A hétvégén nagyot ment a hír a neten (na jó, az általam főleg olvasott portálokon), miszerint a nyíregyházi színházban pár órával a kezdés előtt lefújták Molnár Ferenc Delila című darabjának kőszínházi bemutatóját. (A jelző azért fontos, mert eltte volt már belőle szabadtéri előadás.) És történt mindez azért, mert Molnár örökösei nem hajlandóak hozzájárulni semmilyen, nem teljesen szöveghű előadáshoz, ez meg a Mohácsi testvérek munkája volt, akik pont nem arról híresek, hogy mereven ragaszkodnának az eredeti szöveghez. És nem mellesleg épp ettől kurva jó, amit csinálnak.
De a hülye örökösöket mindez nem érdekli, nekik annyi számít, hogy a nagyfater/dédfater (tudja fene) szövegébe holmi rendezők, dramaturgok meg jöttment színészek ne piszkáljanak bele, mert a Nagy Művész szövege szent és sérthetetlen, az kérem kőbe van vésve. Pedig nem, mi kőbe van vésve az mondjuk a tízparancsolat, az a szöveg amiben nem lehet belenyúlni az bármely vallás szent könyve, de kommentelni például azokat is lehet, sokszor a főszöveggel egy kötetben, és nincs rá dokumentált eset hogy szerző-jogtulajdonos például halálra sújtotta volna a bibliamagyarázókat vagy a Bhagavad-Gita kommentátorait. De szent Pál, Mohamed vagy Sukadeva Goswami örökösei sem reklamáltak.
És hát Molnár Ferenc (nem Karamel) műve a művészet kategóriájába tartozik, és legalább is a nyugati kultúrában a művészet a szabadságterepe, minimum reneszánsz óta, azaz nem összekeverendő a dogmatikával. (A darabot kortárs mód úraértelemzebetek nem kell félnetek jó esz ha mindenki egyetért én nem ellenzem - avagy: a kortárs színház igen is reflektál, ezért nem az van rá kiírva, hogy "panoptikum".) És a lökött örökösöknek is fel kellene fogniuk, hogy nem ők a szerző, a jogdíjakhoz joguk van, csörögjön csak az ő bankszámlájukon a pénz, de az autonóm műalkotásnak számító színielőadás tartalmába azért már akarjanak beleszólni. Ne gondolják azt, hogy pusztán azért mert egy felmenőjük egyszer régen írt remek dolgokat, nekik itt a mában mérnökként, fogtechnikusként, gázóra-leolvasóként vagy bármiként is, joguk van beleszólni egy most születő műalkotás tartalmába, és végső soron sorsába.
Mert az alapvetően marhaság, hogy az örökösök előre látni akarják a leendő előadás szövegkönyvét (és ellenőrizni, hogy az az utolsó vesszőhibáig szöveghű-e), hisz a színházban nagyon sokszor épp a próbafolyamat során alakul ki a bemutatóra kerülő változat, úgyhogy eleve lehetetlen előre jóvá hagyatni bárkivel. Mg hát ez végső soron cenzúra, ami köztudomásúan rossz, és ha kérhetnénk, nem egy ügyvédi irodában vagy valami helyiérdekű közjegyző előtt dőljön már el, hogy mi kerülhet egy színház színpadára.
A szerző halála után hetven évig jár a jogdíj az örökösöknek, ez rendben is van, de ne járjon már ezzel automatikusan belepofázási jog is. Hisz mint az angolszász liberalizmus klasszikusa John stuart Mill írta, a szabad társadalom lényege az, hogy az egyének szabadsága, mindig más egyének szabadságának határáig terjed, azaz mindent szabad, amivel nem sértjük mások hasonló szabadságát. Vagyis az örökösöknek meg lehet a véleménye az előadásról, ennek hangot is adhatnak nyilvánosan, sőt ha súlyosnak ítélik sérelmeiket, perre is mehetnek, de hogy minden indoklás nélkül ("hát mer' csak!") tapossanak bele két lábbal a színháziak művészi szabadságába, az nagyon nincs rendben.
Molnár Ferenc egyébként 1952-ben halt meg, úgyhogy három év múlva már nyudodtan tapicskolhatnak önnön kisszerűségükben, senkit nem kell majd hogy érdekeljen. (Mint ahogy a Bartók-örökösökkel sem kell már senkinek megvívnia 2015 óta.)
p.s. És Írom mindezt az International Literacy Day alkalmából, ami ma van. A 'literacy' amúgy írástudást jelent, illetve írni-olvasni tudást (a kettő azért jó esetben együtt jár), meg általánosabban műveltséget. Ami ugye általában is remek dolog, csak nem mindig és mindenhol egyformán népszerű.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése