Az ELTE TTK megtiltja az előadások és szemináriumok megtartását, a járványhelyzetre való tekintettel, nehogy "terjedő fertőzési láncokhoz" vezessenek. Hát igen, mindenki jobban szeretne egy Jaguárt vezetni, mint terjedő fertőzési láncokat, és hogy a megtiltás mennyire terjed majd a többi egyetem között virálisan, az nemsoká kiderül. De végül is tényleg jobb lépni és beijedni, mint utolérni a sánta kutyát.
Viszont emlékeim szerint előadásokat és szemináriumokat megtiltani sem kellett ahhoz, hogy a nagyérdemű hallgatóság, halaszthatatlan kocsmai és/vagy romantikus elfoglaltságára hivatkozva kerülje azokat. Mikor egyetemista voltam (pont az ELTE-n), magam is kényes ízléssel válogattam meg, milyen órákra járnék be egyáltalán, hogy aztán a magánélet meg a diákmunka-lehetőségek szelektálják ki, hogy melyekre érek be ténylegesen. Mondjuk nekem az órák nagy része ízlésem szerint való volt, de hát eleve azért mentem oda, mert érdekelt, amit tanítottak, volt már egy diplomám úgyhogy a kötelező kört addigra letudtam, így aztán meglepően sok órára jártam be, viszonylag rendszeresen. És teljesen önként.
Jó, hát végzősként már nem annyira, de akkor már nem is laktam Pesten, csak hetente egyszer-kétszer elvonatoztam oda, egyetemlátogatási és haverokkal sörözési célból, a koránkeléssel szembeni ellenérzéseim sérelmére. És az utolsó félévben igazából egy szeminárium volt, ahol megbízhatóan előfordultam, de oda összesen ketten jártunk, szóval kínos lett volna hiányozni, ha már a tanárunk vette a fáradságot, hogy megtartása az órákat. (Jut eszembe, évekkel később én is tartottam az egyik félévben kétfős szemináriumot, ami vicces volt, és ki sem kellet lépnem hozzá a Marissal közös irodánkból, ha már volt ott pont két fotel egy dohányzóasztal két oldalán.)
Szóval hallgatóként bírtam szabotálni néhány kurzust, abban az emlékezetes utolsó félévben volt olyan óra is, amin egyszer sem fordultam elő (valami német társadalomelméletek, ha jól emlékszem), ehhez képest viszont ötösre vizsgáztam, pedig mikor az előttem lévő három fazont egymás után rúgta ki az aznap délelőtt kicsit morcos oktatónk, már az esélytelenek nyugalmával vágtam bele a küldetésbe. Hogy aznap kár volt vonatjegyre költenem, meg kurva drágán kávéznom a pályaudvaron, egyszerűbb lett volna egy telefonnal letudni az egészet, hogy bocs, de belázasodtam, depressziós lett a macskám vagy letartóztattak, mert három napot késtem a könyvtári könyvekkel.
De megúsztam, és életemben először, a kilenc év nappali tagozat utolsó félévében, összehoztam egy öt egészes átlagot, ami azért négy tantárgyból nem akkora szám.
Viszont mikor átkerültem a másik oldalra, rá kellett jönnöm, hogy azért tényleg van fejlődés. Mert én még csak részlegesen kerültem az iskolát, de az én drága hallgatóim már komolyan és rendszerszerűen. Volt olyan társaság, akiknél csak a félév közepén jöttem rá, hogy igazából háromszor annyian vannak, mint addig gondoltam, mert csak a kemény mag jár be az előadásaimra, a többiek az ő jegyzeteikből dolgoznak, némi alkoholos ellenszolgáltatásért cserébe.
És ebben a műfajban a legjobb valami szerda kora reggeli szociológiaórám volt, amire papírom több mint százan voltak hivatalosak, ehhez képest rendszeresen nyolc-tíz ember veszett el a 170 fős nagyelőadóban. És ők is leginkább a hátsó sorokba ültek, gondolom azért, nehogy túl feltűnőek legyenek...
Persze érthető volt az érdektelenség, az előadás reggel hétkor kezdődött a városszéli campuson, hatkor kellet indulnom otthonról, hogy egy átszállással kiérjek időre, szóval ha nem a saját órámról lett volna szó, én is maradtam volna otthon. Mert bár a szociológia szerintem a legérdekesebb tudomány, de reggel hétkor egy otthoni tejeskávé meg egy pirítós jobban esik, mint Durkheim anómia-elmélete vagy a társadalmi cselekvés négy weberi ideáltípusa.
És egy idő után az is kiderült, hogy az a maroknyi ember, mégis miért ül ott szerda reggelenként. Nyilván nem széleskörű tudásomat és páratlan előadói képességeimet csodálták, bár okuk az lett volna rá, hanem az egyik csajnak volt autója, és elhozott két másikat is, vagyis velük nem szúrt ki az alkalmatlan buszmenetrend, a többiek meg simán kollégisták voltak a szomszédos épületből, szóval ha már felkeltek korán, akár be is jöhettek az előadásra. Kócosan, papucsban és kávésbögrével a kézben, pont mint valami vicceskedő amerikai filmben. És egyszer (mondjuk tényleg csak egyszer) az egyik lánynál kiszúrtam, hogy a pulcsija alatt konkrétan pizsamát hord, biztos azt tervezte, hogy ezt a másfél órát végigüli, aztán megy és visszafekszik még egy kicsit. Mert ha már csak maroknyian vannak, akkor neki látszania kell, a szóbeli vizsgán még jól jöhet, ha megbízhatóan benne van az ismerős arcokban (nem a nemzethy giccsrock-bandában), de annyit azért nem ér az egész, hogy fel is öltözzön miatta.
Szóval az egyetemi kontaktórák megtiltása jó pár esetben nem sokat változtat a dolgok állásán, legfeljebb hivatalossá teszi azt. Előadásokra járni amúgy soha, sehol nem volt kötelező, de mégis csak megnyugtatóbb, ha az embernek papírja van róla, miért otthon másnapos a helyett, hogy az iskolában lenne lelkes.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése