Hát, a Tokyo! című 2008-as film alaposan feladja a leckét a nézőnek, igazából háromszorosan is. Merthogy három rövidfilm három rendezőtől, a közös bennük az, hogy valami nyomasztóan kafkai történetet mesélnek el, és hogy ezek a történetek ugyanabban a városban játszódnak. Hát igen, Tokióról bármit el tudunk képzelni, főleg innen Európából, hisz az ott a lila hajjal vihogó tinilányok, az indokolatlan animék, a bugyiautomaták és a torokhangon hajlongó munkaalkoholisták városa, zsúfolt és kaotikus, a szamuráj-éthosz és a jenki popkultúra találkozása egy, a huszonhatodik emeletnél beragadt liftben. (A ház gondnoka és a liftszerelő korporésön elnöke azóta öngyilkos lett, tudatukat átültették egy dragonball-meghajtású szusibár rizsfőző automatájába, azóta ők ott a mesterséges intelligencia két fele. Mert a rizs túlfőzéséhez egy értelem kevés.)
Szóval a helyszín Japán, mert az ottaniakból Godzilla és a kamikaze-osztagok óta bármit kinézünk, csak épp az abszurdot nem nagyon, ezért remek fricska, ha három igazán abszurd történetet importálnak oda a készítők. Mert a három rendezőből kettő francia, a harmadik koreai, a negyedik meg nincs.
És mindhárman megfilmesítettek egy-egy Franz Kafkát idéző rémálmot, amik úgy nyomasztóak, hogy közben viccesek, úgy hangolnak le a sárga földig, hogy közben azért röhögünk kicsit, csak a miheztartás végett.
Az első darab, Michel Gondry szösszenete a Lakberendezés címet viseli, és igen, ebben van, hogy a főszereplő csaj (foglalkozására nézve egy csóró, de reményteli filmes elhanyagolt felesége) egy nap székké változik. nem azonnal persze, előbb csak mellkasán talál egy tenyérnyi lyukat, amin átsüt a Nap, de legalább lécekkel rácsozott, aztán széklábai lesznek,a végére meg teljesen széké válik. Mint ahogy Gregor Samsa, aki ugye egy napon bazi nagy rovarként ébred, és nem tudja miért, de egy idő után ez már nem is fontos. Székünknek amúgy marad lelke, gondolatai, meg ilyen teljesen széktelen sajátosságai, sőt ha senki nem látja, emberi testet ölt. De valaki rápillant már csak egy széket lát, ráül és le sem szarja a lelkét, mondjuk szerencsére, elvégre ő nem olyan szék, ami a székletet...
A széklet az a második darabbaj jön elő, már a címe is az, hogy Merde, ami épp azt jelenti. Leos Carax kafkai művelete nem Az átváltozásra, inkább A perre emlékeztet, kevésbé vicces, de jelentősen gyomorforgatóbb mint az első sztori, és szigorúan monoton növekvően nyomasztóbb. A középpontjában Merde a "csatornalény" áll, aki ránézésre egy közepesen zakkant hajléktalan (Carax majd' minden filmjében van egy pont ilyen fazon), nem meglepő módon a csatornában lakik, és a helyi tévé szerint már két hete "terrorizálja" a hisztérikus lakosságot. A terror főleg abban merül ki, hogy barnás-koszos mezítlábbal (nomen est omen, ugyebár) tántorog egyet a helyi Oxford Street-en, a járókelők meg annyira be vannak szarva tőle (mit is tennének?), hogy csak alig pár tucatnyian filmezik hosszan a mobiljukkal, mielőtt sikoltozni kezdenének. A leginkább bedrogozott koboldra emlékeztető félszerzet amúgy nem tudjuk honnan jött, talán Hirosima-alsóról, talán az űrből, de leginkább a tudatalattinkból. Annak is abból a részéből, ami valahol félúton van a paleolitikum és a bilire szoktatás között.
De nem terrorizálhat sokáig magában, mert sok egyéb rémisztő szokása közül legborzasztóbb, hogy csakis friss virágot eszik, ráadásul kizárólag azt a fajta krizantémot, ami a császári család szimbóluma. Úgyhogy elfogják, bíróság elé állítják, de az ügyvédje legalább monsieur Woland, hogy legyen benne egy indokolatlan Bulgakov-hivatkozás is. Ráadásul kísértetiesen úgy néz ki, mint monsieur Merde festene, ha a popszakmában dolgozna.
Antihősünket végül mindenki megkönnyebbülésére halálra ítélik, fel is akasztják, bele sem hal, de a későbbiekben már az amerikaikat boldogítja, szóval a japánoknak innentől már szinte rendben is lehet a dolog.
És a harmadik opusz elkövetője végre nem egy francia, hanem az indokoltan körülrajongott koreai rendező Bong Joon-ho (ejtsd: Pong Dzsunho, de ezt én már nem tudom követni), az Élősködők-ért nemrégiben félholtra oszkárdíjazott sztár, aki viccesen kreatív nyomasztásban valóban fekete öves.
És hát az ő hőse is elég nyomasztó egy fazon. Egyedül él, tíz éve nem hagyta már el a lakását, mert minden hónapban kap pénzt egy borítékban, és amíg van egy-egy köteg bankjegye meg telefonja, addig felesleges a lépcsőházba, az utcára vagy egyéb bizonytalan helyekre merészkednie. Házhoz rendel pizzát, vécépapírt meg leveskonzerveket, ruhát és olvasnivalót, a lényeg hogy mindig más futár jöjjön a szajréval, nehogy már emberi kapcsolatokkal legyen kénytelen vesződni.
Gondolom az utcát is azért kerüli, mert az tele van emberekkel, akik mennek, beszélnek és főleg néznek, ami általános rossz szokása ennek a csürhének, ezek képesek lennének a végén még köszönni is neki, vagy megkérdezni hogy van. És lássuk be, hogy ami sokk, az tűrhetetlen! Plusz odakint süt a Nap is, amit ő nem bír, pedig nem is egy drakulisztikus jellem, csak afféle ön-energiavámpír, egy nagy rakás, nyitott vécéajtónál kakáló (na, itt is előjön...) kényszeres neurózis.
És akkor jön egy rendes évi földrengés, de hősünket nem ez rázza meg igazán, hanem hogy a pizzafutár csaj ennek hatására épp az ő előszobájában ájul el, így kénytelen ránézni, szólni hozzá, sőt meg is érinteni. Brrr...
Még jó, hogy a lány rokonlélek, tetszik neki a 3271 darab, elvágólag feltornyozott üres pizzásdoboz, nem csoda hogy a pasi annyira, de annyira szerelmes lesz belé, hogy még az utcára is kilép, tíz év önkéntes szobafogság után. Csak hogy a következő földrengés már ne otthon érje, nyilván annyira zakatol a szíve is, hogy kettő együtt már letépné az ablakról a redőnyt.
A Shaking Tokyo címre hallgató harmadik epizód amúgy leginkább Park Chan-wook (állítólag Pak Cshanuk) Oldboy néven rettegett remekművére emlékeztet, csak ebben senki arcát nem rendezik át kalapáccsal, és még vérfertőzés sincs benne. Mondjuk annyira nem hiányzik, nem kell minden koreai rendezőnek folyton görög sorstragédiákat horrorba fordítania, de néha nem árt.
A tanulság meg már az első harmad vége felé elhangzik, miszerint nem akkora baj, ha az ember szék, legalább hasznosnak érezheti magát.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése