2016. november 8., kedd

Gyerekkorom lexebb dalai (4.)

A Wikipedia szerint a Manowar egy heavy metal/power metal együttes, ebből a powert én sose értettem, de mostanában futottam bele néhány epigonjukba és rájöttem, a poewr metl az olyan, hogy gyorsak a dobok, néha orgonálunk, és mindig szemben állunk a szélgéppel, miként a közízléssel is.
Mert a köz ízlése szar, a köz az nyálas diszkózenét hallgat, zselézett hajú ficsúrokat poszterel a falra, a közt nem érdekli az őszinte, kőkemény metál (csak ha fényezés az autóján), köz le van nézve, a köz nem érti az olyan harcosokat, mint a Manowar, sőt a köz ha magyar, gúnyosan Manóvárnak ejti, direkt mer gonosz is a rossz ízlése mellé.


Ellenben a Manowar a kőkemény őszinte (vagy fordítva) , kompromisszummentes bőrnadrág és fejrázás, gitárszóló nagyterpeszben és velőtrázó sikoltozás, meg a balladisztikus nagyotmondás hősökről és csatákról, kardokról, vérről, testvériségről, vagyis Conan a barbár találkozása a gitártorzítóval a boncasztalon.
A Manowar annyira komolyan adja elő a kicsit vikinges, kicsit teutonos barbár harcos imidzset (sokzippzáras bőrdzsekire modernizálva), hogy nem lehet nem könnyesre röhögnie magát az embernek, pláne mikor a színpadról rendszeresen üvöltözik, hogy minden nyálas alak és faking pózőr hagyja el a faking termet. Pont ezek a tesztoszteron-túltengéses, bőrgatyás kigyúrt pasasok (arccal a szélgép felé ugyebár), akik valamikor harminc éve belemerevedtek egy pózba, és azóta sem tudnak kijönni a walhalla alakú babaházukból.
Na ja, mondjuk megvettem a jegyet drágán, de hirtelen ráövök, hogy ócska pózőr vagyok, nem pedig egy őszínte, kőkemény metálharcos, úgyhogy lelépek, elégetem a Manowar pólómat és  belépek inkább a helyi nyugdjasklub sakk-körébe. Hisz így megy ez.

Még régen, valamikor a múlt században olvastam egy tudósítást egy szaklapban a zenekar aktuális turnéjáról, ahol maga az újságíró is rácsodálkozott, hogy ezek az alakok a színpadon kívül is játszák a barbár harcost, ilyeneket (vagy hasonlókat) mondtak neki, hogy addig nem szállhat fel a turnébuszra, mg meg nem fogadja, hogy minden este meghág legalább egy némbert. Maguk a hős zenészek mondjuk inkább csak a sörösrekeszekkel folytattak küzdelmet, meg gyúrtak, akárhogy is jön össze a kettő.

A zenéjük viszont piszok jó. (Sok évig hordtam a farmerdzsekim vállán a fentebb látható ábrát, gondolom nem véletlenül.) Élvezetének titka az, hogy az ember vagy legyen tudatmódosult állpotban, vagy legalább ne tudjon angolul, mert így elkerülhető, hogy a műélvezet vinnyogva röhögésbe menjen át, amint egy korosodó, keleti-parti rocksztár arról énekel elérzékenyülve, hogy micsoda csatákat vívtak fívéreivel a véráztatta csatamezőn egykor, miközben a háttérben valaki vadul orgonál. Miközben nyilván csak a sarki bárban harcoltak az alkohollal és a csirkeszárnyakkal, Sanders ezredes alatt.

De ha ki tudjuk kapcsolni a hót komolyan előadott rekordbárgyú szövegeket,  a zenei élmény garantalált, dalaik különösen ajánlottak kanmurikhoz, focihuliganizmushoz, gyorshajtáshoz valamint a National Geographic nézéséhez, feltéve ha a gazella ellenében az oroszlánnak drukkolunk.


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése