Nnna, még egy punk tematikájú film, némi elsőszerelmes, űrlényes beütéssel, bocsánatos mennyiségű cukorsziruppal és tolerálható mértékű művészkedéssel, enyhén savanykás utóízzel. Már a fene sem emlékszik, hogyan és hol találtam rá erre a darabra, de ez is 2017-es, szóval már szembe jöhetett volna előbb is. De most jött.
Az Így csajozz egy földönkívülivel (How to Talk to Girls at Parties) leginkább egy vígjáték, ami a kedvenc korszakomban játszódik. Mert már megint a hetvenes évek második felében járunk Londonban (azon belül is a karcosabbik felén, konkrétan Croydonban), három srác nagyon punk akar lenni, de egyiküket felszedi egy ufó, aki aztán szintén, bár eleinte csak a szikár tudományos érdeklődés vezeti.
A végén meg jön a dilemma, hogy akkor most szálljon fel a hazafelé tartó űrhajóra, vagy húzzon szegecses nyakörvet, és építsen mozgalmi karriert színpadról köpködéssel? Szerintem ez álkérdés, ki akarna űrhajózni, mikor kerületi sztár is lehet belőle, és egyébként is, a súlytalanságban nehéz pogózni, köpködni meg önveszélyes.
És ehhez képest szinte érdektelen a mindenfelől összeverődött űrlények galaktikus problémája, hogy akkor most hűek maradjanak a hagyományokhoz (ami ugye nagyon nem punk) és továbbra is egyék meg az utódaikat (ami viszont nagyon is az), avagy próbáljanak meg nem gasztronómiai kifutással szaporodni ezentúl? Itt is előjön persze, hogy az idegenek azért esznek csecsemőket, nehogy felnőjenek, mert ha már az ő generációjuk elcseszett mindent, akkor legalább a következőknek ne legyen rá esélyük sem. Lényegre törő megoldás, mit ne mondjak.
Tanulság, hogy a földönkívüliek is bírnak jó csajok lenni, hogy Elle Fanning-nek simán elhisszük, hogy a Jupiteren túlról származik, hogy Nicole Kidman szado-mazo szexbabának feldíszítve is arisztokratikus (csak a Pusztítóban lepusztult), és hogy a hetvenes évek Angliájában a kispolgári lét netovábbja volt a rózsaszín vécétartály. Ja, és Matt Lucas is élien, bár mondjuk róla ezt eddig is tudtuk.
A cucc nem mellesleg Neil Gaiman írásából született (Enn, a főszereplő srác gyakorlatilag a tinédzser Gaiman alteregója), ezt amúgy már közben is sejthettem volna, nagyjából ő szokta ilyen módon keverni a morális dilemmákat a cinikus poénokkal, de az ő szövegei mozgóképes változatban már eléggé fékezett habzásúak, mint ez is itt.
Ebben a zsánerben jobb film volt a Világvége (World'S End), az ennél egy fokkal viccesebb, és kreatívabban űrlényesebb. Ott a főszereplők nagyon nem punkok, csak húsz évvel korábban voltak majdnem azok, de legalább egy reunion kocsmatúra keretében zavarják haza a csupa szívjóságból gyarmatosító galaktikusokat. Ám az mindkét filmben megvan, hogy a főszereplők földönkívüliekkel próbálnak csajozni egy zsúfolt szórakozóhelyen, kétséges sikerrel. Elvégre egy élien esetében nem igazán tudható, mi is számít sikernek? Egy csók, egy dugás, egy fellobbanó szerelem, vagy az hogy legalább nem esznek meg?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése