Rászoktam a puzzle-ra, mondhatni súlyos függőség alakult ki, már alig várom hogy hazaérjek, és rakhassam tovább meg korábban kelek, hisz köztudottan a hajnali fényben látszanak legjobban az apró részletek. Közben súlyos szorongásaim vannak, hogy a végén kiderül, egy-két darab hiányzik, és akkor már semmi sem menti meg napom, közben meg folyton azon kattogok, mikor tudok szakítani megint egy fél órát a szenvedélyemre. Hiába no, függő személyiség vagyok, de a bélyeg meg a puzzle legalább olcsóbb a heroinnál (oké, a bélyeg nem mindig), de hasonlóan lassan öl, és ezeket is lehet szégyellni az ismerősök előtt jól. Meg túladagolhatók, bár a brit tudósok még kutatják, pontosan hogyan is.
A helyzet komoly de legalább reménytelen, már három napja vergődöm a puzzle-függőség sötét poklában (tekintettel arra, hogy napfényes poklot nem tudok elképzelni, legfeljebb a szó Szaharában szomjanhalós értelmében), és attól félek, még nem vagyok a gödör mélyén.
Az egész úgy kezdődött, hogy elegem lett a reklámokból, abból hogy fél óra tévéműsorból tíz perc a reklám, hogy nem tudok úgy egy hírportált megnyitni, hogy ne ugorjanak a pofámba a környezetbarát vegán kamatokról ordibáló hirdetések (két hüvelyhidratáló hajfesték között), és hogy ne akarna valami divatos vírus a gépemre települni, azzal az átlátszó szöveggel, hogy egy közelben lakó szexi háziasszony akar dugni velem, lehetőleg máma még.
Ilyenkor rendszerint jön a bélyeggyűjtemény rendezgetése, elvégre a bélyeget szerencsés módon még nem használják reklámhordozónak. (Ami nem is csoda, hisz az ímélre nem kell bélyeg, hagyományos levelet meg csak egészen nyugdíjas alakú gázóra-leolvasók adnak fel, a bélyeget azt szerintem ma már főleg a gyűjtőknek gyártják, de ők - izé... mi - nem vagy vagyunk hibahatár feletti célcsoport.)
De a bélyegeknek most épp nincs szezonja, hónapokkal ezelőtt beszereztem egy csomó újat, de azokat mind beépítettem már az aktuális albumokba, azóta csak egy-egy darab fut be, sőt Petra a csereealapnak alkalmas másodpéldányokat is átválogatta már, szóval azzal sincs sok dolog.
Viszont a puzzle, az pont olyan babrálnivalót kínál mint a bélyegek, papírból van, sok idő mire az ember nagyjából szétválogatja, melyik darab hova tartozik, és pont olyan agyvérzés-közeli állapotba lehet kerülni tőle. Ami remek, mert rögtön spórolok a kávéval, addig sem a monitort bámulom, és utána már a mosogatás is egy kreatív hobbinak tűnik.
És persze addig sem vagyok friss levegőn.
Csak ebben az esetben:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése