („A 2014-es Dell-ek igazán jók, érezni bennük a sok napsütést meg a
kínai szalagmunkások holdújévi prémiumát, de a 2015-ös évjárat nem tudta
kifutni magát, nem sikerült összeérnie az új generációs processzorral, furcsa
helyeken melegszik és kissé égett bakelit aromájú.)
A hírek nekem még
mindig egyfelől a politikai hazugságok, másfelől meg a
lelőtte/megfojtotta/halálra gázolta jellegű rémítések. Kis színes lehet egy
fimbemutató, egy sporteredmény (de csak ha amerikaai foci, forma-1 vagy rögbi,
ebben a sorrendben), egy híresség halála (jó ez nem kis színes, ez nagy
színtelen), viszont nem hír az új telefon,
az új autó a hány lóerővel, a kétfejú csirkét szült az opossszum vagy
hogy ufók rabolták el lagzilajcsi auráját.
Azaz esetemben egy
hajtogatható telefon az lagzilakójcsi aurája (kozsó orrszőre, akárki válása
etc.), legalább is ennyi hírértéke, és már ez is sok. Hisz közben Amerikában
verik a négereket, mint azt a Szaabad Nép is megírta...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése