A nemutazás jelentősen növeli a korábbi utazások nosztalgiafaktorát, most valami útifilm kapcsán Barcelona jutott eszembe, ahol - ha jól rémlik - 2007 elején voltam. Eredetileg turistának készültem, csak arról szólt volna a móka, hogy van rohadt olcsó repülőjegy, és akkor miért ne, aztán utólag beszerveztem magamnak egy nemzetközi konferenciát is, hogy legyen ürügyem lelépni a vizsgaidőszak közepén. Hogy a vizsgázók és pláne hogy a netről lenyúlt "házidolgozatok" helyett a Sagrada Familiát meg a Picasso-múzeumot nézhessem, legalább pár napig.
Az egyforintos repülőjegyet még Erika találta, asszem volt Athénba is, de ott már voltam kétszer, gondoltam megnézem Barcelonát, ha már adókkal és illetékekkel együtt is csak nyolcezer-párszáz forint volt a retúrjegy.
A Sky Europe fedőnevű, pozsonyi központú fapados társaságnál, akik nem sokkal később csődbe is mentek, mondjuk ilyen árazás mellett nem csodálom. Ráadásul látványosan nem voltak annyira fillérbaszók mint az EasyJet vagy a Ryanair (mindkettőt kipróbáltam, és főleg az utóbbit őszintén, szívből megutáltam), a majdnem nemzeti Wizzair-ről nem is szólva. nem méregették az ember kézipoggyászát, ülésszámot nyomtak a beszállókártyára akkor, mikor a többieknél még free seat alapon ment egymás eltaposása (és nevezték mindezt beszállításnak), kaja náluk is csak pénzért volt a fedélzeten, de kávé-te-ásványvíz az benne volt a jegyárban. Az egy forintban. Ami jó, mert Ferihegyen akkoriban jött divatba, hogy a mosdókban csak melegvíz folyik a csapból, nehogy már a birka utasok csak úgy ingyen ihassanak vizet, mikor pedig a reptéri boltokban és kávézókban egy félhavi átlagfizetésért már egy kisebb gyümölcssalátát is vehetnek a palacknyi, "forrásvíznek" felpozicionált hűtött csapvízért. De ennyit a repülésről.
Illetve dehogy, életem első és eddig egyetlen kényszerleszállásában is ekkor volt részem. Ezt persze nem kényszerleszállásnak hívták, csak kisebb technikai problémának, ami annyira pici volt, hogy valahol az Alpok fölött vissza is fordultunk, és másfél óra repülés után leszálltunk Ferihegyen. azt mondták bedöglött a gép navigációs rendszere, de nem kell izgulni, Krakkóból nemsoká felszáll egy gép üresen, eljön értünk és elvisz Barcelonába, kis szerencsével még aznap.
Ezt szerencsére nem kellett kivárni, a szerelők megbűvölték az eredeti gépet (a fenti képen), úgyhogy délután kettő helyett este nyolckor le is szálltunk, a hotelben már kiadták a szobámat, gondolván hogy ha eddig nem jöttem, most már nem is fogok, aztán kaptam egy remek másikat, egy nagy terasszal, ahol viszont a frissen mosott lepedőket szárította a személyzet.
A város amúgy hangulatos volt, nekem nagyjából olyan mint Pest lenne élhető verzióban, csak mediterránabb hangulattal, azaz pálmafákkal, meg a fura ténnyel, hogy januárban is érik a narancs a parkbeli fákon.
A konferencia másfél nap mértéktartó unalomnak bizonyult, de folyamatosan lehetett legelni a svédasztalról, és mikor vége lett maradt két és fél napom csak várost nézni, beszélő fejek nélkül. persze elmentem a Sagrada Familiába, adtam pár eurót egy koldusnak, aztán rájöttem hogy nem ő a jegyszedő. Mindegy, az ember egy katedrális bejáratánál ne legen kicsinyes, elvégre akkor már harmadik napja ingyen ettem. Mert a konferencia után megkerestem a helyi krisnás templomot is, ott némi mosogatás meg beszélgetés után már járt az ingyenebéd, ami annyira bejött, hogy este visszamentem vacsorázni is. Meg felmosni a konyhát.
Aztán valami napijeggyel végigutaztam az összes metróvonalat, de olyan sajnos nem volt, ami felment volna a Tibidabo-hegyre, ahol van egy vidámpark, remek kilátás, és külön nekem rémes tériszony. Valaki megkérdezte, hogy nincs-e kedvem felülni az óriáskerékre, de azt válaszoltam, amit a London Eye esetében is, miszerint tőlem már az is szép, hogy idáig repülővel jöttem (és még haza is kell jutnom egy másikkal), ez nekem hónapokra elég rettegnivaló. Ráadásul az odafelé utat ugyebár két felszállásból abszolváltuk, ami pont eggyel több, mint amit ép idegrendszerrel elviselek.
Egyébként ezért lenne jó, ha a metró felmenne a hegyre is, nyilván a felszín alatt, mert közben nem látnám, milyen magasan is vagyunk már. Ez ilyen földalatti fogaskerekű lehetne, ami nem zavarná a hegyoldal fáit és bokrait, meg a tövükben dugó ifjú katalánokat.
De ennek hiányában még szerencse, hogy a város nagy része azért lapos, mint egy kortárs kamaradráma, de még így leizzadtam séta közben. Elvégre én januárban indultam Pestről, és másfél plusz két és fél óra repülőn félés után március végére érkeztem meg.
Nekem összességében annyi maradt meg pár nap után, hogy Gaudi, Picasso, La Rambla, svédasztal, senki nem tud angolul, a svéd társadalomtudósok többet isznak mint a spanyolok, de mindegyikre rávernek az írek.
Barcelonában állítólag van az a sport nevű izé is, de a fodbal kozmikusan nem érdekel (sőt ma már semmilyen labdajáték sem), az olimpia régen volt már akkor is, mondjuk a közelben van egy Forma-1-es pálya, meg a környékről származik Fernando Alonso is, de az meg nem számít. Mert az autósport az nem sport, számomra pont ettől fogyasztható. Mint a darts meg a snooker is, de azt nem tudom, abban mennyire jók a barszelónok.
Ja, és az első estémen valami bárban belefutottam egy magyarul is beszélő csajba, aki elmondása szerint félig ausztrál, félig kecskeméti. (Hogy most akkor Ausztrália egy város, vagy Kecskemét egy kontinens, azt nem tudom, persze lehet, hogy nem pont fele-fele arányban volt e két helyről származó. Elmémbe nem eresztem be a kétely mételyét...) Ő amúgy (ja, hát nem emlékszem hogy hívták: vagy Kriszta, vagy Timi, de lehet hogy Kati, miközben esélyes, hogy valami egészen más, de az biztos hogy keresztneve nagybetűvel kezdődött), szóval ő később még elvitt egy autós városnézésre is, amelynek a végén spanyolul rendelt kaját egy helyi McDonald's-ben.
Autentikus élmény volt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése