Tegnap írtam valami olyat, hogy lélekben anarchista lennék, aztán beleszaladtam egy kisebb szemrehányásba, hogy micsoda dolog, hogy én káoszt szeretnénk. Mintha most rend lenne, valami szép kiegyensúlyozott rend (mint a papucs orrán a pamutbojt), aminek az ellentéte a káosz, nem pedig elnyomás, aminek ellentéte a szabadság. Lenne.
Mert az anarchia, szemben minden közkeletűen ostoba értelmezéssel, nem káoszt, nem rendezetlenséget jelent, hanem uralomnélküliséget, szabadságot, önrendelkezést és hasonló habokat a tortán. Mert a hatalom - és akkor jön a társadalomtudományi gyorstalpaló - annak esélye, annak lehetősége, hogy valaki a saját akaratát érvényesítheti, mások akaratával szemben is. Azaz hatalmam akkor van, ha az van amit én akarok, akár önként engedelmeskednek nekem mások, akár pofozkodnom kell érte. Az első esetben, ha tehát az alávetettek bizonyos helyzetekben és mértékig hajlamosak maguktól engedelmeskedni a hatalomnak (mert elismerik, hogy a királynak, elnökminiszternek, tömbházmesternek) joga van dönteni és utastani, akkor az a hatalom legitim, és uralomnak hívjuk. Illetve hívja Max Weber, de ez most messzire vezetne. Az uralom tehát a legitim hatalom, mikor jelen van az engedelmesség minimuma.
És az anarchisták nem a hatalmat utasítják el, hisz nem is tudnák, ha már az szinte minden emberi viszonyunkat áthatja (tanár-diák, szülő-gyerek, főnök-beosztott - mind-mind hatalmi viszonyok is), hanem az uralmat, konkrétabban az államot, mint az uralom intézményesült formáját. Mert szerintük (és ja igen, szerintem is), nem volt még nem elnyomó állam, az efféle főhatalom, a felülről szervezett társadalom élén, az mindig elnyomó, aminél lehetne jobbat is kitalálni. Vagy legalább kevésbé ócskát.
Mint a Gyalog-galopp-ban, hol beszólnak a királynak a parasztok, hogy ők aztán nem szavaztak rá, és egyébként is, ők egy anarcho-szindikalista közösség, ahol minden héten más gyakorolja a végrehajtó hatalmat.
De az persze kérdés, hogy amikor elfogadjuk a fölénk tornyosuló államot, azt miért tesszük? Pláne ha nem mi vagyunk a király, az elnökminiszter vagy a tömbházmester, de még egyikük kicsi segédje sem?
Erre az egyik gyakori választ Thomas Hobbes XVII. századi angol filozófusra hivatkozva szokták megválaszolni. Hobbes ugyanis azt gondolta, hogy az ember lényegét tekintve mégis csak állat, és természeti körülmények között egy afféle területvédő-zsákmányszerző ragadozóként is viselkedik. Ez lenne a természeti állapot, latinosan bellum omnia contra omnes (mindenki harca mindenki ellen), ami egyfelől kényelmes helyzet, mert nyugodtan beverhetjük a másik fejét, ha kell a barlangja, a kajája vagy a nője, de közben meg rém kényelmetlen, hisz a mi fejünket is bármikor bárki beverheti. Aminek azért ritkán örülünk, és talán ebben a fiktív természeti állapotban amúgy sem lehet túl szuicid az ember, azt Evolúció uraság elég szikár módon bünteti.
És mivel az emberek (nagyjából) racionális lények, belátják, hogy ez a fejbeverősdi hosszabb távon senkinek sem jó, mert senki nem akar állandó életveszélyben vadászni meg nőket rabolni (stresszes melók ezek, a nélkül is), így maguk fölé emelnek egy főhatalmat. És arra bízzák a fejek beverésének jogát, mert a főhatalom dolga lesz innentől, hogy a közös szabályokat (például, hogy tilos mások fejét beverni) betartassa, és akik megszegik e szabályokat, annak beverje a fejét. És akkor megvalósul csodálatos képességünk, a rend, lemondunk szabadságunk, autonómiánk egy részéről, cserébe kapunk némi biztonságot. Vagy csak némi vérbosszút, hisz lehet, hogy ettől még a szomszéd ugyanúgy beveri a fejünket, csak legfeljebb megbűnhődik érte, és mégis csak jobb (?) ebben a tudatban elvérezni.
Nade. Mivel is foglalkozik a Főhatalom, ha már létrehoztuk, és magunk fölé emeltük? Az anarchista nézőpont szerint nem sok jóval. Beveri a fejünket - és ez a jobbik eset - mert a pénzünket akarja. de beveri a fejünket azért is, mert a lelkünket akarja, és ha ez is megvolt, nem pihen, hanem harmadszor is beveri a fejünket, mert csak. Mert az neki jó, attól érzi a hatalmát. A nem használt hatalom úgy tűnik szart sem ér, a modern kor öltönyös pszichopatái számára pont úgy, mint mondjuk VIII. Henriknek, a tudat, hogy hatalmuk van mások felett önmagában kevés. Azt kérem tettekkel kell demonstrálni, az istenadta nép, de még inkább maguk felé. (Tudja fene, biztos kicsi a pöcsük, vagy valami mást kompenzálnak a hatalommal. Nem váltak sikeres festővé vagy íróvá, verte őket az apjuk, valláskárosultak lettek, allergiásak a brokkolira, ilyenek.)
És az anarchisták ezektől szeretnének valahogy szabadulni, hogy aztán egyéni vagy közösségi módon, abban már vannak különbségek. Az individualista anarchisták inkább a lehető legszabadabb egyének együttműködését óhajtják (mint Proudhon-nál az önállóan termelgető mesteremberek), a kollektivisták meg valami erősebb, de nem hierarchikus közösségben gondolkodnak (mint mondjuk Kropotkin), de végül is efféle kollektivizmust képelt el Marx is a kommunista utópiában, ahol ugye állam sincs. Kizsákmányolás meg pláne nem, a diktatúra szóba sem jöhet, ehhez képest látjuk mit műveltek Marx nevében jóval a halála után, de hát Jézus sem a Szent Inkvizícióra vagy a keresztes háborúkra gondolt, mikor a felebaráti szeretetről tanított.
És hát ahogy nem volt még sehol a világon kommunizmus, az anarchia is inkább egy utópia. Főleg azért, mert van benne egy nagy adag antropológiai optimizmus, vagyis annak gondolata, hogy az ember eredendően, ha nem is jó, de nem akkora szemétláda, mint amekkorának a történelem nevű véres szappanoperában mutatja magát. Azaz alkalmas lehet valami uralommentes együttműködésre, míg a pesszimista nézőpont szerint addig kell ütni, míg be nem tartja a szabályok legalább egy részét.
És ha a pesszimistáknak van igaza (márpedig nem vagyok elég optimista, hogy ennek ellenkezőjét gondoljam), akkor az anarchia tényleg egy kivitelezhetetlen utópia. Nem káosz tehát (pláne nem terrorizmus), inkább valami elképzelt idill, mint a jehovisták neonaiv szórólapjain, ahol egy tökéletes világban az oroszlán meg a gazella együtt szednek virágot a napos domboldalon. Oké, ilyesmiről ábrándozni hülyeség, de egy kevésbé kizsákmányoló, khm... emberszerűbb társadalomról talán nem.
Na, ezért vagyok lélekben anarchista, de csak itthon csinálom, a négy fal között, és ne hencegek vele. Meg nem tűzöm ki a vörös-fekete zászlót, pláne hogy nincs is.
És az anarchisták nem a hatalmat utasítják el, hisz nem is tudnák, ha már az szinte minden emberi viszonyunkat áthatja (tanár-diák, szülő-gyerek, főnök-beosztott - mind-mind hatalmi viszonyok is), hanem az uralmat, konkrétabban az államot, mint az uralom intézményesült formáját. Mert szerintük (és ja igen, szerintem is), nem volt még nem elnyomó állam, az efféle főhatalom, a felülről szervezett társadalom élén, az mindig elnyomó, aminél lehetne jobbat is kitalálni. Vagy legalább kevésbé ócskát.
Mint a Gyalog-galopp-ban, hol beszólnak a királynak a parasztok, hogy ők aztán nem szavaztak rá, és egyébként is, ők egy anarcho-szindikalista közösség, ahol minden héten más gyakorolja a végrehajtó hatalmat.
De az persze kérdés, hogy amikor elfogadjuk a fölénk tornyosuló államot, azt miért tesszük? Pláne ha nem mi vagyunk a király, az elnökminiszter vagy a tömbházmester, de még egyikük kicsi segédje sem?
Erre az egyik gyakori választ Thomas Hobbes XVII. századi angol filozófusra hivatkozva szokták megválaszolni. Hobbes ugyanis azt gondolta, hogy az ember lényegét tekintve mégis csak állat, és természeti körülmények között egy afféle területvédő-zsákmányszerző ragadozóként is viselkedik. Ez lenne a természeti állapot, latinosan bellum omnia contra omnes (mindenki harca mindenki ellen), ami egyfelől kényelmes helyzet, mert nyugodtan beverhetjük a másik fejét, ha kell a barlangja, a kajája vagy a nője, de közben meg rém kényelmetlen, hisz a mi fejünket is bármikor bárki beverheti. Aminek azért ritkán örülünk, és talán ebben a fiktív természeti állapotban amúgy sem lehet túl szuicid az ember, azt Evolúció uraság elég szikár módon bünteti.
És mivel az emberek (nagyjából) racionális lények, belátják, hogy ez a fejbeverősdi hosszabb távon senkinek sem jó, mert senki nem akar állandó életveszélyben vadászni meg nőket rabolni (stresszes melók ezek, a nélkül is), így maguk fölé emelnek egy főhatalmat. És arra bízzák a fejek beverésének jogát, mert a főhatalom dolga lesz innentől, hogy a közös szabályokat (például, hogy tilos mások fejét beverni) betartassa, és akik megszegik e szabályokat, annak beverje a fejét. És akkor megvalósul csodálatos képességünk, a rend, lemondunk szabadságunk, autonómiánk egy részéről, cserébe kapunk némi biztonságot. Vagy csak némi vérbosszút, hisz lehet, hogy ettől még a szomszéd ugyanúgy beveri a fejünket, csak legfeljebb megbűnhődik érte, és mégis csak jobb (?) ebben a tudatban elvérezni.
Thomas Hobbes - Leviathan (Werner Horvath - staatchiart.com)
Nade. Mivel is foglalkozik a Főhatalom, ha már létrehoztuk, és magunk fölé emeltük? Az anarchista nézőpont szerint nem sok jóval. Beveri a fejünket - és ez a jobbik eset - mert a pénzünket akarja. de beveri a fejünket azért is, mert a lelkünket akarja, és ha ez is megvolt, nem pihen, hanem harmadszor is beveri a fejünket, mert csak. Mert az neki jó, attól érzi a hatalmát. A nem használt hatalom úgy tűnik szart sem ér, a modern kor öltönyös pszichopatái számára pont úgy, mint mondjuk VIII. Henriknek, a tudat, hogy hatalmuk van mások felett önmagában kevés. Azt kérem tettekkel kell demonstrálni, az istenadta nép, de még inkább maguk felé. (Tudja fene, biztos kicsi a pöcsük, vagy valami mást kompenzálnak a hatalommal. Nem váltak sikeres festővé vagy íróvá, verte őket az apjuk, valláskárosultak lettek, allergiásak a brokkolira, ilyenek.)
És az anarchisták ezektől szeretnének valahogy szabadulni, hogy aztán egyéni vagy közösségi módon, abban már vannak különbségek. Az individualista anarchisták inkább a lehető legszabadabb egyének együttműködését óhajtják (mint Proudhon-nál az önállóan termelgető mesteremberek), a kollektivisták meg valami erősebb, de nem hierarchikus közösségben gondolkodnak (mint mondjuk Kropotkin), de végül is efféle kollektivizmust képelt el Marx is a kommunista utópiában, ahol ugye állam sincs. Kizsákmányolás meg pláne nem, a diktatúra szóba sem jöhet, ehhez képest látjuk mit műveltek Marx nevében jóval a halála után, de hát Jézus sem a Szent Inkvizícióra vagy a keresztes háborúkra gondolt, mikor a felebaráti szeretetről tanított.
És hát ahogy nem volt még sehol a világon kommunizmus, az anarchia is inkább egy utópia. Főleg azért, mert van benne egy nagy adag antropológiai optimizmus, vagyis annak gondolata, hogy az ember eredendően, ha nem is jó, de nem akkora szemétláda, mint amekkorának a történelem nevű véres szappanoperában mutatja magát. Azaz alkalmas lehet valami uralommentes együttműködésre, míg a pesszimista nézőpont szerint addig kell ütni, míg be nem tartja a szabályok legalább egy részét.
És ha a pesszimistáknak van igaza (márpedig nem vagyok elég optimista, hogy ennek ellenkezőjét gondoljam), akkor az anarchia tényleg egy kivitelezhetetlen utópia. Nem káosz tehát (pláne nem terrorizmus), inkább valami elképzelt idill, mint a jehovisták neonaiv szórólapjain, ahol egy tökéletes világban az oroszlán meg a gazella együtt szednek virágot a napos domboldalon. Oké, ilyesmiről ábrándozni hülyeség, de egy kevésbé kizsákmányoló, khm... emberszerűbb társadalomról talán nem.
Na, ezért vagyok lélekben anarchista, de csak itthon csinálom, a négy fal között, és ne hencegek vele. Meg nem tűzöm ki a vörös-fekete zászlót, pláne hogy nincs is.
p.s. Ez itt fönt meg a Sex Pistols klasszikusa (Anarchy in the UK) A nagy rock'n'roll svindli című mozgóképükből, csak viccből franciául, ahogy legalább nem értek. De az angol eredeti ismeretében gondolom, hogy nem vesztek sokat vele. Nos ennyi mára az okoskodás, a következőben majd hülyéskedem is, főleg az egyensúly kedvéért.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése