Ma Petra áthozta három cédén a régi fényképeimet, London, tengerpart, mindenféle kirándulások témakörben, mert ezek egy jelentős része az előző két laptopon maradt. De szerencsére ő mindent gondosan archivál (nem úgy mint én), úgyhogy most nyakig ülök a nyolc-tiz, sőt tizenévvel ezelőtti képekben, amiken van egy csomó rég nem látott ismerős/barát, meg egy csomó ismerős/barátságos hely, csak hogy lássam, aktuálisan épp nagyon szar az éltem. Nem panaszképpen mondom, ez sima ténymegállapítás. De biztos lesz majd jobb, mondaná valami motivációs pöcsfej, de én maradok inkább hurrápesszimista, mert ahhoz képest, már minden apróságnak tudok örülni.
Lám, máris felfedeztem a pesszimizmus pozitív oldalát, avagy számíts a legrosszabbra és onnantól kicsit örülhetsz, hogy csak elég rossz az aktuális bármi. Ne várd a holnapot vagy a jövő hetet, és sikerként élheted meg hog mégis eljön, várd meg míg tényleg nagyon éhes leszel, és gasztonómia csúcsánk fog tűnni a margarinos kifli.
Már korábban is írtam, hogy én egy passzív optimista vagyok (azvaz bízom benne, hogy majd minden jól alakul, vagy legalább alakul valahogy), de ez néha átfordul aktív pesszimizmusba. Ilyenkor már nem várok semmit a holnaptól, pontosabban csak valami szörnyűt, de minimum félelmeteset, és hogy ne ezzel foglalkozzak nagy világfájdalmamban, elkezdek csinálni valamit, aminek semmi köze a konkrét aggódnivalóimhoz. Takarítok, pakolok, filmeket és könyveket fogyasztok két pofára, sőt leviszem a szemetet, napjában akár kétszer is! És ha ez is megvolt, elkezdek szemét után kutatni, hogy nagy megelégedéssel dobjak ki egy csomó valóban felesleges lomot, plusz azzal a kellemes érzéssel, hogy az üres flakonok, a lyukas zoknik és a repedt poharak a szemetesben végzik, én meg nem, tehát nem kérdéses ki lesz végül a nap győztese. Amit meg nem dobok ki azt rendszerezem, tanulja csak meg az a sok tárgy hogy ki a főnök. Aki a győztes, ugyebár.
Megpihenve pedig akut nosztalgiázásba kezdek, ehhez van szükségem a régi fényképekre, meg hogy lássam, hova akarok még visszamenni a kivel. ki tudja, a végén még az is előfordulhat, hogy megint lesznek céljaim az életben, már azon kívül, hogy a világ mint olyan hagyjon békén.
És a rég nem látott képek között is van bőven a sötét oldalról, meg egy idillikus, majdnem napos panoráma, maga az igazi turista-közhely, de úgy tűnik, már tizenöt éve is bírtam a sötétedés utáni hangulatokat. Pedig ritkán néztem magamba.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése