Ma valahogy sokat buszoztam, nem volt kedvem gyalogolni, meg minden pillanatban úgy nézett ki hogy mindjárt esik, aztán persze nem. És mivel nincs kedvem megállókban várakozni (mint ahogy sorban állni is utálok, a reklámszünetben átkapcsolom a tévét és a reklámújságokat a vécében használom fel) körbebuszoztam a várost. Mert orvoshoz kellett mennem, és visszafelé nem volt semmi alkalmas járat, úgyhogy kimentem a világ végére, aztán azzal a busszal vissza, hogy ne kelljen fél órát ülnöm a megállóban, és a vasútállomástól egy remek városnéző körjárattal haza is jutottam, még jó hogy egy közlekedési csomópontban lakom.
Azért tíz-tizenöt percet ültem egy megállóban, de legalább volt társaságom, a szemben lévő ház kerítésén kivetődött egy macska, átrobogott az úton felugrott mellém a padra. Aztán gyakorlatilag belemászott a táskámba, próbálgatta a karmait a farmeromon, és megevett egy vaníliás kekszet is. Mondjuk abban nem voltam biztos, hogy egy macska ehet-e ilyet, de legalább ő sem tudta hogy szereti-e, de egy rutinvizsgálatra nem viszek magammal füstölt lazacot, csirkemell-filét, de még egy nyamvadt virslit sem. Mindegy, a vaníliás keksz is bejött neki, de a teából már nem kínáltam meg. A TAJ-kártyát meg gondolom nem szereti, pedig azt orvoshoz rendszerint viszek magammal, rögtön az aggodalmaim mellé csomagolva.
De az kétségtelen, hogy macskázva hamarabb jön a buszm szubjektíve persze, hisz objektíve itthon hagytam az órám, szóval tudja fene.
És buszozni azért is jó, mert annyit láttam ma a városból ahol élek, amennyit hónapok óta sem, és hirtelen kiderült, hogy a garázsbolton, a sarki postán és ház előtti árokásáson túl is van élet, még több utcányira tőlünk is létezik a civilizáció, ahol emberek élnek, nekem legalább is úgy tűnt, bár szóba azért nem álltam velük.
Mikor munkába megyek, látom persze, hogy még megvan a többi városrész, de nem feltétlen hiszek a szememnek, lehet hogy az egész csak valami CGI-s animáció, a busz ablaknak álcázott képernyőin. De egy bizonyos irányban tényleg van még élet, az nem csak kivetítés, ezt bizonyítja a reggel még tiszta pulóveremen található generál megállókosz, no és némi fehér macskaszőr.
Amúgy mindegy is, hogy az ablakból a látvány az valódi vagy sem, én mindenképp afféle moziként nézem, és épp ezért nem mindegy, milyen az aláfestő zene. Ma valami szövegelős rádióműsorban ezt hallottam két menet duma között:
Tudja fene, ez nekem afféle füligérős zene, pedig az eredetije már huszonéve is a könyökömön jött ki, de ez itt kellemesen bollywoodi. (Ami nagy szó, tekintettel a bollywoodi filmek és popkultúra kellemetlenül giccses voltára.)
Az előadó Ananda Shankar, akiről azt érdemes tudni, hogy a nagy Ravi Shankar unokaöccse, zenéjében vegyíti a nyugati és keleti elemeket, ja és húsz éve halott. Szóval elhamarkodottan kezdtem jelen időben fogalmazni az előző mondatot. Mert ha rendes hindu volt, azóta is vígan élhet egy lassan húszéves valaki testében valahol, de persze nem biztos hogy emberként reinkarnálódott. Lehet hogy mostanában épp macska, valahol a környékünkön. Ha legközelebb arra járok, megmutatom neki a zenéjét, hátha rásimer.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése