2016. november 22., kedd

Lakossági techno

Reggel negyed hat, buszmegálló, sötét van de legalább nincs hideg, a „dohányozni tilos” felirat alatt a szokásos nénikommandó dohányzik, közben beszélgetve melegítik a szürkeállományt, de lehet hogy csak orálisan fixáltak, azaz addig is kell valamit tenni a szájukkal, ha épp nem slukkolnak. Mert a beszélgetés kábé így zajlik:

„-Dógomvannemmaradokma
 -Ja.
 -Ja, dógomvan, nemmaradok.
 -Nemmaracc. Ja.
 -Nem. Dógomvan. Megmontam.
 -Megmontad. Ja, dógod.
 -Meg.
 -Ennyi.”

És így tovább tetszőleges permutációk mentén, két tőmondattal megbeszélték az információt, aztán már csak rutinból kárálnak, ki ne száradjon a szájuk. Ez afféle verbális techno, monoton és hipnotikus, csak a partdirog ebben az esetben nem eki vagy spuri, hanem nikotin, némi életunt keserűséggel felütve.

A buszon állatozó néni, aki tavaly még a menekültek közé lövetett volna, hiányzik a buliból, biztos nyugdíjba ment, már csak a közeli boltban látom néha, ahogy a felvágottak mögött álló nőnek darál valamit felháborodottan, de hát vannak akiknek lételeme a felháborodás, és hát mégis csak tűrhetetlen, hogy ebben a világpolitikai helyzetben kifogy a sajtos parizer, e mögött is Soros áll, egyenesen Nyújorkból nincs sajtos parizer.

De a megállóban zajló underground slam poetry (istenem, milyen szép magyar kifejezés, nemsokára lehet majd névként is adni a gyereknek, persze fonetikus átírással, ahogy kell, pl. Kudánszky-Szabó Ándörgrandszlempoetri) egyre többször dobja fel az ”ennyi” kifejezést, melyet párbeszédi elemként  minennél jobban gyűlölők manapság, ez rosszabb, sokkal rosszabb, mint az „őszintén szólva” (ami azt jelenti: „hazudni fogok mindjárt”). Ennél már csak az „ennyike” rosszabb, azért már letöltendőt adnék, ha én lennék a diktátor (főherceg, király, istencsászár), közvetlenül az után hogy lecsukattam at Operettszínház teljes társulatát, az épületet pedig felrobbantottam.

Az ennyi vagy az ennyike nem egyszerűen modoros (mert modoros az, mikor csészéből iszom a teát a jól bevált félliteres korsó helyett, vagy kanálra tekerem a spagettit, és közben szpágetttti-nek ejtem), hanem egyúttal modrtalan is, mert benne van egyfelől, hogy nem is kell tovább magyaráznod, mindent értek, másfelől meg az is, hogy eleve nem érdekel mit brekegsz, részemról a diskurzus lezárva. És az benne a geciség, hogy még azt sem közlöm általa, hogy az előző két esetből akkor most melyik is az aktuálisan érvényes.
Az ennyi az ultima ratio, nem lehet rá értelmeset reagálni, legfeljebb valami nagyjából beleegyező hangsúlyú emfatikus dünnyögést. Vagy mint nénik a megállóban, ugarni vissza az előző sorra és kezdeni elölről, goto 10, mint gyerekkorom basic-programozásában, és onnantól nincs szabadulás, az örök visszacsatolás fényeskedjen nekik.

Ez különösen akkor idegesító, ha az alapüzenet  is valami faék egyszerűsségű, mondjuk annyi, hogy ma nem túlórázom, mert ilyenkor hamar a végére érünk, hogy rögtön elölről kezdhessük (modorosan: rögvest), és hát ennél egy négyütemű motor is változatosabb műsort produkál.

De talán holnap valaki rak alájuk rendes basszusalapot.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.