Unalmas bábok

A felcsúti döbrögi, úgy is mint pártvezér és kancellár, olyat szólt az ő szájával a ljubljanai nemzetközi fórumon, hogy Magyarország egy unalmas parlamentáris demokrácia. Lássuk be, azért komoly teljesítmény egy rövid mondatban rögtön három vaskosat hazudni, még szerencse, hogy ő és hűbéresei már régóta edzik magukat a témában. Meg hogy elég erős volt a plafon, ott Szlovéniában.

Mert Magyarország nem unalmas, bárcsak az lenne, szeretnék egy olyan unalmas demokráciában élni, mint mondjuk Norvégia vagy Svájc, de még a kifejezetten nem unalmas demokráciák is jobb helynek tűnnek, mint Ausztria vagy épp az Egybesült Kirájság. Mert az unalmas demokrácia az olyan, hogy nincsenek heti rendszerességgel érkező botrányok, a botrányok elkenésére bevetett kardcsörtető nyilvános hazudozás, és a hatalom emberei nem a nép szeme láttára lopják el a jövőt, hogy kislábasban hazavigyék rászoruló családjuk saját lábon állásához. Egy unalmas demokráciában nekem nem kell tudnom, ki felel miniszterként az oktatásért vagy az egészségügyért, a külpolitikáért vagy a hadseregért, mert nincs vele dolgom. A miniszter az alapesetben nem határokon átívelő playboy, gyakorló elmebeteg, mindenkit letaposó ócska karrierista vagy korrupcióügyi technológus, hanem egy rutinos, szürke hivatalnok, aki némi hozzáértéssel viszi a rá tartozó kormányzati ügyeket, a karizmát meg a vizionárius beszédeket meghagyva a főnökének, akinek ez amúgy is benne van a munkaköri leírásában. (Hát igen, az állam és kormányfők dolga néha az, hogy legyen miről beszélni velük kapcsolatban, szóval náluk némi nagyotmondás, lájtos botrány belefér, lásd Berlusconi vagy Trump elvtársakat. Ezt amúgy a britek csinálják a legjobban, nekik ott a királyi család, aminek legfőbb feladata, hogy kitöltse a bulvárfelületek kellően nagy részét, az unalmas kormánytagok meg közben intézzék az unalmas államigazgatást. Ez lenne a parlamentáris-komplementáris demokrácia, az alsóháziak szavaznak, a lordok háza tagjai meg hülyén festenek.)

És Magyarország nem csak nem unalmas, de nem is parlamentáris demokrácia. A parlamentekben ugyanis képviselők ülnek, akik a választóikat képviselik, nálunk azonban gombnyomogató biorobotok ülnek a Duna-parti neogótikában, és a Párt (azaz a Főnök) akaratán kívül az égvilágon semmit sem képviselnek. A parlamentnek ez csak a látszata, egy üres díszlet, egy bábszínház, ahol minden, úgynevezett "kormánypárti képviselő" hátsójában ugyanannak a bábosnak a keze van, nem csak kétharmadig. És a főminiszter ehhez képest hivatkozik rendszeresen a parlamentre, hogy de hát az ő keze sok mindenben meg van kötve, mert ugye ha a parlament úgy dönt, hogy neki ezentúl kötelező magángéppel meccsekre repülnie, akkor ő szerényen tudomásul veszi e döntést, és aláveti magát, egyúttal meg fölénk is. Ja, én meg a római láma vagyok. Vagy a dalai pápa?

De ha a parlament ennyi, azaz nem törvényeket hoz, csak máshol írt törvényeket szavaz meg, akkor azért a demokrácia is minimum kérdéses. Mert a demokrácia az eredetileg népuralmat jelent, amit az istenadta nép választott képviselőin keresztül gyakorolna. De ha ez csak annyit jelent, hogy a nép egy adriai yachton nyaral választott képviselőjén keresztül, és a közpénzből milliárdosodott vállalkozó a  népet röpteti szerteszét a felcsúti derékbőség-harcos képében, akkor ez még nem a lehetséges demokráciák legjobbika. (De legalább nem unalmas, ugyebár.)

A kormányzati-állampárti mentalitás az, hogy ők nyertek, ami annyit jelent, hogy innentől ez az ország az ő bulijuk, itt ők sikítanak, és mindenki másnak kuss. 

Ja, vannak választások, magukra görbített szabályokkal (valakinek megvan az a fogalom, hogy gerrymandering?), de hát Vlagyimir Vlagyimirovicsot meg Lukasen (még mindig nem becézem) elvtársakat is rendre elsöprő többséggel választják újra meg újra, és ugye egy kicsit sem diktátorok. Ehhez képest nálunk még csalni se nagyon kell, itt olyan a választási rendszer, hogy a negyvenpár százalékos választói támogatottságból simán összejön a mandátumok kétharmada, amire aztán lehet melldöngetve hivatkozni, hogy nem ők akartak egy ilyen búval baszott autokráciát, hanem a zemberek, akik akaratával ők nem mennek szembe, csak ha van az a pénz.

Unalmas? Parlamentáris? Demokrácia? - ugyan már! De azért remélem a pártvezér és kancellár mégis komolyan gondolta, mert viccnek kurva szar lenne.

Nincs itt semmi látnivaló, avagy arccal a jövő felé. (youtube.com)

Egyetemes távollét

Az ELTE TTK megtiltja az előadások és szemináriumok megtartását, a járványhelyzetre való tekintettel, nehogy "terjedő fertőzési láncokhoz" vezessenek. Hát igen, mindenki jobban szeretne egy Jaguárt vezetni, mint terjedő fertőzési láncokat, és hogy a megtiltás mennyire terjed majd a többi egyetem között virálisan, az nemsoká kiderül. De végül is tényleg jobb lépni és beijedni, mint utolérni a sánta kutyát.

Viszont emlékeim szerint előadásokat és szemináriumokat megtiltani sem kellett ahhoz, hogy a nagyérdemű hallgatóság, halaszthatatlan kocsmai és/vagy romantikus elfoglaltságára hivatkozva kerülje azokat. Mikor egyetemista voltam (pont az ELTE-n), magam is kényes ízléssel válogattam meg, milyen órákra járnék be egyáltalán, hogy aztán a magánélet meg a diákmunka-lehetőségek szelektálják ki, hogy melyekre érek be ténylegesen. Mondjuk nekem az órák nagy része ízlésem szerint való volt, de hát eleve azért mentem oda, mert érdekelt, amit tanítottak, volt már egy diplomám úgyhogy a kötelező kört addigra letudtam, így aztán meglepően sok órára jártam be, viszonylag rendszeresen. És teljesen önként.

Jó, hát végzősként már nem annyira, de akkor már nem is laktam Pesten, csak hetente egyszer-kétszer elvonatoztam oda, egyetemlátogatási és haverokkal sörözési célból, a koránkeléssel szembeni ellenérzéseim sérelmére. És az utolsó félévben igazából egy szeminárium volt, ahol megbízhatóan előfordultam, de oda összesen ketten jártunk, szóval kínos lett volna hiányozni, ha már a tanárunk vette a fáradságot, hogy megtartása az órákat. (Jut eszembe, évekkel később én is tartottam az egyik félévben kétfős szemináriumot, ami vicces volt, és ki sem kellet lépnem hozzá a Marissal közös  irodánkból, ha már volt ott pont két fotel egy dohányzóasztal két oldalán.)

Szóval hallgatóként bírtam szabotálni néhány kurzust, abban az emlékezetes utolsó félévben volt olyan óra is, amin egyszer sem fordultam elő (valami német társadalomelméletek, ha jól emlékszem), ehhez képest viszont ötösre vizsgáztam, pedig mikor az előttem lévő három fazont egymás után rúgta ki az aznap délelőtt kicsit morcos oktatónk, már az esélytelenek nyugalmával vágtam bele a küldetésbe. Hogy aznap kár volt vonatjegyre költenem, meg kurva drágán kávéznom a pályaudvaron, egyszerűbb lett volna egy telefonnal letudni az egészet, hogy bocs, de belázasodtam, depressziós lett a macskám vagy letartóztattak, mert három napot késtem a könyvtári könyvekkel.

De megúsztam, és életemben először, a kilenc év nappali tagozat utolsó félévében, összehoztam egy öt egészes átlagot, ami azért négy tantárgyból nem akkora szám.

Viszont mikor átkerültem  a másik oldalra, rá kellett jönnöm, hogy azért tényleg van fejlődés. Mert én még csak részlegesen kerültem az iskolát, de az én drága hallgatóim már komolyan és rendszerszerűen. Volt olyan társaság, akiknél csak a félév közepén jöttem rá, hogy igazából háromszor annyian vannak, mint addig gondoltam, mert csak a kemény mag jár be az előadásaimra, a többiek az ő jegyzeteikből dolgoznak, némi alkoholos ellenszolgáltatásért cserébe.

És ebben a műfajban a legjobb valami szerda kora reggeli szociológiaórám volt, amire papírom több mint százan voltak hivatalosak, ehhez képest rendszeresen nyolc-tíz ember veszett el a 170 fős nagyelőadóban. És ők is leginkább a hátsó sorokba ültek, gondolom azért, nehogy túl feltűnőek legyenek...

Persze érthető volt az érdektelenség, az előadás reggel hétkor kezdődött a városszéli campuson, hatkor kellet indulnom otthonról, hogy egy átszállással kiérjek időre, szóval ha nem a saját órámról lett volna szó, én is maradtam volna otthon. Mert bár a szociológia szerintem a legérdekesebb tudomány, de reggel hétkor egy otthoni tejeskávé meg egy pirítós jobban esik, mint Durkheim anómia-elmélete vagy a társadalmi cselekvés négy weberi ideáltípusa.

És egy idő után az is kiderült, hogy az a maroknyi ember, mégis miért ül ott szerda reggelenként. Nyilván nem széleskörű tudásomat és páratlan előadói képességeimet csodálták, bár okuk az lett volna rá, hanem az egyik csajnak  volt autója, és elhozott két másikat is, vagyis velük nem szúrt ki az alkalmatlan buszmenetrend, a többiek meg simán kollégisták voltak a szomszédos épületből, szóval ha már felkeltek korán, akár be is jöhettek az előadásra. Kócosan, papucsban és kávésbögrével a kézben, pont mint valami vicceskedő amerikai filmben. És egyszer (mondjuk tényleg csak egyszer) az egyik lánynál kiszúrtam, hogy a pulcsija alatt konkrétan pizsamát hord, biztos azt tervezte, hogy ezt a másfél órát végigüli, aztán megy és visszafekszik még egy kicsit. Mert ha már csak maroknyian vannak, akkor neki látszania kell, a szóbeli vizsgán még jól jöhet, ha megbízhatóan benne van az ismerős arcokban (nem a nemzethy giccsrock-bandában), de annyit azért nem ér az egész, hogy fel is öltözzön miatta.

Szóval az egyetemi kontaktórák megtiltása jó pár esetben nem sokat változtat a dolgok állásán, legfeljebb hivatalossá teszi azt. Előadásokra járni amúgy soha, sehol nem volt kötelező, de mégis csak megnyugtatóbb, ha az embernek papírja van róla, miért otthon másnapos a helyett, hogy az iskolában lenne lelkes.

Szociohorror

Még mindig nem tudok lehasadni a zombifilmekről, pláne mióta egyre érdekesebb területekre téved a műfaj. Volt már a vicceskedően posztapokaliptikus Zombieland, vagy a Holtak nem halnak meg a nagy Jim Jarmusch-tól, meg az Eleven testek, ami már átvezet a legutóbb megtekintett zombulós drámáig.

Mert az Eleven testek főhőse R., az érző lelkű élőhalott már képes volt - sokakkal együtt - a gyógyulásra, most pedig megtekinthetjük, mi van az után. A gyógyultak (The Cured) története ott kezdődik, ahol a másik végződött, hogy oké, a férjem, a nővérem, a sógorom vagy a szomszédom három-négy évig zombi volt, gyilkolászott, agyakat evett, de most már rendbe jött, csak mi a frászt kezdjünk vele innentől?

Mert a sztori szerint itt is valami járvány okozza a zombiságot, ami harapással fertőződik tova (tehát a megtámadottakból vagy zombi lesz, vagy vacsora, harmadik eset nincs), és letarolja egész Európát, még Írországot is, hiába hogy ők egy sziget, amit whiskyvel fertőtlenítenek napi szinten. De egyszer csak meglesz az ellenszer, és a befogott, javarészt koszlott pincékbe rabosított, hirtelen felindulásból kannibálkodó ügyfelek háromnegyedénél hatásosnak is bizonyul. Akik így meggyógyulnak, aztán több hullámban eresztik rá őket a társadalomra, tovább élezve az addig sem csekély szociális feszültségeket.

Az emberek nagy része nem tudja megbocsájtani nekik, hogy agyatlan gyilkosok voltak (pedig nem tehettek róla), ráadásul az ex-zombik sincsenek kibékülve magukkal, mert mindenre emlékeznek, minden átkozott részletre. Hogyan tépték szét a postást és ették meg a szomszéd nénit, hogyan blicceltek a buszon, csalták el az ingatlanadót és fertőzték zombivá a barátnőjüket.

Úgyhogy igazi páriák lesznek, egy érinthetetlen kaszt tagjai, részben kényszerből, részben bűntudatból, legalább is elsőre így tűnik. És az egyáltalán nem csendes többség azt is gyűlölni kezdi, aki véletlenül befogad egy-egy gyógyultat. Mint Abbie (a mindig elképesztő Ellen Page), aki a sógorát engedi be a maga és a kisfia életébe, miután a férjét pár éve épp a zombik ették halálra. (Hogy pontosan ki, az azért nem marad sokáig titok, mondjuk ez is egy kamaradarab, szóval nincs nagy választék.)

Az a huszonöt százalék, aki meg gyógyíthatatlan, a négy fal között zombul tovább a pincebörtönökben, és bár néhány orvos még küzdene értük, a többség már a tömeges eutanáziára hajlik (avagy Öljünk meg minden rohadékot!), ami Írország kontextusában különösen pikáns. Katolicizmus, abortusz-ellenesség és hasonlók okán. 

Szóval robbanásközeli a helyzet, és nem is annyira a háttérben, de már szerveződik a posztzombi földalatti ellenállás, horda avagy falka alapon, ahogy az elvárható. Aztán kezd elszabadulni a pokol, de hát túl sok golyóálló-mellényes, rohamsisakos alak jár-kel a háttérben ahhoz, hogy a rendező ne használja őket semmire. Ők a csehovi pisztoly a színpadom, aminek (ha már ott van) előbb-utóbb el kell sülnie.

Szóval A gyógyultak nem is igazi zombifilm, az apokalipszis már elzúgott világa felett, most a fájdalmak feldolgozhatatlanságával küzd egy egész társadalom, meg a sebek nyalogatásával, utóbbival mondjuk nem csak szimbolikusan. Mert a problémák meg nem oldásának következménye a második hullám, az újból elszabadulni látszó erőszak, mások nagy nyilvánosság előtt elkövetett, kibelezés általi vérbe fojtása. Amiből egyébként nem sokat látunk, az a kevés erőszak is, ami van, legalább fele részben visszaemlékezés.

Itt nem az a dráma, ami az emberekkel a hús és vér szintjén történik, hanem ami az emberek között. Hogy ha baj van, visszamegyünk a barlangba, magunkhoz vesszük a kőbunkónkat, és indulunk levadászni a konkurens hordát, elvégre inkább mi együk meg őket, mint fordítva. (Azaz tekő gem kügye im!)

Egyébként ezt a darabot igazából csak Ellen Page miatt néztem meg, ő az egyik kedvenc színésznőm (és mivel leszbikus, tényleg érdek nélkül tetszik, azaz kanti értelemben is szép), az utóbbi napokban öt filmjét ültem végig. Igen jók voltak,  de a Cukorfalat (Hard Candy) meg a Tallulah még okoz némi alvás- és emésztési zavarokat, de majd szedek rájuk cévitamint és koffeinmentes kefírt.

Nekik nem áll a zászló

Harmadik alkalommal rendezték meg a Nemzet Zászlója Felvonulást, ami annyira komoly hagyomány és erős brand, hogy még sosem hallottam róla. Elvégre az igazi hagyományok arról ismerhetők fel, hogy ha véletlenül találkozok velük (szigorúan csak a médiában, legalább is addig, amíg nem a konyhámban vonulnak fel) erősen elcsodálkozok, másnap még motoszkál bennem egy kósza gondolat, hogy tegnap valami fontos történt, aztán harmadnapra elfelejtem.

Egy magamfajta pszeudo-anarchista csak azokat a hagyományokat ismeri, melyek kellően beágyazottak a fogyasztói társadalom nyálkás testébe, mint a karácsonyi nagybevásárlás, a húsvéti locsolkodás által elkövetett idült alkoholmérgezés meg augusztus huszadikán a fejfájósan fotelben izzadás. Igazából egyiket sem gyakorlom, nem állítok májusfát, nem locsolkodom, nem járok busót, nem hányok a perselybe az éjféli misén (amire nem megyek), de magasról teszek az államalapításra  is és nem ünneplem meg március 15-én Cézár legyilkolását.

Úgyhogy A Zászlója Felvonulásnak nem én vagyok a célcsoportja, eleve utálok mindenféle vonulást, zászlóval, alakzatban, skandálva vagy táblákat lengetve. Engem nem zavar, mások csinálják nyugodtan, de a saját identitásomat nem az erősíti meg, ha csikósnak öltözött rabbinak öltözve menetelek egy irreális méretű drapériával, miközben az előttem épp nemzetben gondolkodó bögyös menyecske fenekét fixírozom.

Mert határozott gondolatom, hogy az ilyesféle szimbolikus vonulgatás csak üres póz, nem kifejez valamit, hanem csak helyettesít, nem erősíti az identitást, csak elfedi annak vakfoltjait, főleg a vonulók számára. Mert ők innentől azt érezhetik, hogy tettek valami igazit a Hazáért (amit elgondolni is csak nagy H-val tudnak), én meg kívülről maximum kiröhögöm őket. Egyre erősebb a gyanúm, hogy a széles gesztusokkal előadott nemzetieskedés afféle valláspótlék sokak számára, nem tudják már őszintén átélni a mindenféle egyházak kiüresedett rítusait, a vizet prédikálva borozgatást, ám a szittyázva trianonozás unalmassá koptatására még nem voltak évszázadaink. Trianon még sajog, a hun-szittya mesét épp újrafelfedezik, az ősmagyarok kultúrájáról meg pont annyit tudunk, hogy bármit rá lehessen projektálni, ami megtetszik nekik a jelmezkölcsönzőben. Konkrétan és szimbolikusan egyaránt. (És tényleg: a hagyományos vallások nem csak üresek és uncsik, de melósak is. Papnak menni az sok év tanulást, sok lemondást és még több kötöttséget jelent, de táltos-sámán bárkiből lehet már jövő keddre is, hisz azokról úgysem tudja senki, mi a faszt is csinál(ná)nak.)

1848 méter hosszú (!) zászlóval vonulni azért remek a vonulóknak, mert az egész tényleg annyira csak egy üres póz, hogy bármit beleláthatnak, bármibe beleélhetik magukat általa, a vonulás egy nagy fehér lap mindenki előtt, és rajzolhatnak rá bármit, amit nem félnek használni. Ehhez persze kell egy sajátos beállítódás, ami belőlem például teljesen hiányzik.

Koromból adódóan (meg a tényből, hogy rossz helyre születtem) én még voltam kisdobos meg úttörő, álltam vigyázzban a tűző napon mindenféle iskolai ünnepségek alkalmából, és meneteltem a május elsejei felvonulásokon, de az úttörősdi az lényegében ennyi volt. Egyenruha, alakzat, vonulás, meg zászlónak tisztelegj, esetleg néha egy-egy kirándulás, de csak a város széli parkerdőig. Mondjuk a nyolcvanas években már senki nem erőlködött azon, hogy valami tartalmat adjon ennek a bohóckodásnak, volt Mókus őrs meg piros nyakkendő, de csak az iskola kerítésén belül, aztán mehettünk haza átmásolni a frissen beszerzett Iron Maiden kazettát.
Az úttörősködés csak arra volt alkalmas, hogy egy életre megutáljuk a hülye ruhában pózolást, a zászlónak tisztelgést meg a vonulást. Vagyis pont azt, amit a Nemzet Zászlója Felvonulás (NZF - tisztára mint valami bolgár traktormárka) reprezentál.

Vonulni két okból lehet indokolt: ha vallásosak vagyunk vagy ha forradalmárok. Vagy e kettő együtt, ilyenkor azonban figyelni kell arra, ne a koponyák hegyére vonuljunk fel. Mert hegynek fölfelé menetelni eleve fárasztó, ráadásul a visszaút is bizonytalan.

Punk Again!

Nnna, még egy punk tematikájú film, némi elsőszerelmes, űrlényes beütéssel, bocsánatos mennyiségű cukorsziruppal és tolerálható mértékű művészkedéssel, enyhén savanykás utóízzel. Már a fene sem emlékszik, hogyan és hol találtam rá erre a darabra, de ez is 2017-es, szóval már szembe jöhetett volna előbb is. De most jött.

Az Így csajozz egy földönkívülivel (How to Talk to Girls at Parties) leginkább egy vígjáték, ami a kedvenc korszakomban játszódik. Mert már megint a hetvenes évek második felében járunk Londonban (azon belül is a karcosabbik felén, konkrétan Croydonban), három srác nagyon punk akar lenni, de egyiküket felszedi egy ufó, aki aztán szintén, bár eleinte csak a szikár tudományos érdeklődés vezeti.

A végén meg jön a dilemma, hogy akkor most szálljon fel a hazafelé tartó űrhajóra, vagy húzzon szegecses nyakörvet, és építsen mozgalmi karriert színpadról köpködéssel? Szerintem ez álkérdés, ki akarna űrhajózni, mikor kerületi sztár is lehet belőle, és egyébként is, a súlytalanságban nehéz pogózni, köpködni meg önveszélyes. 

És ehhez képest szinte érdektelen a mindenfelől összeverődött űrlények galaktikus problémája, hogy akkor most hűek maradjanak a hagyományokhoz (ami ugye nagyon nem punk) és továbbra is egyék meg az utódaikat (ami viszont nagyon is az), avagy próbáljanak meg nem gasztronómiai kifutással szaporodni ezentúl? Itt is előjön persze, hogy az idegenek azért esznek csecsemőket, nehogy felnőjenek, mert ha már az ő generációjuk elcseszett mindent, akkor legalább a következőknek ne legyen rá esélyük sem. Lényegre törő megoldás, mit ne mondjak.

Tanulság, hogy a földönkívüliek is bírnak jó csajok lenni, hogy Elle Fanning-nek simán elhisszük, hogy a Jupiteren túlról származik, hogy Nicole Kidman szado-mazo szexbabának feldíszítve is arisztokratikus (csak a Pusztítóban lepusztult), és hogy a hetvenes évek Angliájában a kispolgári lét netovábbja volt a rózsaszín vécétartály. Ja, és Matt Lucas is élien, bár mondjuk róla ezt eddig is tudtuk.

A cucc nem mellesleg Neil Gaiman írásából született (Enn, a főszereplő srác gyakorlatilag a tinédzser Gaiman alteregója), ezt amúgy már közben is sejthettem volna, nagyjából ő szokta ilyen módon keverni a morális dilemmákat a cinikus poénokkal, de az ő szövegei mozgóképes változatban már eléggé fékezett habzásúak, mint ez is itt.

Ebben a zsánerben jobb film volt a Világvége (World'S End), az ennél egy fokkal viccesebb, és kreatívabban űrlényesebb. Ott a főszereplők nagyon nem punkok, csak húsz évvel korábban voltak majdnem azok, de legalább egy reunion kocsmatúra keretében zavarják haza a csupa szívjóságból gyarmatosító galaktikusokat. Ám az mindkét filmben megvan, hogy a főszereplők földönkívüliekkel próbálnak csajozni egy zsúfolt szórakozóhelyen, kétséges sikerrel. Elvégre egy élien esetében nem igazán tudható, mi is számít sikernek? Egy csók, egy dugás, egy fellobbanó szerelem, vagy az hogy legalább nem esznek meg?

Szétesküvés-elmélet

Olvasom a Mércén, hogy több ezer koronavírus-szkeptikus gyűlt össze a londoni Trafalgar Square-en, tüntető jelleggel. A laposföld, a hátérhatalom és a gyíkemberek után ez az új őrület az összeesküvés-elméletek rajongói körében, harcosan trendi, és egyenes leágazása az eddigi agymenéseknek. Mondhatni ez a járványhelyzet úgy kellett már a konteógyártónak mint egy falat vírus, hisz a legutóbbi világvége is már nyolc éve maradt el, az Y2K-ról meg a mai huszonévesek azt hiszik, hogy valami kevésbé ismert hip-hop duó, esetleg egy paleobuddhista szekta, ami a Kajmán-szigetekre van bejegyezve.

theguardian.com

Úgyhogy végre itt a járvány, lehet remek elméleteket gyártani arról, hogy de nincs is, csak úgy látszik (és nem fáj a fejed, csak úgy érzed), hisz a háttérhatalmi zsidó gyíkemberek 5G-s sugarakkal ufózzák az agyunkat, mert az nekik jó. Valamire. 

Vagy lehet hogy van járvány de akkor meg a zsidógyíkok hatalmi háttéremberei csinálták, mert mint az köztudott, szerintük a Földön bővel elég félmilliárd ember, a többit el kell tenni a föld alá, amire remek eszköz a vírus, ami ellen van már vakcina (mint ahogy a halál ellen is van már védőoltás), csak nem tudjuk hol és mikor. 

A felesleges pár milliárd ember hullájából viszont olaj lesz a föld alatt, na jó, kell hozzá pár millió év, de a háttérhatalmasok hosszú távra terveznek.

Ha viszont a koronavírus-szkeptikusok nem tudják eldönteni, hogy a járvány kamu, vagy valós  és  szándékos támadás, akkor én a helyükben már nem nagyon szerveznék több megatüntetést. Hisz nyilvánvaló, hogy ők is minimum két frakcióra oszlanak, amelyek bármikor összeverekedhetnek, és akkor egymás fullkontakt tökön rugdalása közben össze-vissza fertőzik a vírust valósnak tartók azokat is, akik szerint az egész úgy kamu, ahogy van. Egy előzőleg letüsszentett Martens-bakancs így nem csak a sértett fél későbbi gyermekvállalási terveit teszi zárójelbe, de a Covid 19-re is lapot húz. Szóval érdemes lenne még most, a mozgalom szárba szökkenésének idején különválasztani azokat, akik simán csak sötét összeesküvéseket látnak már a sajtos pogi árában is, azoktól, akik viszont a szkepszisben is kételkednek, főleg persze azért, mert keverik a szepszissel.

Ez a különválasztás azért is hasznos lenne, mert: a.) a forradalom nem falná fel saját gyermekeit, vagy nem annyira, b.) lazán visszautasíthatnák azt, hogy összeesküvés-elméleteket terjesztenek, hisz már a frakcióik közti rendőrsorfalból is látszik, hogy ők bizony szétesküvésben utaznak, és c.) ha a frakciókon belül külön szednék mondjuk a Liverpool meg az Arsenal szurkolóit, garantáltan békés lenne a tüntetésük, legfeljebb a rendőröket dobálnák meg féltéglákkal, de hát annyi kell is.

Viszont én kicsit kevésnek érzem ezt a vírus-tematikát, különösen ha a "Vírus Nincs Is, Baszod!" irányzat válik dominánssá , mert a protestálás így gyorsan érdektelenné vékonyodhat. Tehát minimum rá kell fűzni az éghajlatváltozást, a holdutazást, meg a déli sarkot, amik ugye  szintén nincsenek, de négy, világméretűen nemlétező dolog miatt már sokkal hangosabban lehet táblákat lengetni.

És onnantól már szabad határtalanul kételkedni bármiben, és tiltakozni az ellen, hogy annyiféle jelenség nemlétezést titkolják el előlünk. 

Szerintem például nincsenek évszakok, ezek csak ilyen megrendezett dolgok, a hóesést például szifonpatronokkal imitálták "télen", de mióta mindenki inkább kész szódát vesz, meg buborékos ásványvizet, már tök ritkán havazik. 

És hózik, Micimackó meg fázik, ami nem csoda, ha nem hord nadrágot. (Amúgy Micimackó szabadkőműves, ezért a nadrágtalanság, pont mint Donald kacsánál is, akinek pont annyi esze van mint Donald Trumpnak, nem véletlenül!) Szóval a tél (tavasz, nyár, ősz, hapci, kuka, morgó) nincs, csak a szabadkőművesek (és a tetőfedő szolgák) hitetik el velünk. Mert ha tényleg lenne tél, Micimackónak lefagyna a töke, és töketlenül nehéz leuralni a világot. És ezt el kell végre mondani az embereknek, ideje van az évszak- sőt az időjárás-szkepticizmusnak. Hisz nyilvánvaló, hogy nincs időjárás sem, mert az idő maga relatív, ráadásul szubjektív is (van aki az esőt szereti és van aki az éjszakázást), az ember ízlése meg eleve ab ovo.

És ez még mindig csak a kezdet, felkészülnek az életkor-szkeptikusok, a szénhidrát-tagadók, a pislogásmentesek valamint a "Faszba a Többes Számmal" mozgalom aktivistája.

Anything goes -  bármi lehet, határ a csillagos ég, vagy a lapos Föld feletti búra, ezt még el kell majd dönteni egy észérveken alapuló kocsmai verekedéssel.

A katasztrófaművész

Rég láttam már Tim Burton remek kis filmjét, az Ed Wood-ot, de nem olyan régen írtam róla itt. Azt a darabot mindig is úgy reklámozták, hogy a világ legrosszabb rendezőjéről szól, de úgy három éve konkurenciája támadt. Vagy tizenhét éve.

Arról van ugyanis szó, hogy 2003-ban Tommy Wiseau (aki vagy maga egy űrlény, vagy szerencsétlenségére túlélt egy xenomorf-támadást az Alien-univerzumban) író-rendező-főszereplő elkészítette a világ legújabb legrosszabb filmjét (vagy a legjobb iszonyúan rossz filmjét), A szoba címmel. És ezzel újradefiniálta a trash-élményt, mert műve az utolsó képkockáig és minden rezdülésében annyira minősíthetetlenül szar, hogy nem lehet nem nézni. Igazából ledobja magáról az összes esztétikai kategóriát és elvárást, filmnek annyiban tekinthető, hogy kamerával forgatták.

És akkor 2017-ben jött James Franco, aki rendező-producer-főszereplő minőségében előállította A katasztrófaművész című mozit, ami  A szoba forgatásáról szól, pontosabban az arról szóló könyvet adaptálja. Vagyis megfilmesít egy filmforgatásról szóló könyvet, ez már nagyon meta, de még jobb lenne ha A katasztrófaművész készítéséről is íródna egy könyv, amit aztán filmre lehetne vinni, és így tovább a végtelenbe csavarodó fraktál mentén.

A katasztrófaművész egy elég szórakoztató film, leszámítva azt, hogy a nézők elsöprő többsége a tizedik perc után ököllel venne elégtételt a főszereplőm mert amit Wiseau/Franco művel, az jóval túl van az elviselhetőség határán. De hát így volt ez A szoba esetében is, vagyis így autentikus, ez esetben is az élmény része, hogy idegállapotba kerülünk tőle. A kinézetétől, a rémes angolságától, attól ahogy egy Shakespeare szonettet is csak üvöltve és soronként tévesztve bír előadni, miközben játssza a titokzatos művészt.

Jó, mondjuk titokzatosság az van körülötte, mert bár szinte minden megszólalása egy középsúlyos értelmi fogyatékosnak mutatja, valahonnan mégis van pénze (a filmje hatmillió dolláros költségvetését is ő állta), az életkorát nem árulja el, de ha igen, akkor is gyanús, hogy legalább húsz évet letagad. Tényleg rosszul beszél angolul, de állítása szerint New Orleans szülötte (a wikipédia szerint amúgy Tomasz Wieczorkiewicz néven, 1955-ben Lengyelországban hagyta el a szülőcsatornát), első körben szeretne egy Oscar-díjat, de hosszabb távon egy egész bolygót magának. Nem ezt persze, ez már el  van baszva, hanem valami sokkal paradicsomibb helyet, de legalább egy planetáris tabula rasa-t, hogy ő csinálhasson belőle Édent, ahol mindenki szereti egymást, és senkit nem érdekel a melléknévragozás.

Wiseau egy nettó futóbolondnak tűnik, és a filmet (bármelyiket a két említett közül) nézve, erős a gyanúnk, hogy ez nem póz, nem egy szerep. Pedig szeretnénk hinni hogy az, hogy ő a kétezres évek Andy Kauffman-ja, aki egyszer csak majd kikacsint a maszkja mögül, mi meg rájövünk, hogy kurvára át lettünk verve. De nem, ez a fazon pont az, aminek látszik, egy tehetségtelen, zakkant fanatikus, aki privát kulturális dzsihádot folytat Hollywood meghódításáért, és tényleg hisz magában. Hisz mondom, fanatikus, aki nem úgy gondolja, hanem úgy tudja, hogy mindenki más a hülye, vele nem egy bolond jön szembe az autópályán, hanem az összes.

A végére aztán csúcsra ér a kreténsége. Filmjének bemutatóján a közönség őrjöngve tapsol, mikor az általa írt/játszott karakter végre fejbe lövi magát, és tényleg könnyen lehet, hogy a filmtörténetben premierközönség ennyire még soha nem drukkolt a főhős haláláért. Tommy meg annyira a saját világába van zárva, hogy fel sem merül benne, a tömeg nem vele, hanem rajta röhög.

A katasztrófaművész amúgy kollégájának, és kultikussá rontott filmje egyik főszereplőjének Greg Sestero-nak könyvéből készült. Aki sosem volt olyan nagyon oda Tommy Wiseau-ért, csak az meg eldöntötte, hogy akkor ők most barátok lesznek és onnantól nem volt menekülés. De Greg legalább kiírta magából az élményt, miközben a megfilmesítést meghagyta másnak, na nem mintha Franco tudta volna, mit is akar kihozni ebből az egészből.  Ennek ellenére a film kis híján nézhető, legalább is nem okoz maradandó agykárosodást. Egy nagy kanna teával és egy kis nyugtatóval végig lehet nézni. Csak nem érdemes, ez nem kor- inkább kórdokumentum, viszont a különféle személyiségzavarok és komplexusok rajongóinak szinte kötelező.

Minőségi újságírástalanítás

Az  Indexnek most már tényleg vége, abbafejezte működését, rutinból még létezget, és gondolom fog is, csak minek. Láthatóan lejáróban az eddig még munkára kényszerített munkatársak felmondási ideje, érkezik a teljesen NER-kompatibilis új vezetés, meg a lelépett közel kilencven újságíró helyére is felvesznek vagy harmincat. Még nem teljesen rémes a tartalom, de közéleti szempontból már teljesen neutrális. Ettől aztán érdektelen, a címlapon sport, rendőrségi hírek, időjárás meg kis színesek, a közéletből meg annyi, hogy mit böfögött mikrofonba aznap az ügyeletes kormányzati, sajtót tájékoztató droid szakember. Még nem tolják az arcunkba a "Soros által felheccelt migránsok brutálisan feldaraboltak egy akciós lókolbászt a Nagycsarnokban" típusú 'híreket', még nem kap infarktust a hazaszeretetük attól, hogy a komplett baloldal Gyurcsány gyűlöletkottájából játszik, de Kakadu Péter korrupcióügyi lebukását már simán elengedték. Pedig két hónapja még (az akkori szerkesztőség)  egy igazi polgári nyilvánosságban nélkülözhetetlen őrkutyaként (watchdog) viselkedett volna. Mint anno a HVG-sek, akik addig tolták a smittpáli értelemben vett álamfő plágiumügyét, hogy az a végén csak belebukott.

A bulvár élt, élve van, és él fogni! (erdekesvilag.hu)

Hát, ha origo light-ot szeretnének zülleszteni belőle, akkor egy harmadolt szerkesztőség elég is lesz, ha nem kell már az oknyomozás, tényfeltárás, és  haldokló nyugat nyilvánosságának megannyi ópiuma,  akkor megfelel pár kopipésztben jártas "szerkesztő". Elvégre  az MTI híreit átvenni, meg a kormánymédia központi szerkesztőségéből berendelni a konzerv anyagokat  az legfeljebb betanított munka. Kommunikációs panelek cikknek látszó szöveghalmazzá való összeszerelése, az adott héten a Központtól elvárt három kulcsszó (migráns, háttérhatalom, alkalmatlan) beillesztése minden második mondatba. Már látom magam előtt a főnökség felé áramló szakmai önéletrajzokat és motivációs leveleket, hogy például:

"Én jól ismerem Kopipésztet, évekig éltem ott, szívesen szerteszét hasznosítanám széleskörű tapasztalataimat a Lap és a Portál minőségi hírszolgáltatása helyett, hiánypótló jelleggel."

"Tudok csapatban dolgozni, csak nem szeretek, nekem nyugodtan mondják meg mit írjak a kiről, és én gyorsan, megbízhatóan szállítom a cikket. Specialitásom a burkolt zsidózás, a paranoid homofóbia és a gyors lefolyású karaktergyilkosság."

"Politológus diplomám van, mer' jogásznak lusta voltam, szociológusnak meg hülye, úgy gondolom ezzel az arany középutat jelentem a szervilizmus felé, bármit is jelentsen ez. Én egy gyomorrontást is bármikor világpolitikai összefüggésekbe tudok helyezni, de csak délelőttönként, mikor még nem vagyok beszívva."

"Látom van cafeteria is, úgyhogy szólok, én laktózérzékeny vagyok, szóval remélem a lattéban lesz mentes változat is."

"Nem szoktam összetett mondatokban írni. Szinte soha. Mert fontos az érthetőség. Meg a tömörség. Szerintem. Ennyike."

"Segédszerkesztői állásért bárki megkúrhat, de gyakornoki státuszért legfeljebb szopok. Bár többek szerint abban is jó vagyok, különösen a nyelvtechnikám, és középvezetőtől felfelé garantáltan nem fogazok!"

Kínzó, ám felesleges kérdések

Ha ember embernek farkasa, akkor a farkasember kicsodája egy farkasnak? Az odáig megvan, hogy a farkasember a másik farkasembernek emberfarkasa, de akkor egy farkasnak a mije? Van különbség a farkasember és az emberfarkas között, úgy értem, más az identitásuk, az alapbeállításuk, mások a vágyaik, másképp másnaposak? A farkasember az gondolom eredetileg ember, csak néha, mikor kedve támad vonyítani a Holdra, farkassá változik, az emberfarkas viszont egy erdei ragadozó, aki emberbőrbe bújik, ha már unja a holdravonyítást, de beülne már egy kávéra valahová.

Lehet farkasemberré egy vegetáriánus? Aki emberként bocsánatot kér a padlizsántól mielőtt egy vágódeszkán legyilkolja, de teliholdkor bedúsul a szőrzete és megtáplálkozza a gázóra-leolvasót, véresen, kevés fűszerrel és kenyér nélkül. 

És egy emberbőrbe bújt farkas rákaphat a brokkolira? És ha színházba megy (ha megy egyáltalán) csak leszúrással végződő királydrámát néz, vagy fogékony a szekrényben bujkálós vígjátékokra is? A végén tapsol vagy vonyít, vagy kreatívan ötvözi e kettőt?

A farkasember  és az emberfarkas állat- vagy emberkórházba mennek-e ha fáj a hasuk a brokkolis gázóra-leolvasótól? Vagy simán csak abba, amelyik közelebb van, olcsóbb vagy amelyiket fizeti a társadalombiztosításuk. Egyáltalán, a tébéjük mindkét létállapotukra érvényes, vagy csak az emberi formájukra, mert ha az erdőben támadja le őket valami kór, azt megoldja a természetes szelekció? És tényleg: az evolúciós folyamatba hogy illeszthető be bármelyik változat?

És végül a szex: ha  farkasember és az emberfarkas produktívan dugnak, milyen fajú lesz az utód? Az odáig oké, hogy egy emberből meg egy farkasemberből nagyjából ember lesz, legalább háromnegyed részben, de két zavaros identitású példányból mi jön ki? Szerintem  az dönti el, hogy melyikük a nő, azaz anyuci miből változik mivé, mikor rájön az ellenállhatatlan késztetés. Ha mondjuk ember, akkor bárki is csinálja fel, nem nagyon tud mást szülni, a méhe eleve nem alkalmas arra, hogy farkaskölyköket köldökzsinórozzon. De ha rossz pillanatban (ez esetben farkasként) jönnek a tolófájások, akkor szülés helyett elleni fog? Vagy az ugyanaz? És ez esetben anyuci az embernek farkasa lesz, egészen hajnalig?

Na ezért nem érdemes szólásokban értelmet keresni. Vagy jelentést. Vagy mit is? Mindegy, most megyek gondolkodni azon, hány angyal tud táncolni egyszerre egy tű fokán. Az élet nagy kérdései, na ja.

Utazás Amikorba

Van ez a tipikus kérdés, hogy ha lenne időutazás, hova mennék. A mikorba, a hová? Én meg évek óta azt válaszolom, hogy a hetvenes évek második felébe, Londonba, pusztán popkulturális okokból. Mert akkor már csúcson volt a Queen, David Bowie, felpörgött a ska (Madness, Laurel Aitken, Bad Manners), de ami ennél is fontosabb, akkortájt és ahelyütt csapódott be a punk, a Sex Pistols, a UK Subs, és mindenek előtt a The Clash. Amiben Joe Strummer énekelt és Mick Jones volt a gitáros (aki ellopta a pudingomat), és akik olyan albumokkal gazdagították az emberiség egyetemes adrenalinszintjét, mint a London Calling, a Combat Rock vagy a Sandinista!, a nagy kedvenc tripla album.

Erre a minap belebotlok egy filmbe egy videomegosztón, szinte véletlenül (de tényleg, alig másfél órát keresgéltem), ami 2016-os, és szerényen csak annyi a címe, hogy London Town. Nagyjából 1978 van benne, a főszereplő nagyon elővárosi srác épp betölti a tizenötöt, és akkor találkozik egy vagány lánnyal, általa meg a Clash zenéjével, ami elég jól rezonál a saját életére.

Mert az dióhéjban annyi, hogy anyu lelépett Londonba, hogy megtalálja önmagát, a megfelelő drogokat és a zenei karriert, de egyelőre egy lepukkant foglalt házban csövezik. Közben apunak van két főállása is, de egy baleset miatt kórházba kerül, úgyhogy Shay egyedül marad a kishúgával, nagyjából egy fillér nélkül, így nappal viszi a családi hangszerboltot, este meg taxizik, pont mint a fater korábban. De közben legalább lélekben vadul, megtalálja valami szerelem-féle is, bár Vivian-ről, a vagyány lányról kiderül, hogy csak hétvégente punk, hét közben a konzervatív politikus apuci komornyikja teszi elé a reggeli pirítóst. Van benne valami lázadó hajlam, de szigorúan csak kulturálisan, a kensingtoni családi rezidenciáról lázad, ami azért valljuk be, nem egy echte forradalmi hinterland.

De főhősünk, amikor épp nőnek öltözve taxizik, összeismerkedik a bálványozot Joe Strummerrel, csak hogy ne legyen teljesen szar a tizenötödik születésnapja. (És persze azért öltözik nőnek, mert annyira kölyök, hogy egyetlen rendőr sem nézné felnőtt férfinak, de virágos ruhában meg női kalappal talán szódával még elmegy.)

A film amúgy nem egy remekmű, de határozottn van hangulata (70-es évek retro, plusz a Clash zenéje, az ilyesmivel engem meg lehet venni kilóra), szerethetőek a karakterek (kivéve anyucit, aki egy kurvásra maszkírozott lelki toprongy), és ha nagyon muszáj, még a hepiendet is megbocsátom neki. Meg a szerelmi szálat, de a  kettő nyilván összefügg, a „hogy lesz a fiúból férfi“ tematikához mindenképp kell egy femme fatale, hisz a kishúgért való aggódás meg a jó bizonyítvány önmagában senkit nem tesz tökössé.

1978-ban mindössze négy éves voltam, minimum ezerötszáz kilométerre Londontól, szóval ha valakinek van otthon  időgépe, vagy a jövőben már feltalált ilyesmit, az jelentekkezzen. Az sem baj, ha nem középkorúként jutatt vissza abba a korba, szóval mehetnénk átszállással. Előbb fel kéne szedni a 22 éves önmagamat 96-ban, aztán őt elvinni 78-ba, én meg addig az itthoni párhuzamos univerzumban várom, feltűnnek-e kincset érő dedikált plakátok, meg sárguló fotók arról, ahogy mondjuk a Hammersmith Odeonban a takarásban állva dohányzom, miközben nézem a Clash-koncertet. (Jó tudom, de akkoriban tényleg dohányoztam, ez is egyike volt a főiskolán elsajátított tudásoknak, ami jól jött később az egyetemen is.)

És amíg várok az időgépre, elvagyok az ilyen filmekkel is, plusz ott vannak remek jugoszláv műsoros kazettáim, amiket úgy 90-91 körül szereztem be, Dubrovnikban. De valaki mentsen már ki egyszer a 21. századból!

Pokoltúra, PopKultúra

Ma olvastam valahol, hogy mégsem készül sorozat Iain M. Banks Emlékezz Phlebasra! című regényéből, szerencsére. Banks sci-fi szövegei (és különösen a nagy részüket kitevő Kultúra-regények) gyakorlatilag megfilmesíthetetlenek, nem baj, ha nem próbálkoznak velük. Amúgy az Amazonnál megvolt a szándék, de az örökösök végül is nem mentek bele (a szerző 2013-ban meghalt rákban, mint az köztudott), úgyhogy részemről egy valószínűsíthető csalódással kevesebb.

scifiempire.net

Mellékszál: belenéztem a Neil Gaiman-Terry Pratchett páros Elvszett próféciák (eredetiben Good Omens) című könyvéből adaptált sorozatba, és bár ne tettem volna. A regény tele van extra élvezetes nyelvi humorral, amiből csak valami vizuális blődli marad, és még az egyébként remek David Tennant színművészete sem menti meg a cuccot. Meg egyáltalán, nem szeretek olyan adaptációkat nézni, amiket olvastam és pláne kedveltem, mert az én fejemben már készen van a film, amit n eakarjon felülírni valami béna rendező. Ha tetszett egy film, és elolvasom az alapjául szolgáló irodalmat az rendben van, de fordítva nem működik. Márpedig Banks összes Kulúra-regényét olvastam, úgyhogy utólag már ne piszkálja senki az élményeimet.

Viszont hirtelen elkövetett lelkesedésből rögtön előkaptam az egyik kedvencemet, a Közelkép (Surface Detail) címűt, és már épp nyakig ülök benne, hisz mi lehetne üdítőbb olvasmány egy későnyári koraestén, mint vaskos egy regény, amelyben úgy negyven oldal után máris a Pokolban zajlik az egyik cselekményszál. Nem az igazi Pokolban persze, olyan a harmincsokadik században (vagy mikor) már nincs is. Volt ugyan, de csődbe ment, nem lehetett gazdaságosan üzemeltetni, úgyhogy a multirasszista Pokol ekkor már virtuális, így aztán van esély a szabadulásra is. Aki látta valaha a Mátrixot, az tudja, hogy ettől még a szenvedés valódi, csak kisebb rezsivel működik, de senkinek nincs  kedve a Vértó partján , a csontdaráló malom mellett piknikezni, pláne mert minden nap pontosan érkezik a savas eső is. Közben meg egy Tetovált Lány menekül a zsarnoka elől, és egészen lázadásba jön, egy galaktikus Sztálingrádnál meg már mindkét oldalon unják az ostromot. Kultúra, pokoltúra, popkultúra, és még csak az elején járok, de szerencsére annyira kuszán sokszálú a történet, hogy időnként újra lehet olvasni, mint tavaly a Hidrogén szonátát, azt ráadásul angolul.

És hát a humor. A Kultúra, mint afféle utópikus, galaktikus meta-civilizáció egy olyan hely, ahol a legtöbben szívesen élnénk, de a regények hősei általában elég kiábrándultak vagy sérültek ahhoz, hogy maró cinizmussal álljanak hozzá. Őket Utópiában is alaposan megtapossa az élet, de annyira, hogy szerzőjük is inkább valamelyik nyugisabb mellékszereplő lenne történeteikben.. Valahogy mindig az élet karcosabb oldalán lavíroznak, csak hogy olvasóként ne unjunk bele az idillbe. A velük egyenrangú mesterséges intelligenciák meg alapbeállításon viccesek, ez nyilván kell is, mert a humor maga az értelem egyik legfontosabb indikátora. Így aztán olyan neveket adnak az általuk irányított űrhajóknak, mint hogy Egyik Fülemen Be, vagy Pillanatnyi Elmezavar, esetleg Hülye, De Határozott, ám az első számú kedvencem: Ez Az Én Bulim, Itt Én Sikítok!

Egyébként rémlik hogy ez utóbbit egyszer régen már elsütöttem itt, de hát aki feledékeny, annak minden vicc egy újszülött...

ela21.wordpress.com.

Over the Rainbow

Múltkoriban az Álhír TV-ben O. Zoltán plébános foglalkozású agresszív kismalac buzizott egy lendületeset, a felebaráti szeretet nevében nyilván. Ez önmagában még szót sem érdemelne, a világ tele van hülyékkel, miért pont a Római Kaotikus egyház lenne mentes tőlük, bár gondolom egy pap munkaköri leírásából azért kiolvasható lehet, hogy buzizni (zsidózni, cigányozni, niggerezni, migránsozni etc.) azért igazából tilos, de legalább is roppant kínos. De hát O. atyát kiakasztotta városházákra kifüggesztett szivárványos zászló, kihozott belőle valami ószövetségi, haragvó kíméletlenséget.

Aztán O. tegnap egy rádióinterjúban pakolt rá még egy lapát trágyát arra a kupacra, amit korábban a tévéstúdióban összehordott. Az a fazon aki korábban a keresztény értelmiségiek szövetségének elnöke volt. Érdemes e ponton elmerengeni az értelmiségi kifejezésen, a paliból ugyanis sütött a korlátolt ostobaság, az a fajta teokratikus arrogancia, ami utoljára a középkorban volt  mainstream, de ezek szerint egyházi vonalon még sokaknak kimaradt a felvilágosodás. (Szerencsére a pápának nem, ő feltűnően normálisabb, mint az alárendeltjei egy része.)

O. még mindig ott tart, hogy a homoszexualitás az betegség, valami torz életforma, és ha valaki felvállalja a másságát (azaz nem hajlandó többet sunnyogni meg hazudozni a környezete előtt), akkor az beteges magamutogatás. Innen ugye egy lépés a gondolat, hogy az efféle mega-magamutogatást be kellene tiltani, mert ha az emberek nem buzinak születnek, akkor nyilván a buzipropaganda hatására buzulnak be, hogy aztán személyes példájukkal rombolják a Család Szentségét, amit feudális zárványként működő plébánosunk még élőszóban is csupa nagybetűvel mond. 

És ilyenekkel érvel, hogy, a homokosok néha gyerekeket is nevelnek, ami szörnyű, mert a gyereknek szüksége van az apu és anyu által nyújtott nemi szerepekre, különben egy torzó(!) lesz. Aha. De akkor mit szól azokhoz a családokhoz, ahol apu iszik, anyu ideges, ordibálás van vacsorára, utána apu felpofozza anyut, aki ezért késsel kergeti a nappaliban, csak hogy legyen rendes szerepmintája annak a büdös kölöknek. Az ilyenekre ráküldené a plébános úr a Szent Inkvizíciót? Hogy nehogy má' elváljanak, hiszen a gyereknek családi szentség kell. Vagy azokra akik már elváltak? Mert ugye a házasságok nagyjából fele válással végződik, és akkor most mi van azokkal a gyerekekkel, akik így egyszülős háztartásban frusztrálódnak felnőtté? 

Lehetséges, hogy egy azonos nemű pár, akik tényleg szeretik egymást, sokkal jobb otthont tud teremteni egy gyereknek, akinek amúgy is valami nevelőintézet lenne az alternatíva, annak minden fizikai és lelki terrorjával együtt.

De hát O. Zoltán, a többek által kereszténynek tartott, biztos hogy nem értelmiségi szerint nem ezek a fő gondok, hanem a "buzizászló" a városháza homlokzatán. Ő a szivárvány ellen harcol, mert nem veszi be a gyomra, hogy mások mások máshogy néznek a világra, hogy a valóság nem csak annyi, amennyi a plébánia ablakából látszik belőle. És hát lássuk be, buzizni olcsó és hatékony, szektás szubkultúrákban könnyen hoz relatíve nagy népszerűséget, egyúttal remekül demonstrálja, hogy O.-nak bár hivatalosan nincs nemi élete, de azért tökös fickó. Vagy fickós tök? Nem érdekes, a lényeg, hogy szerinte a maga nézőpontja az egyetlen érvényes világértelmezés, és ez gáz.

Melegpropaganda a Füredi csomópont felett...

Mert a helyzet ezzel szemben az, hogy a kereszténység, és ezen belül a katolicizmus nem a világnézet, csak egy világnézet a sok lehetséges és választható közül, és a pap bácsi ugyan nyugodtan üldögélhet a maga csigaházában, azt gondolva, hogy még mindig ő az erkölcsi zsinórmérték mindenki számára, de az a vonat már rohadt rég elment. Nélküle.

És ha már ott tartunk, hogy a melegekkel az is probléma hogy nem szaporodnak, nem élnek normális családi életet, akkor mi a helyzet a pap elvtársakkal, a szoknyás agglegények rendjével? Az normális? Szerintük biztos, mert ilyenkor arra hivatkoznak, hogy ők teljes időben Istent, az egyházat, meg a híveket szolgálják, nekik nem fér bele a család, ezért a cölibátus, mint az ő személyes áldozatuk. De akkor adódik a kérdés, hogy a protestáns lelkészek nem rendes keresztények? Mert az evangélikus, a református vagy az anglikán egyház emberei házasodnak, gyerekeik lesznek, és közben  ugyanúgy működnek lelkipásztorként, mint a katolikus agglegényegylet tagjai. Persze lehet, hogy O. szerint ők simán eretnekek...

A homoszexualitás nem abnormális, az egy másféle normalitás. Minden kutatás arról szól, hogy az eltérő nemi preferenciák minden emberi populációban jelen vannak, sőt a főemlősöknél is. Kortól, társadalomtól, kultúrától, hatalmi rendszertől és uralkodó világnézetektől függetlenül. Vagyis ez természetes, szó szerint a természet rendjébe tartozik, bár arról még többféle hipotézis létezik, hogy mi ennek az evolúciós jelentősége. (Ja, hát a plébános úr nyilván az evolúciót egy beteges és torz elméletnek tartja, ő a trükkös Istenben hisz, aki direkt dínócsontokat teremtett a megfelelő földrétegekbe, hogy aztán jót röhögjön a paleontológusokon.)

Így aztán egy magát kereszténynek definiáló embernek leginkább elfogadnia kellene, hogy igen, vannak a saját nemükhöz vonzódók, akik ettől még nem betegek, nem torz lelkűek, de O. kikéri magának, mikor az interjú készítője a felebaráti szeretetre hivatkozik. Mondván hogy ne mossuk már össze a kettőt, neki a melegek láthatóan nem felebarátai, ő egészen barátságtalan velük.

És közben olyanokat szól, hogy ő nem az embereket ítéli el, csak a viselkedésüket. Ha most egy behaviorista pszichológus lennék (aki szerencsére nem vagyok), már keresném a nyugtatómat, mert hát az ember a másik ember számára pont az, ahogy és amit tesz. Az ezotévés léleklátókon kívül senki nem lát a másik fejébe, a másik ember nekünk jobbára egy fekete doboz, aminek a bemenetét meg a kimenetét lájuk (az inger-válasz korrelációt), és találgatjuk hogy mi történik közben odabent. Vagyis innen nézve, ha elítélem a másik viselkedését, akkor őt ítélem el, mert én ennyit látok belőle közvetlenül. De mindegy is, szerencsére nem vagyok behaviorista.

O. plébános viszont egy korlátolt barom, de tényleg annyira sötét, hogy világít a szájában a negró. (Plusz paranoid, ő még ott tart hogy nálunk üldözik a keresztényeket. Bár engem üldözne valaki közpénz-milliárdokkal, egy yachton lehetőleg.) Ha lenne önismerete, önkritikája, abbafejezné a papkodást, hagyná a híveket nyugodtan élni, és kertészkedne inkább, meg bulis zenéket hallgatna, az se baj ha túl a szivárványon. Engem ugye nem zavar, ha buzizik, amíg otthon a négy fal között csinálja :-) 

...tudom, vótmá, de ide illik...

Vivarium , avagy a fióka-metafora

Az amerikai filmek tanúsága szerint a középsúlyosan introvertált amerikai iskolásoknak mind van hangyafarmjuk. Ők azok, akiket alsóban csúfolnak, felsőben vernek, a középiskola végére meg vagy sátánista sorozatgyilkosok lesznek vagy drogfüggők, esetleg ötletesen kombinálják e kettőt. De az egész pszichopata karrierjük a hangyafarmmal kezdődik, ahol az üveg mögött tébláboló rovarok viszonylatában ők lehetnek az erős és bosszúálló mindenhatók, a sértődékeny rosszindulat ősi istenei. Némelyeknek persze  hangyafarm az nem iskolai tudományos kísérlet, de még csak nem is a legálisan szadizható állatok feletti uralom terepe, hanem dekorációs elem, mint a lávalámpa a nappaliban, vagy a mozgásérzékelős, éneklő műhal a vécé fölött. De ez nem autentikus felhasználási mód, a lényege tényleg az, hogy egy teljes kolóniához képest lehet valaki a mindenható.

És hát a Vivarium című, tavalyi keltezésű mozgóképes dolgozat nagy ötlete az, hogy ezúttal az embereket helyezi a hangyafarm üveglapja mögé, és ahogy a hangyák sem ismerik a kis Tomit, aki pedig életük és haláluk ura, hőseink sem sejtik, ki lehet a Nagy Testvér, aki az üveg jó oldalán áll, és nem engedi menekülni őket az önmagukba térő ösvények zárt világából.

Pedig menekülni kellene. A közepesen szimpatikus (tehát nem teljesen utálnivaló) ifjú pár igazából csak egy házat akar venni, mert életük álma, hogy a következő harminc évben a jelzálogot fizethessék, és botor módon nem keresnek egy rendes, foglalt házban tanyázó hippikommunát, hanem elmennek egy ingatlanügynökséghez. Ez az első hiba.

Mert az ingatlanügynöknek eleve olyan feje van, hogy a magam részéről úgy másfél perc után hozzávágnék valami nehezebb bútordarabot, aztán csak szaladnék, szaladnék, hátha elérek a körzeti ördögűzőig, mielőtt ez az eszelős félszerzet szakszerűen kicsontoz, de úgy, hogy közben a nyakkendője sem csúszik félre. De nem, a félig szimpatikus párocska autóba ül, és elmegy vele a nagyon ajánlgatott lakóparkig, és ott kiszállnak az autóból! Bemennek a házba! Mint valami elmeroggyantak, pedig nyilvánvaló, hogy padlógázzal kellene elhúzniuk onnan. Mert sehol egy lélek, egy parkoló autó, minden ház teljesen egyforma libafoszöld (egy olyan libától, aki már hosszabb ideje tic-tac diétán van), és egyáltalán, az egész környék úgy fest, mint egy teljesen nyomasztó Commodore 64-es játék háttere, a sötét nyolcvanas évekből.

Az ingatlanügynök eltűnik, a párocska meg bentragad valami végtelenített térhurokban, mert akárhová mennek mindig ugyanoda érnek vissza, a 9-es számú ház elé. Sőt, jobban belegondolva, nem is mennek sehova, hisz minden ház milliméterre egyforma.

A csávó fel is gyújtja az egyiket, hátha feltűnik valakinek, de semmi, sőt reggelre a ház teljesen ép, és hát zöld, mintha frissen fosta volna az a bizonyos liba.

A rejtélyes Erő minden nap papírdobozban helyezi ki nekik az ellátmányt, sőt a második nap egy csecsemőt, azzal a használati utasítással, hogy neveljék fel, és akiből pár hónap alatt a világ legnyomasztóbb kisfiúja lesz. Hogy nem ember az valószínű, de hogy mi lehet arról a néző sem kap eligazítást, a csendes őrületbe hanyatló főszereplőkről nem is szólva.

És igazából ez a legidegesítőbb, mert legrealistább része ennek a látomásos rémálomnak. Hogy vannak kérdések, de nincsenek válaszok, hogy a gyomrunkba taposva viszi végig  főcím alatti kakukkfiókás metaforát, és hát igen, annak vázlatos történetét, hogy mi lesz az emberből, ha az élete már tényleg csak valami puszta létezés. Mint a hangyáknak az üveg mögött, nincs kiút, nincs cél vagy értelem, hőseink csak apró rovarok valami cinikus felsőbbség ledlámpás asztali dekorációjában.

És bár a film vége a nézőnek ad valami fogódzót, de abban sincs feloldozás. Mert mi látjuk, hogy párosunk az apa meg a anyamadár egy kakukkfiókával a nem választott fészkükben, mert végső soron felnevelik a következő ingatlanügynököt, aki aztán elássa őket a ház előtt. De ezt ők nem tudják, nem látják, már meg sem élik, nekik végig csak a hangyaperspektíva marad.

A tudat, hogy ha az életüknek van is értelme (ami egyáltalán nem biztos) azt úgysem közlik velük,  ahogy hangyákkal vagy az akváriumi halakkal sem szokták.

És akkor vannak olyanok, akik szerint ez egy vígjáték. Na ez még viccnek is rossz.

Barcelona oldalnézetből

A nemutazás jelentősen növeli a korábbi utazások nosztalgiafaktorát, most valami útifilm kapcsán Barcelona jutott eszembe, ahol - ha jól rémlik - 2007 elején voltam. Eredetileg turistának készültem, csak arról szólt volna a móka, hogy van rohadt olcsó repülőjegy, és akkor miért ne, aztán utólag beszerveztem magamnak egy nemzetközi konferenciát is, hogy legyen ürügyem lelépni a vizsgaidőszak közepén. Hogy a vizsgázók és pláne hogy a netről lenyúlt "házidolgozatok" helyett a Sagrada Familiát meg a Picasso-múzeumot nézhessem, legalább pár napig.

Az egyforintos repülőjegyet még Erika találta, asszem volt Athénba is, de ott már voltam kétszer, gondoltam megnézem Barcelonát, ha már adókkal és illetékekkel együtt is csak nyolcezer-párszáz forint volt a retúrjegy. 

A Sky Europe fedőnevű, pozsonyi központú fapados társaságnál, akik nem sokkal később csődbe is mentek, mondjuk ilyen árazás mellett nem csodálom. Ráadásul látványosan nem voltak annyira fillérbaszók mint az EasyJet vagy a Ryanair (mindkettőt kipróbáltam, és főleg az utóbbit őszintén, szívből megutáltam), a majdnem nemzeti Wizzair-ről nem is szólva. nem méregették az ember kézipoggyászát, ülésszámot nyomtak a beszállókártyára akkor, mikor a többieknél még free seat alapon ment egymás eltaposása (és nevezték mindezt beszállításnak), kaja náluk is csak pénzért volt a fedélzeten, de  kávé-te-ásványvíz az benne volt a jegyárban. Az egy forintban. Ami jó, mert Ferihegyen akkoriban jött divatba, hogy a mosdókban csak melegvíz folyik a csapból, nehogy már a birka utasok csak úgy ingyen ihassanak vizet, mikor pedig a reptéri boltokban és kávézókban egy félhavi átlagfizetésért már egy kisebb gyümölcssalátát is vehetnek a palacknyi, "forrásvíznek" felpozicionált hűtött csapvízért. De ennyit a repülésről.

Illetve dehogy, életem első és eddig egyetlen kényszerleszállásában is ekkor volt részem. Ezt persze nem kényszerleszállásnak hívták, csak kisebb technikai problémának, ami annyira pici volt, hogy valahol az Alpok fölött vissza is fordultunk, és másfél óra repülés után leszálltunk Ferihegyen. azt mondták bedöglött a gép navigációs rendszere, de nem kell izgulni, Krakkóból nemsoká felszáll egy gép üresen, eljön értünk és elvisz Barcelonába, kis szerencsével még aznap.

Ezt szerencsére nem kellett kivárni, a szerelők megbűvölték az eredeti gépet (a fenti képen), úgyhogy délután kettő helyett este nyolckor le is szálltunk, a hotelben már kiadták a szobámat, gondolván hogy ha eddig nem jöttem, most már nem is fogok, aztán kaptam egy remek másikat, egy nagy terasszal, ahol viszont a frissen mosott lepedőket szárította a személyzet.

A város amúgy hangulatos volt, nekem nagyjából olyan mint Pest lenne élhető verzióban, csak mediterránabb hangulattal, azaz pálmafákkal, meg a fura ténnyel, hogy januárban is érik a narancs a parkbeli fákon.

A konferencia másfél nap mértéktartó unalomnak bizonyult, de folyamatosan lehetett legelni a svédasztalról, és mikor vége lett maradt két és fél napom csak várost nézni, beszélő fejek nélkül. persze elmentem a Sagrada Familiába, adtam pár eurót egy koldusnak, aztán rájöttem hogy nem ő a jegyszedő. Mindegy, az ember egy katedrális bejáratánál ne legen kicsinyes, elvégre akkor már harmadik napja ingyen ettem. Mert a konferencia után megkerestem a helyi krisnás templomot is, ott némi mosogatás meg beszélgetés után már járt az ingyenebéd, ami annyira bejött, hogy este visszamentem vacsorázni is. Meg felmosni a konyhát.

Aztán valami napijeggyel végigutaztam az összes metróvonalat, de olyan sajnos nem volt, ami felment volna a Tibidabo-hegyre, ahol van egy vidámpark, remek kilátás, és külön nekem rémes tériszony. Valaki megkérdezte, hogy nincs-e kedvem felülni az óriáskerékre, de azt válaszoltam, amit a London Eye esetében is, miszerint tőlem már az is szép, hogy idáig repülővel jöttem (és még haza is kell jutnom egy másikkal), ez nekem hónapokra elég rettegnivaló. Ráadásul  az odafelé utat ugyebár két felszállásból abszolváltuk, ami pont eggyel több,  mint amit ép idegrendszerrel elviselek.

Egyébként ezért lenne jó, ha a metró felmenne a hegyre is, nyilván a felszín alatt, mert közben nem látnám, milyen magasan is vagyunk már.  Ez ilyen földalatti fogaskerekű lehetne, ami nem zavarná a hegyoldal fáit és bokrait, meg a tövükben dugó ifjú katalánokat.

De ennek hiányában még szerencse, hogy a város nagy része azért lapos, mint egy kortárs kamaradráma, de még így leizzadtam séta közben. Elvégre én januárban indultam Pestről, és másfél plusz két és fél óra repülőn félés után március végére érkeztem meg.

Nekem összességében annyi maradt meg pár nap után, hogy Gaudi, Picasso, La Rambla, svédasztal, senki nem tud angolul, a svéd társadalomtudósok többet isznak mint a spanyolok, de mindegyikre rávernek az írek.

Barcelonában állítólag van az a sport nevű izé is, de a fodbal kozmikusan nem érdekel (sőt ma már semmilyen labdajáték sem), az olimpia régen volt már akkor is, mondjuk a közelben van egy Forma-1-es pálya, meg a környékről származik Fernando Alonso is, de az meg nem számít. Mert az autósport az nem sport, számomra pont ettől fogyasztható. Mint a darts meg a snooker is, de azt nem tudom, abban mennyire jók a barszelónok.

Ja, és az első estémen valami bárban belefutottam egy magyarul is beszélő csajba, aki elmondása szerint félig ausztrál, félig kecskeméti. (Hogy most akkor Ausztrália egy város, vagy Kecskemét egy kontinens, azt nem tudom, persze lehet, hogy nem pont fele-fele arányban volt e két helyről származó. Elmémbe nem eresztem be a kétely mételyét...) Ő amúgy (ja, hát nem emlékszem hogy hívták: vagy Kriszta, vagy Timi, de lehet hogy Kati, miközben esélyes, hogy valami egészen más, de az biztos hogy keresztneve nagybetűvel kezdődött), szóval ő később még elvitt egy autós városnézésre is, amelynek a végén spanyolul rendelt kaját egy helyi McDonald's-ben. 

Autentikus élmény volt.

Korrupt, sértődött és buta

Szíjjártó Kakadu Péter kükümminiszter (tényleg így hívják a minisztériumát, hogy KÜKÜM) sértődötten reagált arra, hogy egyesek felhánytorgatják neki az adriai yachtos lazulását. Az egyesek alatt természetesen a sorosista, néptelen-nemzettelenségben gondolkodó, bevándorláspárti zugfirkászokat érti, akik vernyákolnak amiatt, hogy a yacht egy közpénzekkel kitömött, milliárdos nertársé. 

És bár gondolhatjuk azt, hogy az ilyesmi nettó korrupció, a pofátlanabb fajtából (mert hát az), meg hogy ennek a töredékébe buktak bele miniszterek és miniszterelnökök Európa normálisabb felén, de Kakadu nertárs megvédi magát. Mondván, hogy ez családi nyaralás volt, és mint ilyen a magánélete része, tehát senkinek semmi köze hozzá.

Meg hogy "Az életem egy nyitott könyv, ez azért van, mert a munkával fenntartott idő száz százalék!"

Most elegánsan tekintsünk el Kakadu hatalomtechnikus kollégának a magyar nyelvvel folytatott egyenlőtlen küzdelmétől, és koncentráljunk a mondanivalóra:

1. Családi nyaralás: Tehát a közpénz-szivattyú oligarcha bácsi (aki ugyebár nem a saját lábán áll, hanem konkrétan a miénken) a Család része, a szó keresztapai értelmében. Oké, ezt eddig is tudtuk, csak nem sejtettük! De ha innentől ő is hivatalosan családtag, akkor minden rendben, a szerényen csak pár tízmillióba fájó hajókázás akkor nem számít ajándéknak, amit a Kakadu család Péterünk betöltött tisztségével összefüggésben hiénázott magának. Merthogy azt a törvény tiltja, elvileg egy kormánytisztviselő vagy képviselő nem fogadhat el olyan ajándékot, aminek értéke meghaladja egyhavi jövedelmét.

Ám ha a miniszter nem azért vendégeskedett a hajón, mert miniszter, hanem csak azért,mert egy végtelenül szimpatikus, tehetséges ember, elbűvölő személyiséggel és kifinomult ízléssel, akinek kiválóságánál már csak a szerénysége nagyobb, ráadásul valamilyen fokon rokon, akkor szó sincs korrupcióról. Csak családi nyaralásról, amint ezt a taggyűlésről készült jegyzőkönyvek is bizonyítják.

2. Az élet, mint nyitott könyv: Na ez az, ami tuti nem igaz. Ami Kakaduból nyitott könyv, az a személyisége, aminek összetétele elég jól látható.Van benne egy adag hatalomvágy, másfél adag szervilizmus, két adag kivagyiság, és nulla százalék jellem, műveltséget és ízlést meg csak nyomokban tartalmaz. Ennyit lehet belőle nyilvánosan látni, az úszómedencés villa meg a luxusyacht láthatóságához már oknyomozó újságírók kellenek, fényképezős drónnal meg gumicsónakkal. Az élete nyitott könyv, amit egy páncélszekrénybe zártak.

3. Az élete száz százalékban munka: Na mos ezzel több baj is van. Először is, ha mindig dolgozik, akkor nyilván álmában is dolgozik, a feleségével szexelve is dolgozik (vagyis szexmunkás), amikor meg a vécén ül, akkor nyilván épp a nemzetközi helyzetre szarik, nem túl magasról.

De ha állandóan dolgozik, akkor ugye nincs magánélete, akkor a családi hajózás sem a magánélete része. Pláne ha közben olyan képeket posztolgat magáról, amiken épp az irodában ül, talpig nyakkendőben és komoly nézésben. Na igen, máshol ezt simán hazugságnak hívják, nálunk csak alternatív valóságfelépítésnek számít, nehogy má' a svájci (flamand, osztrák, finn etc.) terroristák megtudják, hol is van épp a különösen védett külgazdasági janicsár. Meg a kivel.

És kinek a jóváhagyásával...

Persze a Főnök csak azt mondta, hogy több Balaton, kevesebb Adria, az nem volt benne, hogy semmi Adria. Egyébként is nyelvbotlás lehetett, arra gondolt ugyanis, hogy többeknek Balaton, és keveseknek Adria. Ami így is lett, nincs itt semmi látnivaló, lehet tovább haladni. Kakadu miniszter úrnak már így is sérült az érzékeny lelke, még szerencse, hogy már írják a milliós közbeszerzést egy családközeli pszichiáternek. Aki yachtra gyűjt éppen...

Kutya egy bolygó

Pont ma tizennégy éve Prágában, a Nemzetközi Csillagászati Unió 26. kongresszusán átírták a bolygó definicióját, minek következtében a Plútó onnantól már nem bolygó. (Csak törpebolygó, de az annyit is ér, mintha a csokis kekszet törpetortának hívnánk, vagy a kilakoltatást lakhatási kihívásnak.) Pedig Plútónak sok munkája volt abban, hogy bolygó lehessen, még ha csak a naprendszerünk legszélén is.

Eredetileg 1930-ban született a Disney-stúdióban, igazából Merkúrnak akarták hívni, de kiderült, hogy az már foglalt, Merkúr (szül. Hermész) a római postások, tolvajok és hosszmértékek, valamint a magyar zsigulira várás görög migráns istene, és egy bolygóról nevezték el. Innen jött az ötlete az ifjú Plútónak, hogy ő akkor meg lenne egy bolygó, elvégre a fiatalkori rajzfilmkarrierre nem lehet egy komplett hallhatatlanságot alapozni.

Először nem gondolt arra, hogy önálló égitest legyen, az iskolai pályaválasztási tanácsadónak még arról beszélt, hogy a Neptunusz holdja szeretne lenni, de a hirtelen jött népszerűség hatására már önálló elliptikus pályában kezdett gondolkodni.

hvg.hu

A lexikonok tévesen úgy tudják, hogy Plútot 1930-ban fedezték fel csillagászok, pedig tény, hogy akkor még csak a mozinézők fedezték fel a The Chain Gang című animáció egyik karakterszerepében. Az csillagászok által ekkor  felfedezett törpebolygó az Eris volt, ami akkor még tényleg Plútó mostani helyén keringett, de később sértődöttem a Kuiper-övbe ment duzzogni, ahol azóta is megfigyelhető, bár interjúkat nem ad. 

Hát igen, Plútó kitúrta Erist, és közel hetven évig bolygóskodott a helyén, de aztán nyugdíjba küldték. Ő még maradt volna bolygó, de volt az a kínos esete a szado-mazo McNugget's klubbal, akik illegális csirkepornóban utaztak, meg többször is hamis vakvezető-igazolvánnyal parkolt a tériszonyosoknak fenntartott helyen a helyi pláza előtt, mögött és közben.

Így aztán inkább belenyugodott a döntésbe, és lett törpebolygó, elvégre az még mindig menőbb, mint mondjuk meteoritként becsapódni valahová. Bolygónak lenni persze jobb lenne, csillagnak (sztárnak!) meg még inkább, de ez van, ahhoz képest nem is olyan rossz, hogy ő az egyetlen ismertebb Disney-karakter, aki sosem tanult meg beszélni.

De az egyetlen, akinek van saját csillagászati azonosítószáma is! (134340)

Anyu lefejeli a tortát

De csak a legvégén. Anyu egész odáig A bosszú asszonya (ha már ez a film címe), aki jóval a torták előtt tizenévesen teherbe esik, ül 13 és fél évet egy el nem  követett gyerekrablásért/gyilkosságért, a börtönben megöl ezt-azt, aztán szabadulván bosszút áll az igazi tettes sorozatgyilkoson. Pontosabban bosszút álltat (de jó szó!), a lemészárolt gyerekek családtagjaival, majd miután folytatólagosan halálra késelték (csákányozták, ollózták) az elkövetőt, elmennek a munkahelyéül szolgáló cukrászdába sütizni.

A társtettesekkel még valami sötét csokitortát tolnak, de az Ausztráliából előkerült lányának már egy fehér tortát visz a szimbolikus hóesésben. Be White, Live White! - jajj, ezért ma Amerikában lincshangulat járna, de a film 2005-ös, és a fehér az tényleg a tisztaság szimbóleuma itten, nem is szólva arról, hogy hősei nem fehérek, a rasszjegyek értelmében sem. Hisz dél-koreaiak.

Mert A bosszú asszonya Park Chan-wook bosszú-trilógiájának harmadik darabja, mondhatni záróköve. Kevésbé brutális mint az Oldboy, és ahhoz képest csak fékezett habzással zseniális, de így is a sztratoszféra magasságából tekint le a hollywoodi lápvidékre.

Ez valahogy líraibb és távolságtartóbb, mint az elődje, de ez is beszippantja az embert már az első percekben, hogy aztán közel két óráig el se engedje. Fene tudja hogy csinálja, gondolom jók a színészek, erős a képi világ, és mindezt megdíszíti a zene, mint egy trancsírozott hulla mellett ízlésesen elguruló szemgolyó. Vagy mint hab a torkán, trancsírozásból itt elég kevés van.

A film amúgy remekül elmoralizál olyan kérdéseken, hogy akkor most a gyilkos gyilkosai a barátaink-e? Egymásnak biztos bizalmasai, összeköti őket a sötét titkuk, de a végére már tényleg egész jóban vannak. A főbűnös rituális kivéreztetését meg az a nyomozó vezényli le, afféle szúró-vágó ceremóniamesterként, aki korábban nem bírta elkapni a sorozat-gyerekgyilkos angoltanárt, bár tudta, hogy nem a főhősnőnk a tettes. De most legalább szakmailag segít elásni a hullát az erdőszélen, ha már a jogérzéke előbb ment nyugdíjba, mint ő fog.

Hiába sütött ki odakint a nap, ez a film elég sötétet csinált idebent, megyek is sétálni egyet, lejárom az élményt, meg gyűjtök egy kis D-vitamint. Lehet, hogy nem kellett volna egyben végignézni mindhárom filmet, ez így nagyon tömény volt (reggel kilenctől egy ebédszünettel idáig), de megérte Egyébként úgy rémlik, az Oldboy-ról már írtam itt, de A bosszú ura (a trilógia nyitódarabja) biztos kimaradt. Nem baj, a koncepcióhoz sokat nem lehetne már hozzátenni annak kapcsán sem, ezeket a filmeket látni kell, de tényleg, mesélni róluk az olyan, mint egy festményt elzongorázni.

Régebben nem gondoltam volna, hogy van olyan bosszúfilm, amihez képest a Kill Bill is csak egy túlárazott matiné, pedig ez itt az.

A világ megfejtése és a kozmikus átszállás

Mint gyakorlott ezo-otthonülő, sokféle spirituális irodalomnak nevezett zagyvaságot olvasok össze, mert szórakoztat. Meg a jutyúb is tele van a fénylényeket látó, isteni hangokat halló gyakorló skizofrénekkel, akiknek rögtön elmúlna a megvilágosodásuk, ha rendesen szednék a gyógyszereiket.

És ezeknek a fazonoknak a kereszténység eleve unalmas, a judaizmusból legfeljebb a Kabbala érdekli őket (de szigorúan csak Boldog Hálivúdi Madonna popipari termékmenedzser interpretációjában), úgyhogy maradnak a keleti vallások. Hinduizmus, buddhizmus és ööö... a többi keleti vallás. (A dzsainizmusról talán hallottak már, de nem tudják az miért nem hinduizmus, a szikheket muszlimnak nézik a szakállas-turbános fejük miatt, a taoizmus az neki valami micimackós-malackás cukiskodás, a  zennel meg a sintóval meg nem is próbálkoznak, mert úgy látják, azt még a japánok sem értik. Főleg, hogy mire jók?)

De nekik elég, ha a kövér és kopasz  kínai szerzetest ábrázoló fröccsöntött szobor kétezerötszáz plusz áfáért, az Buddha, az már nem érdekli őket, hogy Sziddhárta herceg volt a történelmi Megvilágosodott. Merthogy a buddha az igazából köznév, tényleg csak annyit jelent hogy megvilágosodott, szóval ha valakire hirtelen rátör az ilyesmi, teszem azt egy buszmegállóban, akkor már buddhaként szállhat fel a tizenhatosra, ahol viszont ne alapítson egyházat, mert ráhívják a mentőket.

        

Az indiai herceg, meg a kövér kínai szerzetes (pinterest.com)

Viszont az ezo-megmondóemberek igazából mind vallást alapítanának, de legalább valami különösen elhajló szektát, ahol ők lennének a guruk, a problémájuk mindössze annyi, hogy műveltségük egy régi, Diszkávöri Cseneles sorozatra korlátozódik, plusz nem beszélnek nyelveket. Többek között a magyart sem. Ez viszont nem akadályozza őket abban, hogy a buddházás, (brahmanozás, sívázás) mellett táltosozva sámánozzanak egyet, az ősmagyar ősvallást ősrohadtul nem ismeri senki, azaz bármit rá lehet kenni, a lélekvándorlástól, a csí-energián át az angyalok karáig.  Ha sikerül belekeverni a a sztorikba a paleo-űrhajósokat meg szíriuszi déenest (kvantumszinten!), akkor még jobb, ez a moslék már rovatot érhet a Kisnaccsád Magazinban, a horoszkóp és a feng-shui diéta mellett.

Ez mégis csak jobb karrier, mint egész nap bérszámfejteni a Pelenka És Gríz Művekben, pornózni egy webkamera előtt vagy aláírásokat gyűjteni a Pártnak. Be kell dobálni néhány semmitmondó idézetet, nőklapjás életmódtanácsot meg senki által nem értett szanszkrit szavakat (jut eszembe, Buddha beszédei amúgy páli nyelven maradtak ránk) egy nagy szimbolikus botmixer alá, és valami szürkés masszát coelhózni belőlük. Aztán lesz ami lesz, nekem azért sikerült kihámozni valamit, okulásul az eljövendő elődöknek.

Szóval: mi mindannyian lelkek vagyunk, sőt egyesek szerint minden élőlény egy-egy lélek. Vagy egy nagy, és az szeleteli magát sok kis részre, hogy minden embernek, aranyhörcsögnek, fának és éticsigának jusson belőle. Mások szerint ugyanakkor, csak azoknak az élőlényeknek van lelkük, akikről azt gondoljuk, tehát ha csigát eszünk, ne gondoljunk ilyeneket. (Amúgy meg eszünk mi mindent, hisz ha tehenet eszünk, egyúttal füvet is fogyasztunk,  mert a tehén abból lett, amit megevett, így egy szelet sonkával moslékot is eszünk, a hódsülttel meg fákat.)

A lelkek, akik vagyunk, pedig csak átutazók az anyagi világban, nem innen indultunk, és nem is ide, csak itt ragadtunk. Az egész Univerzumot úgy kell elképzelni, mint egy lepattant kisvárosi vasútállomás koszlott vécéjét, ahol fölébredünk egy őszi reggelen, és nem tudjuk, előző nap hogy lehettünk annyira részegek, hogy háromszor is rossz vonatra szálltunk.  Most meg itt ülünk Mocsoládé-alsón, és keressük a kiutat. Gurunk pedig a Nagy Visszaúton nem más, mint a múmiára dohányzott fejű, életuntan sem tájidegen pénztárosnő, aki csak oda jegyekkel, és pikírt megjegyzésekkel szórakoztatja az érdemtelen utazóközönséget.

És aztán felvilágosít minket, hogy a látszat csal, ő maga egy megvilágosodott lélek, és nem az életet unja, csak az embereket gyűlöli. De mikor senki sem látja boldog, kiegyensúlyozott, valamint mennyei mezőkön legelész, egész addig, míg nem jön egy kurva utas, hogy felébressze.

És ha elég alázatosan közelítjük meg, kaphatunk tőle egy jegyet Felsőbányafüredre, ami egy komoly mellékvonali csomópont, közvetlen csatlakozással Toportyánféreglakra, ami már járási központ és több busz is megáll ott. Ha sikerül beépülnünk a helyi közösségbe, húsz-harminc év alatt felküzdhetjük magunkat a megyeszékhelyig, de hogy azt hogy hívják azt még nem tudhatjuk meg, az csak a beavatás magasabb szintjein elérhető, bizalmas információ.

De egy középméretű városból (ami a megvilágosodás előszobájának és lépcsőházának szimbóluma), már bárhová eljuthatunk, kitartás kérdése az egész. Persze ez a hosszabb, lemondásokkal és fokozatos fejlődéssel kikövezett út lerövidíthető, ha elrabolnak minket az ufók képében megjelenő angyalok, de ezért nem tehetünk semmit, azt mindig ők döntik el (kifürkészhetetlenül), hogy kinek a lelkét, és nélkülözhető belső szerveit viszik magukkal. Karma kérdése az egész, a karma meg a "Ki mint jár a korsó  kútra, maga esik bele!" közmondás tömör, szakszerű kifejezése. (Ahogy Szittyósiné Irénke  javasasszony és disznópörzsölő tanította: "Ha elbaszod, rábaszol! Rohadt egy karma!")

És itt fontos, hogy tudjuk elengedni a vágyainkat, mert mindig oda jutunk, ahová nem vágyunk. Ha például a tengerparton akarunk koktélozni, mindig egy gyárban találjuk magunkat egy szerelőszalag mellett, vágyjunk tehát a gyárba. Persze ez sem okoz tengerpartot, de legalább nem lesz akkora a pofára esés.

Ne vágyjunk tehát, de legyünk tudatosak arról, mire nem vágyunk épp, hátha nyerünk az Égi Lottón (Ugyanitt Sorsjegy Kapható), a lótuszból a virágot kívánjuk inkább, ne az angol sportkocsit.

Dióhéjban ennyi, ahogy az Írás is mondja: "Áfás számla igényét, kérjük előre jelezze!"

A székké változott asszony, és egyéb kafkaságok

Hát, a Tokyo! című 2008-as film alaposan feladja a leckét  a nézőnek, igazából háromszorosan is. Merthogy három rövidfilm három rendezőtől, a közös bennük az, hogy valami nyomasztóan kafkai történetet mesélnek el, és hogy ezek a történetek ugyanabban a városban játszódnak. Hát igen, Tokióról bármit el tudunk képzelni, főleg innen Európából, hisz az ott a lila hajjal vihogó tinilányok, az indokolatlan animék, a bugyiautomaták és a torokhangon hajlongó  munkaalkoholisták városa, zsúfolt és kaotikus, a szamuráj-éthosz és a jenki popkultúra találkozása egy, a huszonhatodik emeletnél beragadt liftben. (A ház gondnoka és a liftszerelő korporésön elnöke azóta öngyilkos lett, tudatukat átültették egy dragonball-meghajtású szusibár rizsfőző automatájába, azóta ők ott a mesterséges intelligencia két fele. Mert a rizs túlfőzéséhez egy értelem kevés.)

Szóval a helyszín Japán, mert az ottaniakból Godzilla és a kamikaze-osztagok óta bármit kinézünk, csak épp az abszurdot nem nagyon, ezért remek fricska, ha három igazán abszurd történetet importálnak oda a készítők. Mert a három rendezőből kettő francia, a harmadik koreai, a negyedik meg nincs.

És mindhárman megfilmesítettek egy-egy Franz Kafkát idéző rémálmot, amik úgy nyomasztóak, hogy közben viccesek, úgy hangolnak le a sárga földig, hogy közben azért röhögünk kicsit, csak a miheztartás végett.

Az első darab, Michel Gondry szösszenete a Lakberendezés címet viseli, és igen, ebben van, hogy a főszereplő csaj (foglalkozására nézve egy csóró, de reményteli filmes elhanyagolt felesége) egy nap székké változik. nem azonnal persze, előbb csak mellkasán talál egy tenyérnyi lyukat, amin átsüt a Nap, de legalább lécekkel rácsozott, aztán széklábai lesznek,a végére meg teljesen széké válik. Mint ahogy Gregor Samsa, aki ugye egy napon bazi nagy rovarként ébred, és nem tudja miért, de egy idő után ez már nem is fontos. Székünknek amúgy marad lelke, gondolatai, meg ilyen teljesen széktelen sajátosságai, sőt ha senki nem látja, emberi testet ölt.  De valaki rápillant már csak egy széket lát, ráül és le sem szarja a lelkét, mondjuk szerencsére, elvégre ő nem olyan szék, ami a székletet...

A széklet az a második darabbaj jön elő, már a címe is az, hogy Merde, ami épp azt jelenti. Leos Carax kafkai művelete nem Az átváltozásra, inkább A perre emlékeztet, kevésbé vicces, de jelentősen gyomorforgatóbb mint az első sztori, és szigorúan monoton növekvően nyomasztóbb. A középpontjában Merde a "csatornalény" áll, aki ránézésre egy közepesen zakkant hajléktalan (Carax majd' minden filmjében van egy pont ilyen fazon), nem meglepő módon a csatornában lakik, és a helyi tévé szerint már két hete "terrorizálja" a hisztérikus lakosságot. A terror főleg abban merül ki, hogy barnás-koszos mezítlábbal (nomen est omen, ugyebár) tántorog egyet a helyi Oxford Street-en, a járókelők meg annyira be vannak szarva tőle (mit is tennének?), hogy csak alig pár tucatnyian filmezik hosszan a mobiljukkal, mielőtt sikoltozni kezdenének. A leginkább bedrogozott koboldra emlékeztető félszerzet amúgy nem tudjuk honnan jött, talán Hirosima-alsóról, talán az űrből, de leginkább a tudatalattinkból. Annak is abból a részéből, ami valahol félúton van a paleolitikum és a bilire szoktatás között.

De nem terrorizálhat sokáig magában, mert sok egyéb rémisztő szokása közül  legborzasztóbb, hogy csakis friss virágot eszik, ráadásul kizárólag azt a fajta krizantémot, ami a császári család szimbóluma. Úgyhogy elfogják, bíróság elé állítják, de az ügyvédje legalább monsieur Woland, hogy legyen benne egy indokolatlan Bulgakov-hivatkozás is. Ráadásul kísértetiesen úgy néz ki, mint monsieur Merde festene, ha a popszakmában dolgozna.

Antihősünket végül mindenki megkönnyebbülésére halálra ítélik, fel is akasztják, bele sem hal, de a későbbiekben már az amerikaikat boldogítja, szóval a japánoknak innentől már szinte rendben is lehet a dolog.

És a harmadik opusz elkövetője végre nem egy francia, hanem az indokoltan körülrajongott koreai rendező Bong Joon-ho (ejtsd: Pong Dzsunho, de ezt én már nem tudom követni), az Élősködők-ért nemrégiben félholtra oszkárdíjazott sztár, aki viccesen kreatív nyomasztásban valóban fekete öves.

És hát az ő hőse is elég nyomasztó egy fazon. Egyedül él, tíz éve nem hagyta már el a lakását, mert minden hónapban kap pénzt egy borítékban, és amíg van egy-egy köteg bankjegye meg telefonja, addig felesleges a lépcsőházba, az utcára vagy egyéb bizonytalan helyekre merészkednie. Házhoz rendel pizzát, vécépapírt meg leveskonzerveket, ruhát és olvasnivalót, a lényeg hogy mindig más futár jöjjön a szajréval, nehogy már emberi kapcsolatokkal legyen kénytelen vesződni.

Gondolom az utcát is azért kerüli, mert az tele van emberekkel, akik mennek, beszélnek és főleg néznek, ami általános rossz szokása ennek a csürhének, ezek képesek lennének a végén még köszönni is neki, vagy megkérdezni hogy van. És lássuk be, hogy ami sokk, az tűrhetetlen! Plusz odakint süt a Nap is, amit ő nem bír, pedig nem is egy drakulisztikus jellem, csak afféle ön-energiavámpír, egy nagy rakás, nyitott vécéajtónál kakáló (na, itt is előjön...) kényszeres neurózis.

És akkor jön egy rendes évi földrengés, de hősünket nem ez rázza meg igazán, hanem hogy a pizzafutár csaj ennek hatására épp az ő előszobájában ájul el, így kénytelen ránézni, szólni hozzá, sőt meg is érinteni. Brrr...

Még jó, hogy a lány rokonlélek, tetszik neki a 3271 darab, elvágólag feltornyozott üres pizzásdoboz, nem csoda hogy a pasi annyira, de annyira szerelmes lesz belé, hogy még az utcára is kilép, tíz év önkéntes szobafogság után. Csak hogy a következő földrengés már ne otthon érje, nyilván annyira zakatol a szíve is, hogy kettő együtt már letépné az ablakról a redőnyt.

A Shaking Tokyo címre hallgató harmadik epizód amúgy leginkább Park Chan-wook (állítólag Pak Cshanuk) Oldboy néven rettegett remekművére emlékeztet, csak ebben senki arcát nem rendezik át kalapáccsal, és még vérfertőzés sincs benne. Mondjuk annyira nem hiányzik, nem kell minden koreai rendezőnek folyton görög sorstragédiákat horrorba fordítania, de néha nem árt.

A tanulság meg már az első harmad vége felé elhangzik, miszerint nem akkora baj, ha az ember szék, legalább hasznosnak érezheti magát.