A katasztrófaművész

Rég láttam már Tim Burton remek kis filmjét, az Ed Wood-ot, de nem olyan régen írtam róla itt. Azt a darabot mindig is úgy reklámozták, hogy a világ legrosszabb rendezőjéről szól, de úgy három éve konkurenciája támadt. Vagy tizenhét éve.

Arról van ugyanis szó, hogy 2003-ban Tommy Wiseau (aki vagy maga egy űrlény, vagy szerencsétlenségére túlélt egy xenomorf-támadást az Alien-univerzumban) író-rendező-főszereplő elkészítette a világ legújabb legrosszabb filmjét (vagy a legjobb iszonyúan rossz filmjét), A szoba címmel. És ezzel újradefiniálta a trash-élményt, mert műve az utolsó képkockáig és minden rezdülésében annyira minősíthetetlenül szar, hogy nem lehet nem nézni. Igazából ledobja magáról az összes esztétikai kategóriát és elvárást, filmnek annyiban tekinthető, hogy kamerával forgatták.

És akkor 2017-ben jött James Franco, aki rendező-producer-főszereplő minőségében előállította A katasztrófaművész című mozit, ami  A szoba forgatásáról szól, pontosabban az arról szóló könyvet adaptálja. Vagyis megfilmesít egy filmforgatásról szóló könyvet, ez már nagyon meta, de még jobb lenne ha A katasztrófaművész készítéséről is íródna egy könyv, amit aztán filmre lehetne vinni, és így tovább a végtelenbe csavarodó fraktál mentén.

A katasztrófaművész egy elég szórakoztató film, leszámítva azt, hogy a nézők elsöprő többsége a tizedik perc után ököllel venne elégtételt a főszereplőm mert amit Wiseau/Franco művel, az jóval túl van az elviselhetőség határán. De hát így volt ez A szoba esetében is, vagyis így autentikus, ez esetben is az élmény része, hogy idegállapotba kerülünk tőle. A kinézetétől, a rémes angolságától, attól ahogy egy Shakespeare szonettet is csak üvöltve és soronként tévesztve bír előadni, miközben játssza a titokzatos művészt.

Jó, mondjuk titokzatosság az van körülötte, mert bár szinte minden megszólalása egy középsúlyos értelmi fogyatékosnak mutatja, valahonnan mégis van pénze (a filmje hatmillió dolláros költségvetését is ő állta), az életkorát nem árulja el, de ha igen, akkor is gyanús, hogy legalább húsz évet letagad. Tényleg rosszul beszél angolul, de állítása szerint New Orleans szülötte (a wikipédia szerint amúgy Tomasz Wieczorkiewicz néven, 1955-ben Lengyelországban hagyta el a szülőcsatornát), első körben szeretne egy Oscar-díjat, de hosszabb távon egy egész bolygót magának. Nem ezt persze, ez már el  van baszva, hanem valami sokkal paradicsomibb helyet, de legalább egy planetáris tabula rasa-t, hogy ő csinálhasson belőle Édent, ahol mindenki szereti egymást, és senkit nem érdekel a melléknévragozás.

Wiseau egy nettó futóbolondnak tűnik, és a filmet (bármelyiket a két említett közül) nézve, erős a gyanúnk, hogy ez nem póz, nem egy szerep. Pedig szeretnénk hinni hogy az, hogy ő a kétezres évek Andy Kauffman-ja, aki egyszer csak majd kikacsint a maszkja mögül, mi meg rájövünk, hogy kurvára át lettünk verve. De nem, ez a fazon pont az, aminek látszik, egy tehetségtelen, zakkant fanatikus, aki privát kulturális dzsihádot folytat Hollywood meghódításáért, és tényleg hisz magában. Hisz mondom, fanatikus, aki nem úgy gondolja, hanem úgy tudja, hogy mindenki más a hülye, vele nem egy bolond jön szembe az autópályán, hanem az összes.

A végére aztán csúcsra ér a kreténsége. Filmjének bemutatóján a közönség őrjöngve tapsol, mikor az általa írt/játszott karakter végre fejbe lövi magát, és tényleg könnyen lehet, hogy a filmtörténetben premierközönség ennyire még soha nem drukkolt a főhős haláláért. Tommy meg annyira a saját világába van zárva, hogy fel sem merül benne, a tömeg nem vele, hanem rajta röhög.

A katasztrófaművész amúgy kollégájának, és kultikussá rontott filmje egyik főszereplőjének Greg Sestero-nak könyvéből készült. Aki sosem volt olyan nagyon oda Tommy Wiseau-ért, csak az meg eldöntötte, hogy akkor ők most barátok lesznek és onnantól nem volt menekülés. De Greg legalább kiírta magából az élményt, miközben a megfilmesítést meghagyta másnak, na nem mintha Franco tudta volna, mit is akar kihozni ebből az egészből.  Ennek ellenére a film kis híján nézhető, legalább is nem okoz maradandó agykárosodást. Egy nagy kanna teával és egy kis nyugtatóval végig lehet nézni. Csak nem érdemes, ez nem kor- inkább kórdokumentum, viszont a különféle személyiségzavarok és komplexusok rajongóinak szinte kötelező.