Reggel negyed hat,
buszmegálló, sötét van de legalább nincs hideg, a „dohányozni tilos” felirat
alatt a szokásos nénikommandó dohányzik, közben beszélgetve melegítik a szürkeállományt,
de lehet hogy csak orálisan fixáltak, azaz addig is kell valamit tenni a
szájukkal, ha épp nem slukkolnak. Mert a beszélgetés kábé így zajlik:
„-Dógomvannemmaradokma
-Ja.
-Ja, dógomvan, nemmaradok.
-Nemmaracc. Ja.
-Nem. Dógomvan. Megmontam.
-Megmontad. Ja, dógod.
-Meg.
-Ennyi.”
És így tovább
tetszőleges permutációk mentén, két tőmondattal megbeszélték az információt,
aztán már csak rutinból kárálnak, ki ne száradjon a szájuk. Ez afféle verbális
techno, monoton és hipnotikus, csak a partdirog ebben az esetben nem eki vagy
spuri, hanem nikotin, némi életunt keserűséggel felütve.
A buszon állatozó néni,
aki tavaly még a menekültek közé lövetett volna, hiányzik a buliból, biztos
nyugdíjba ment, már csak a közeli boltban látom néha, ahogy a felvágottak
mögött álló nőnek darál valamit felháborodottan, de hát vannak akiknek lételeme
a felháborodás, és hát mégis csak tűrhetetlen, hogy ebben a világpolitikai
helyzetben kifogy a sajtos parizer, e mögött is Soros áll, egyenesen Nyújorkból
nincs sajtos parizer.
De a megállóban zajló
underground slam poetry (istenem, milyen szép magyar kifejezés, nemsokára lehet
majd névként is adni a gyereknek, persze fonetikus átírással, ahogy kell, pl.
Kudánszky-Szabó Ándörgrandszlempoetri) egyre többször dobja fel az ”ennyi”
kifejezést, melyet párbeszédi elemként
minennél jobban gyűlölők manapság, ez rosszabb, sokkal rosszabb, mint az
„őszintén szólva” (ami azt jelenti: „hazudni fogok mindjárt”). Ennél már csak
az „ennyike” rosszabb, azért már letöltendőt adnék, ha én lennék a diktátor
(főherceg, király, istencsászár), közvetlenül az után hogy lecsukattam at
Operettszínház teljes társulatát, az épületet pedig felrobbantottam.
Az ennyi vagy az
ennyike nem egyszerűen modoros (mert modoros az, mikor csészéből iszom a teát a
jól bevált félliteres korsó helyett, vagy kanálra tekerem a spagettit, és
közben szpágetttti-nek ejtem), hanem egyúttal modrtalan is, mert benne van
egyfelől, hogy nem is kell tovább magyaráznod, mindent értek, másfelől meg az
is, hogy eleve nem érdekel mit brekegsz, részemról a diskurzus lezárva. És az
benne a geciség, hogy még azt sem közlöm általa, hogy az előző két esetből
akkor most melyik is az aktuálisan érvényes.
Az ennyi az ultima ratio, nem lehet rá értelmeset
reagálni, legfeljebb valami nagyjából beleegyező hangsúlyú emfatikus
dünnyögést. Vagy mint nénik a megállóban, ugarni vissza az előző sorra és
kezdeni elölről, goto 10, mint
gyerekkorom basic-programozásában, és onnantól nincs szabadulás, az örök
visszacsatolás fényeskedjen nekik.
Ez különösen akkor
idegesító, ha az alapüzenet is valami
faék egyszerűsségű, mondjuk annyi, hogy ma nem túlórázom, mert ilyenkor hamar a
végére érünk, hogy rögtön elölről kezdhessük (modorosan: rögvest), és hát ennél
egy négyütemű motor is változatosabb műsort produkál.
De talán holnap valaki
rak alájuk rendes basszusalapot.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése