Van ez a tipikus kérdés, hogy ha lenne időutazás, hova mennék. A mikorba, a hová? Én meg évek óta azt válaszolom, hogy a hetvenes évek második felébe, Londonba, pusztán popkulturális okokból. Mert akkor már csúcson volt a Queen, David Bowie, felpörgött a ska (Madness, Laurel Aitken, Bad Manners), de ami ennél is fontosabb, akkortájt és ahelyütt csapódott be a punk, a Sex Pistols, a UK Subs, és mindenek előtt a The Clash. Amiben Joe Strummer énekelt és Mick Jones volt a gitáros (aki ellopta a pudingomat), és akik olyan albumokkal gazdagították az emberiség egyetemes adrenalinszintjét, mint a London Calling, a Combat Rock vagy a Sandinista!, a nagy kedvenc tripla album.
Erre a minap belebotlok egy filmbe egy videomegosztón, szinte véletlenül (de tényleg, alig másfél órát keresgéltem), ami 2016-os, és szerényen csak annyi a címe, hogy London Town. Nagyjából 1978 van benne, a főszereplő nagyon elővárosi srác épp betölti a tizenötöt, és akkor találkozik egy vagány lánnyal, általa meg a Clash zenéjével, ami elég jól rezonál a saját életére.
Mert az dióhéjban annyi, hogy anyu lelépett Londonba, hogy megtalálja önmagát, a megfelelő drogokat és a zenei karriert, de egyelőre egy lepukkant foglalt házban csövezik. Közben apunak van két főállása is, de egy baleset miatt kórházba kerül, úgyhogy Shay egyedül marad a kishúgával, nagyjából egy fillér nélkül, így nappal viszi a családi hangszerboltot, este meg taxizik, pont mint a fater korábban. De közben legalább lélekben vadul, megtalálja valami szerelem-féle is, bár Vivian-ről, a vagyány lányról kiderül, hogy csak hétvégente punk, hét közben a konzervatív politikus apuci komornyikja teszi elé a reggeli pirítóst. Van benne valami lázadó hajlam, de szigorúan csak kulturálisan, a kensingtoni családi rezidenciáról lázad, ami azért valljuk be, nem egy echte forradalmi hinterland.
De főhősünk, amikor épp nőnek öltözve taxizik, összeismerkedik a bálványozot Joe Strummerrel, csak hogy ne legyen teljesen szar a tizenötödik születésnapja. (És persze azért öltözik nőnek, mert annyira kölyök, hogy egyetlen rendőr sem nézné felnőtt férfinak, de virágos ruhában meg női kalappal talán szódával még elmegy.)
A film amúgy nem egy remekmű, de határozottn van hangulata (70-es évek retro, plusz a Clash zenéje, az ilyesmivel engem meg lehet venni kilóra), szerethetőek a karakterek (kivéve anyucit, aki egy kurvásra maszkírozott lelki toprongy), és ha nagyon muszáj, még a hepiendet is megbocsátom neki. Meg a szerelmi szálat, de a kettő nyilván összefügg, a „hogy lesz a fiúból férfi“ tematikához mindenképp kell egy femme fatale, hisz a kishúgért való aggódás meg a jó bizonyítvány önmagában senkit nem tesz tökössé.
1978-ban mindössze négy éves voltam, minimum ezerötszáz kilométerre Londontól, szóval ha valakinek van otthon időgépe, vagy a jövőben már feltalált ilyesmit, az jelentekkezzen. Az sem baj, ha nem középkorúként jutatt vissza abba a korba, szóval mehetnénk átszállással. Előbb fel kéne szedni a 22 éves önmagamat 96-ban, aztán őt elvinni 78-ba, én meg addig az itthoni párhuzamos univerzumban várom, feltűnnek-e kincset érő dedikált plakátok, meg sárguló fotók arról, ahogy mondjuk a Hammersmith Odeonban a takarásban állva dohányzom, miközben nézem a Clash-koncertet. (Jó tudom, de akkoriban tényleg dohányoztam, ez is egyike volt a főiskolán elsajátított tudásoknak, ami jól jött később az egyetemen is.)
És amíg várok az időgépre, elvagyok az ilyen filmekkel is, plusz ott vannak remek jugoszláv műsoros kazettáim, amiket úgy 90-91 körül szereztem be, Dubrovnikban. De valaki mentsen már ki egyszer a 21. századból!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése