A film címe, amiről itt most nem lesz szó, Leningrad Cowboys menni Amerika, és Aki Kaurismaki rendezte, még 1989-ben. És igen Kaurismaki nevében a második a fölé mindenki képzeljen oda két pontot, mert én most épp nem lelem a finn betűkészletem, gondolom azért, mert nincs is. Ő viszont finn, akárcsak a bátyja Mika, és mindketten filmrendezők, de hát ez a legjobb családban is előfordul.
De múlt éjjel olyan bizarr, miközben teljesen életszerűt álmodtam, hogy még most is a hatásom alatt vagyok, úgyhogy megörökítem, inkább csak magamnak. Ha már ez az én webnaplóm, a manóba is...
Szóval. Álmomban Venice Beachen voltam, valahol a délangol tengerparton. Venice amúgy nem az olaszországi Velence (csak arról nevezték el), hanem Los Angeles egy városrésze, meglepő mód a tengerparton, és garantáltan semmi köze Angliához.
Holmi baráti társasággal nyaraltam tehát az indokolatlanul az óceán túlpartjára helyezett homokos-pálmafás parton (nem nem a pálmafák voltak homokosak, szerintem mindegyik az ellenkező nemű pálmákhoz vonzódott), és ahogy most néztem fotókat a kaliforniai Venice-ről, hát álmomban is eléggé ilyen volt. pedig sosem jártam arra, a név is csak távolról volt ismerős, a fene tudja honnan.
És én ott találkoztam egy korombeli amerikai színésszel, és lelkesen üdvözöltük egymást, hogy húha, már több mint húsz éve volt, hogy együtt szerepeltünk Kaurismaki egy kissé groteszk vígjátékában, a Venice Beach címűben, aztán együtt ebédeltünk egy koreai étterem viccesen labirintusszerű kerthelyiségében. A tulajdonos nem akarta elárulni, milyen húsból készült a főfogás, ezért én kutyára tippeltem, Michel (így hívták az amerikait) meg először vakondra, de a végén arra tippelt, hogy a rejtélyes mosolyú Jong úr (jé, neki is volt neve) a nagypapát készítette el, az elcseszett gyerekkora miatti bosszúból, meg az örökség okán.
Úgyhogy vacsorázni már az útitárs lányokkal mentünk, egy angol pubba, aztán búcsút vettünk, mert a csajokkal indultunk vissza Londonba, még az esti vonattal. Mert másnap már repültünk haza.
Még az ébredés előtt sikerült megálmodnom, hogy már csak alig több, mint kétezer font van a számlámon, pedig esküszöm, én ennyi pénzt soha életemben nem láttam egybe. Pláne nem esemesben. Aztán sajnos fölébredtem, pedig tudtam volna mit kezdeni annyival.
És akkor a megfejtés (hiánya): fogalmam sincs róla, hogy a tudatalattim meg a lemerült idegrendszerem (két átvirrasztott éjszaka után) honnan rakta össze a sztorit, a helyszíneket meg a szereplőket, illetve utóbbira azért van tippem. Az elmúlt héten megnéztem pár Kaurismaki-filmet, és a Bérgyilkost fogadtam az Angliában játszódik. Az útitársaim közül az egyik lányt egy főiskolai évfolyamtársamról mintázhatta agyam hátsó része, a másikuk meg egyértelműen egy egyetemi barát volt, aki azt mondta, hogy mindig is tudta hogy volt valami közöm a filmekhez, de most akkor kiderült.
Ha már összefutottunk Michael-el, akiről viszont nem is sejtem ki lehetett. A fenébe...
De múlt éjjel olyan bizarr, miközben teljesen életszerűt álmodtam, hogy még most is a hatásom alatt vagyok, úgyhogy megörökítem, inkább csak magamnak. Ha már ez az én webnaplóm, a manóba is...
californiabeaches.com
Szóval. Álmomban Venice Beachen voltam, valahol a délangol tengerparton. Venice amúgy nem az olaszországi Velence (csak arról nevezték el), hanem Los Angeles egy városrésze, meglepő mód a tengerparton, és garantáltan semmi köze Angliához.
Holmi baráti társasággal nyaraltam tehát az indokolatlanul az óceán túlpartjára helyezett homokos-pálmafás parton (nem nem a pálmafák voltak homokosak, szerintem mindegyik az ellenkező nemű pálmákhoz vonzódott), és ahogy most néztem fotókat a kaliforniai Venice-ről, hát álmomban is eléggé ilyen volt. pedig sosem jártam arra, a név is csak távolról volt ismerős, a fene tudja honnan.
És én ott találkoztam egy korombeli amerikai színésszel, és lelkesen üdvözöltük egymást, hogy húha, már több mint húsz éve volt, hogy együtt szerepeltünk Kaurismaki egy kissé groteszk vígjátékában, a Venice Beach címűben, aztán együtt ebédeltünk egy koreai étterem viccesen labirintusszerű kerthelyiségében. A tulajdonos nem akarta elárulni, milyen húsból készült a főfogás, ezért én kutyára tippeltem, Michel (így hívták az amerikait) meg először vakondra, de a végén arra tippelt, hogy a rejtélyes mosolyú Jong úr (jé, neki is volt neve) a nagypapát készítette el, az elcseszett gyerekkora miatti bosszúból, meg az örökség okán.
Úgyhogy vacsorázni már az útitárs lányokkal mentünk, egy angol pubba, aztán búcsút vettünk, mert a csajokkal indultunk vissza Londonba, még az esti vonattal. Mert másnap már repültünk haza.
Még az ébredés előtt sikerült megálmodnom, hogy már csak alig több, mint kétezer font van a számlámon, pedig esküszöm, én ennyi pénzt soha életemben nem láttam egybe. Pláne nem esemesben. Aztán sajnos fölébredtem, pedig tudtam volna mit kezdeni annyival.
De a fenti képpel ellentétben a délangol tengerpart az ilyen (saját)
És akkor a megfejtés (hiánya): fogalmam sincs róla, hogy a tudatalattim meg a lemerült idegrendszerem (két átvirrasztott éjszaka után) honnan rakta össze a sztorit, a helyszíneket meg a szereplőket, illetve utóbbira azért van tippem. Az elmúlt héten megnéztem pár Kaurismaki-filmet, és a Bérgyilkost fogadtam az Angliában játszódik. Az útitársaim közül az egyik lányt egy főiskolai évfolyamtársamról mintázhatta agyam hátsó része, a másikuk meg egyértelműen egy egyetemi barát volt, aki azt mondta, hogy mindig is tudta hogy volt valami közöm a filmekhez, de most akkor kiderült.
Ha már összefutottunk Michael-el, akiről viszont nem is sejtem ki lehetett. A fenébe...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése