Az amerikai filmek tanúsága szerint a középsúlyosan introvertált amerikai iskolásoknak mind van hangyafarmjuk. Ők azok, akiket alsóban csúfolnak, felsőben vernek, a középiskola végére meg vagy sátánista sorozatgyilkosok lesznek vagy drogfüggők, esetleg ötletesen kombinálják e kettőt. De az egész pszichopata karrierjük a hangyafarmmal kezdődik, ahol az üveg mögött tébláboló rovarok viszonylatában ők lehetnek az erős és bosszúálló mindenhatók, a sértődékeny rosszindulat ősi istenei. Némelyeknek persze hangyafarm az nem iskolai tudományos kísérlet, de még csak nem is a legálisan szadizható állatok feletti uralom terepe, hanem dekorációs elem, mint a lávalámpa a nappaliban, vagy a mozgásérzékelős, éneklő műhal a vécé fölött. De ez nem autentikus felhasználási mód, a lényege tényleg az, hogy egy teljes kolóniához képest lehet valaki a mindenható.
És hát a Vivarium című, tavalyi keltezésű mozgóképes dolgozat nagy ötlete az, hogy ezúttal az embereket helyezi a hangyafarm üveglapja mögé, és ahogy a hangyák sem ismerik a kis Tomit, aki pedig életük és haláluk ura, hőseink sem sejtik, ki lehet a Nagy Testvér, aki az üveg jó oldalán áll, és nem engedi menekülni őket az önmagukba térő ösvények zárt világából.
Pedig menekülni kellene. A közepesen szimpatikus (tehát nem teljesen utálnivaló) ifjú pár igazából csak egy házat akar venni, mert életük álma, hogy a következő harminc évben a jelzálogot fizethessék, és botor módon nem keresnek egy rendes, foglalt házban tanyázó hippikommunát, hanem elmennek egy ingatlanügynökséghez. Ez az első hiba.
Mert az ingatlanügynöknek eleve olyan feje van, hogy a magam részéről úgy másfél perc után hozzávágnék valami nehezebb bútordarabot, aztán csak szaladnék, szaladnék, hátha elérek a körzeti ördögűzőig, mielőtt ez az eszelős félszerzet szakszerűen kicsontoz, de úgy, hogy közben a nyakkendője sem csúszik félre. De nem, a félig szimpatikus párocska autóba ül, és elmegy vele a nagyon ajánlgatott lakóparkig, és ott kiszállnak az autóból! Bemennek a házba! Mint valami elmeroggyantak, pedig nyilvánvaló, hogy padlógázzal kellene elhúzniuk onnan. Mert sehol egy lélek, egy parkoló autó, minden ház teljesen egyforma libafoszöld (egy olyan libától, aki már hosszabb ideje tic-tac diétán van), és egyáltalán, az egész környék úgy fest, mint egy teljesen nyomasztó Commodore 64-es játék háttere, a sötét nyolcvanas évekből.
Az ingatlanügynök eltűnik, a párocska meg bentragad valami végtelenített térhurokban, mert akárhová mennek mindig ugyanoda érnek vissza, a 9-es számú ház elé. Sőt, jobban belegondolva, nem is mennek sehova, hisz minden ház milliméterre egyforma.
A csávó fel is gyújtja az egyiket, hátha feltűnik valakinek, de semmi, sőt reggelre a ház teljesen ép, és hát zöld, mintha frissen fosta volna az a bizonyos liba.
A rejtélyes Erő minden nap papírdobozban helyezi ki nekik az ellátmányt, sőt a második nap egy csecsemőt, azzal a használati utasítással, hogy neveljék fel, és akiből pár hónap alatt a világ legnyomasztóbb kisfiúja lesz. Hogy nem ember az valószínű, de hogy mi lehet arról a néző sem kap eligazítást, a csendes őrületbe hanyatló főszereplőkről nem is szólva.
És igazából ez a legidegesítőbb, mert legrealistább része ennek a látomásos rémálomnak. Hogy vannak kérdések, de nincsenek válaszok, hogy a gyomrunkba taposva viszi végig főcím alatti kakukkfiókás metaforát, és hát igen, annak vázlatos történetét, hogy mi lesz az emberből, ha az élete már tényleg csak valami puszta létezés. Mint a hangyáknak az üveg mögött, nincs kiút, nincs cél vagy értelem, hőseink csak apró rovarok valami cinikus felsőbbség ledlámpás asztali dekorációjában.
És bár a film vége a nézőnek ad valami fogódzót, de abban sincs feloldozás. Mert mi látjuk, hogy párosunk az apa meg a anyamadár egy kakukkfiókával a nem választott fészkükben, mert végső soron felnevelik a következő ingatlanügynököt, aki aztán elássa őket a ház előtt. De ezt ők nem tudják, nem látják, már meg sem élik, nekik végig csak a hangyaperspektíva marad.
A tudat, hogy ha az életüknek van is értelme (ami egyáltalán nem biztos) azt úgysem közlik velük, ahogy hangyákkal vagy az akváriumi halakkal sem szokták.
És akkor vannak olyanok, akik szerint ez egy vígjáték. Na ez még viccnek is rossz.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése