Napi krónikus háttértévézésem közben belefutottam egy reklámba, valami megfázást tünetileg kezelő gyógyszerébe, amit azzal akarnak eladni, hogy ettől nem kell majd rejtegetnünk a megfázás tüneteit. Mármint a munkahelyen. Mert a reklám virtualitásában az ember az olyan, hogy ha taknyos, lázas és ocsmányul köhög, valamint bordóra és egyben rojtosra dörzsölte az orrát, akkor nem orvoshoz meg hanem dolgozni. (És a reklámvilágban a munkahely az még mindig csak egy iroda lehet, skandináv bútorokkal, kiskosztümös MILF-ekkel és szekszisen borostás, ing-nyakkendős pasikkal, valahogy a reklámok munkavállalói sohasem egy élhajlító-műhelyben emelgetnek olajos vasakat, de még csak nem is egy krumpliföldön kapálnak.)
És tényleg, a reklámok olyan életszerűek! Hisz közismert, hogy nálunk is a japán munkakultúra az uralkodó, miszerint a rendes dolgozó önként és ingyen túlórázik, nem megy szabadságra, mert lelkileg nem viseli el hogy ezzel cserbenhagyja a vállalatot, neki a főnök szava szent, otthon is mindig a munkájáról mesél a családjának, aztán legfeljebb álmában csönget egy picit. (Aztán, hogy levezesse a feszkót, meglátogat egy bugyiautomatát, és vesz belőle japán tinilányok által korábban használt bugyit, mert azt szagolgatni majdnem olyan jó, mint mikor az emberre biztatóan néz a messziről csodált osztályvezető-helyettes.)
Na ebbe a vonalba hézagmentesen illesszkedik a betegen dolgozás, ahol titkolni kell hogy influenznánk van, mert egyrészt nem szeretnénk hogy elhúzódjanak tőlünk a kollégák, másrészt meg gyenge jellemre vall, hogy mindenféle vírusok elválasztják a dolgozót a mítingetktől, prezentációktól és kávészünetektől. És ez elfogadhatatlan! A betegséget titkolni kell, nem csak akkor ha leprás az ember, de akkor is, ha begyulladt egy pattanás a nyakán, idegi alapon kijött a fogköve vagy megromlott vaj a füle mögött.
A betegség szégyen, az egészség látszata fontos, a kezelés lényege, hogy enyhítsük, vagy inkább tüntessük el a tüneteket. ami nem látszik az ne fáj, ami nem fáj az nincs, ami nincs az meg pont a legújabb csodaszer miatt nincs, a világ ennyire egyszerű. Senkinek nem kell táppénzre mennie, az irodai kollégáknál véletlenül mindig van a reklámozott szerből, és adnak is belőle, olyan rendesek.
Mondjuk megnézném ugyanezt a hirdetést bányászokkal vagy szövőnőkkel is, biztos az is ilyen nagyon életszagú lenne. (Hisz köztudott az is, hogy a reklámok az életet mgát mutatják meg, ahol a legnagyobb kihívás a szalonszépségű(?) haj, a bankok fizetnének azért, hogy ingyen hitelt adhassanak nekünk, a szomszéd csávó meg nem másnapos csak hidegfront van, de a jóseggű csaja már épp most mosolyog a jólelkű gyógyszerészre a fejfájáscsillapító beszerzése közben.)
Szóval a reklám készítői szerint a munkamánia nem egy szorongásokkal és kényszerekkel súlyosbított függőség, hanem a homo sapiens természetes állapota, alapbeállítása, tehát nem azt kell kezelni, hanem minden mást, ami épp akadályozna minket a kiélésében. Szerintük.
Szerintem meg nyaljanak sünt, de hátulról előre ám!
wikipédia
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése