Szív elvitelre

Épp most estem túl a Ne engedj el! című filmen, amit amúgy 2011-ben mutattak be mifelénk, de nekem csak most került a szemem elé, illetve a laptopomra. Ráadásul még az alapjául szolgáló Kazuo Ishiguro regényt sem olvastam, és ezek után megfontolom, hogy még valaha fogom-e. Mert a film annyira nyomasztó, kopár és mindennél lejjebb hangoló, hogy egy magamfajta, szorongással és depresszióval régóta hadakozó fazonnak nem is igen ajánlott, még szerencse, hogy engem épp joobb passzban talált el. 

De a Ne engedj el! amolyan bűnös élvezet, az ember az első húsz perc után már nem akarja nézni, megvan neki (nekem) a saját baja, de egyszerűen nem lehet abbahagyni, annyira erős az atmoszférája hogy torkon ragad és fojtogat a végéig. És nincs kiszállás.

A történet egyébként egy afféle retró sci-fi, vagyis a múltban játszódik, de abban a múltban ami - szerencsére - máig sem jött még el. A fikció ott kezdődik, hogy valamikor az ötvenes években jött a nagy áttörés az orvostudományban, megoldották a szervátültetések meg a klónozás problémáját, és elindult a tervezett donorgyártás. Vagyis embereket másolnak le, nevelnek fel isten háta mögötti bentlakásos intézményekben, hogy aztán a húszas éveikben sorban kiműtsenek belőlük minden nélkülözhető szerve (mit tudom én, egyik vesét, fél tüdőt, szemet, darab májat) míg a második, harmadik, esetleg a negyedik-ötödik műtétben bele nem halnak. Mert eddig bírták, vagy valakinek mondjuk pont szív kellett, a nélkül meg ugye nehéz... 

Egy donornak szánt klón, mire tizennyolc lesz, már tisztában van vele, hogy nem éli meg a harmincat, a néhányadik alkalommal majd a műtőasztalon fog "megszűnni", és akkor még örülhet, hogy nem rögtön az első operációnál adta le a szerelést.

A filmben három fiatal áll a középpontban, akiket bár születésüktől kezdve eleve csak szervraktárnak szánnak, de ettől még emberek, úgyhogy összehoznak egy melodramatikus szerelmi háromszöget. (Na ja, milyen is lehetne egy szerelmi háromszög, ha nem melodramatikus? Megvan: tragikus!) Ami aztán nemigen fut ki sehova, mert az út vége minhármuknak a műtőnek látszó hentespult, kettejüket látjuk is elbúcsúzni az árnyékvilágtól, a harmadik még kap egy kis haladékot mint donor-gondozó, mielőtt ő maga is főállású donorrá válna. (Ez igazából azért dermesztő megoldás, hisz lényegében ugyanaz, mint mikor különösen szadista pszichopaták leendő áldozataikkal ásatják meg azok sírját, hogy nekik már csak tarkónlövéssel legyen tennivalójuk.) 

És épp a harmadikuk (Carey Mulligan mint Kathy) szemén keresztül látjuk az egész sztorit, ő a narrátor is, meg talán a legjózanabb karakter, de ő sem lázad fel az eleve elrendelés ellen, legfeljebb többet agyal azon, miért is törődik bele a sorsába. A másik lány meg a fiú (Keira Knightley és Andrew Garfield) viszont röviden belevetik magukat az életnek abba a mellékágába, ami nekik jut, aztán hamar feladják, és a csaj már direkt várja a harmadik műtétet, mikor végre megszűnhet. És meg is szűnik, kilépve ezzel a kényelmetlen érzelmi háromszögből is.

Szóval nincs happy end, nincs felszabadulás, valószínűleg még katarzis sincs (tudja fene, lehet hogy csak én vacsoráztam túl nehezet hozzá), csak kilátástalanág, reménytelenség, meg valami önvigasztaló szirupos nosztalgia, hogy azért volt pár szép nap is a rövidre szabott életben. Vagyis az egész pont olyan, mint a világ amiben élünk, csak egy kis túlzással él, de ettől rögtön nyomasztó rémálommá válik az élet, ez pedig nem egy szívderítő perspektíva. Hisz ha az általunk épített valóságnak elég csak egyetlen elemét kicsit túlhúzni, és itt a teljes disztópia, akkor  szarul építettük fel a világunk. 

És igen, ez a klónozós-szervdonoros kegyetlenség végső soron egy sajátos nácizmust eredményez, ahol  pozitív célokból, a tömegek amorf akaratából meg egy szimpla, tőmondatos alapelvből komplett diktatúra épül fel, ráadásul ebben a filmben még masírozó keretlegények sem kellenek hozzá. A pozitív cél az ugye az addig gyógyíthatatlan betegségek legyőzése lenne, a tömegek ezt óhajtják, és magasról tesznek arra, mi ennek az ára, úgyhogy kimondatik az alapelv, miszerint klónok/donorok igazából nem is emberek. Csak majdnem, de az már kérdés, hogy van-e lelkük egyáltalán? Így aztán nyugodtan fel lehet szeletelni őket ha már elég fejlettek a belső szerveik, mert ők csak azért esznek-isznak, szaladgálnak az udvaron, hogy jó alapanyag legyen belőlük, szigorúan csak anatómiai értelemben. 

És ugyebár ez volt  a náci recept is: ismét naggyá és erőssé kell tenni Németországot, meg általában a németeket, ezt akarják a tömegek is, de ehhez ki kell irtani a zsidókat, hisz ők amúgy is csak valami alsóbbrendű faj, akikkel még szaporodni sem szabad. És  a Ne engedj el! alaphelyzete is errefelé mutat, a klónok alsóbbrendűek, hisz őket csak tenyésztik, az ő dolguk nem a szaporodás, hanem hogy betöltsék a nekik szánt pótalkatrész-szerepet. (Tényleg az egy érdekes kérdés, hogy mi történne akkor, ha e fiktív világban valamelyik leendő donor mondjuk teherbe esik? Vagy őket már eleve úgy tervezik, hogy terméketlenek legyenek?)

Szóval ez a film igen nagyon jó, megnézése ugyanakkor tartós letargiát eredményezhet. Ha az embert  elfogja a kétség a világ állását illetően, elég visszagondolnia rá, és rájön hogy kétségei minimum jogosak.