Mostanában szeretem a lassú filmeket, a párszereplős kamaradrámákat, ahol a kimondott szónak, meg tétova érintésnek van súlya, és nem szuperhősök verik egymást félig agyon, tövestől kitépett felhőkarcolókkal. Sehol egy űrlény, sehol egy galaktikus konfliktus, csak nagyjából mindennapi emberek egy varázstalanított világban, amiben amúgy mindannyian élünk. (És akinek ez nem jön be, az vallási őrült lesz, ezotévé-függő vagy elkalandozik a szintetikus drogok világába, esetleg ezeknek valamilyen kombinációját próbálja ki.)
És akkor a fő kérdés az lesz hogy de tényleg hová lett a varázslat, hogy a halál árnyékában lehet-e még hit, és hogy egyáltalán, oké, hogy nincs mennyország, de tessék mondani, senkinek sincs?
Az Itt járt Henry Poole ilyesféle kérdésekkel kardozik, főleg a főhősünk lelkéből taposva ki a lehetséges válaszokat, ha már a felütésnél rögtön őt lökik az elmúlás szélére. Mert Henry beteg, nagyon beteg, a tudjáktokmi betegsége van, meg néhány hete-hónapja hátra, úgyhogy vesz magának egy lepukkant kertvárosi kéglit, hogy ott hagyják békén meghalni, ha már segíteni nem tudnak rajta.
Nade. Jő a szomszéd néni, aki viszont nem akarja békén hagyni, a rámenős ingatlanügynök, aki fel akarja szedni Henryt is a jutaléka mellé, meg a másik szomszéd, az egyedülálló anyuka a nem kissé autisztikus lányával, aki maga lenne a Megváltó Szerelem, ha egy hollywoodi giccsben lennénk épp.
De nem, ez a film kínosan ügyel rá, hogy ne legyen giccs, ezért visszafogott mint egy jótékonysági alapítvány kuratóriumi ülése, cinikus mint én bármelyik kedd reggel és unalmas, mint a környék, ahol játszódik.
Plusz fut egy kört hit és hitetlenség kérdése körül, de csak biztos távolságból, nem érintve a falat. Mert a fickó háza falán megjelenik egy különös, Jézus-alakú folt, amitől ő lokális hírességéé, az ingatlan meg zarándokhellyé válik, emberek jönnek, tapizzák a vakolatot és időnként meggyógyulnak tőle (vagy annak ellenére), de Henry nem tapiz. Túl van már ő a csodaváráson, ennek megfelelően nem is érdemli meg a történet végét. Másfél órán át treníroz a film arra, hogy egyszer végre megússzuk a kurva hepiendet, de a nézőnek ennyi azért már nem jár. A vége csak az lesz, hogy a nem túl nagy művész a haldoklást cukorba mártja.
Szóval az utolsó tíz percet leszámítva egy igazi, karcos ám távolságtartó dráma lehetett volna, de elbaszták. Kukázták azt a realizmust, amitől az egész jó lehetett volna. Mert az élet az olyan, hogy fogalmunk sincs ha épp öngyilkosságra készül a csávó a harmadikon, hogy a boltos csaj haja nem azért rövid, mert divat, hanem mert kemó, hogy a szomszéd néni minden hónap második felében csak margarinos kenyeret eszik. Ez körülöttünk a realitás, kopott, szürke és elidegenedett.
Mondom, egy varázstalanított világ.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése