A Wikipedia szerint a Manowar
egy heavy metal/power metal együttes, ebből a powert én sose értettem, de
mostanában futottam bele néhány epigonjukba és rájöttem, a poewr metl az olyan,
hogy gyorsak a dobok, néha orgonálunk, és mindig szemben állunk a szélgéppel,
miként a közízléssel is.
Mert a köz ízlése szar,
a köz az nyálas diszkózenét hallgat, zselézett hajú ficsúrokat poszterel a falra,
a közt nem érdekli az őszinte, kőkemény metál (csak ha fényezés az autóján),
köz le van nézve, a köz nem érti az olyan harcosokat, mint a Manowar, sőt a köz
ha magyar, gúnyosan Manóvárnak ejti, direkt mer gonosz is a rossz ízlése mellé.
Ellenben a Manowar a
kőkemény őszinte (vagy fordítva) , kompromisszummentes bőrnadrág és fejrázás,
gitárszóló nagyterpeszben és velőtrázó sikoltozás, meg a balladisztikus
nagyotmondás hősökről és csatákról, kardokról, vérről, testvériségről, vagyis
Conan a barbár találkozása a gitártorzítóval a boncasztalon.
A Manowar annyira
komolyan adja elő a kicsit vikinges, kicsit teutonos barbár harcos imidzset
(sokzippzáras bőrdzsekire modernizálva), hogy nem lehet nem könnyesre röhögnie
magát az embernek, pláne mikor a színpadról rendszeresen üvöltözik, hogy minden
nyálas alak és faking pózőr hagyja el a faking termet. Pont ezek a
tesztoszteron-túltengéses, bőrgatyás kigyúrt pasasok (arccal a szélgép felé
ugyebár), akik valamikor harminc éve belemerevedtek egy pózba, és azóta sem
tudnak kijönni a walhalla alakú babaházukból.
Na ja, mondjuk
megvettem a jegyet drágán, de hirtelen ráövök, hogy ócska pózőr vagyok, nem
pedig egy őszínte, kőkemény metálharcos, úgyhogy lelépek, elégetem a Manowar
pólómat és belépek inkább a helyi
nyugdjasklub sakk-körébe. Hisz így megy ez.
Még régen, valamikor a
múlt században olvastam egy tudósítást egy szaklapban a zenekar aktuális
turnéjáról, ahol maga az újságíró is rácsodálkozott, hogy ezek az alakok a
színpadon kívül is játszák a barbár harcost, ilyeneket (vagy hasonlókat)
mondtak neki, hogy addig nem szállhat fel a turnébuszra, mg meg nem fogadja,
hogy minden este meghág legalább egy némbert. Maguk a hős zenészek mondjuk
inkább csak a sörösrekeszekkel folytattak küzdelmet, meg gyúrtak, akárhogy is
jön össze a kettő.
A zenéjük viszont
piszok jó. (Sok évig hordtam a farmerdzsekim vállán a fentebb látható ábrát, gondolom nem véletlenül.) Élvezetének titka az, hogy az ember vagy legyen tudatmódosult
állpotban, vagy legalább ne tudjon angolul, mert így elkerülhető, hogy a
műélvezet vinnyogva röhögésbe menjen át, amint egy korosodó, keleti-parti
rocksztár arról énekel elérzékenyülve, hogy micsoda csatákat vívtak fívéreivel
a véráztatta csatamezőn egykor, miközben a háttérben valaki vadul orgonál.
Miközben nyilván csak a sarki bárban harcoltak az alkohollal és a csirkeszárnyakkal,
Sanders ezredes alatt.
De ha ki tudjuk
kapcsolni a hót komolyan előadott rekordbárgyú szövegeket, a zenei élmény garantalált, dalaik különösen
ajánlottak kanmurikhoz, focihuliganizmushoz, gyorshajtáshoz valamint a National
Geographic nézéséhez, feltéve ha a gazella ellenében az oroszlánnak drukkolunk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése