Emlékszem, nem volt mindig ilyen szar a világ. Régen, mikor még hősiesek voltunk, elszántak és kanosak (már csak ahogy a fiatalok lenni szok), még kiálltunk másokért. A császárért, a királyért, a hazáért, nem féltettük magunkat, ennél jobban már csak másokat nem féltettünk. Kaszaboltunk, mészároltunk, tudjátok.
A Nagyobbnál Eggyel Kisebb Háborúban, mikor, Indokínában harcoltunk az algír fronton a beduár felkelők ellen, minden egyszerűbb volt. Volt ugye egyfelől a bedurák lázongó csürhe, megannyi leverni való bokszosképű holland (vagy svéd?), meg voltunk mi, a tiszták, a sehonnan jöttek, a Kurvára Idegen légió tagjai, akik egymás szavát se értettük.
Nem, nem fecsegtünk, nem is tudtunk volna, csak vállt vállnak vetve lapultunk a lövészárokban, hogy egyszer majd jön a Parancs, a mindent vivő lap az autóskártyában, és akkor fel, támadunk! Fővezérünket többször is láttuk a frontújságban, később pénzeken, és mindig arra buzdított, hogy várjunk jól, várjunk cefetül, várjunk arra, hogy egyszer majd ugrásra készen kell várnunk. A valamire. A' arra.
A beduárok támadása meg-megújult, de nem inogtunk meg. Kitartóan lapultunk, megingathatatlan volt kussolásunk, a mocskos bennszülöttek a tevéikkel azt sem tudták, hogy ott vagyunk, gondolatban mondjuk mi is a Nyolc Harang nevű ealingi kocsmában söröztünk, de mindig kifogyott a szalonnás csipsz. Nem mondom, a várakozás unalmas volt, kissé felőrölte józan eszünket Thornenschbauschweigleschtsceit őrmester például hetekig próbált koszorút fonni lepkékből, vagy megfesteni a latrinát, de rájött, ha sikerülne is, egyiket sem tudná szignálni. Én ennél sokkal gyakorlatiasabban, próbáltam minden nap ugyanakkor kétségbe esni, ez volt az elme jógája, és a végére már elég jól ment. Mondjuk miután hat hónapja voltunk beásva, folyton kétségbe voltam esve, így nem volt nehéz pont ezt produkálni minden délután negyed háromkor. Így teltek a hetek, hónapok.
Aztán eljött a nap.
Már épp készültünk a hősies, önfeláldozó kitörésre, már épp elosztottuk egymás közt, kiről nevez majd el a hálás utókor iskolát, parkot, kutyamenhelyet vagy kerületi nemibeteg-gondozót, mikor jött a hír: a beduárok visszavonultak.
Később ezt úgy magyarázta Fassom-Besamel tábornok azóta sem híressé vált rádióüzenetében, hogy ő, mint a Piccadillyn harcoló, elit diplomata kommandó tagja, küldött egy olyan telexet a Ritz pezsgőbárjából a beduár törzskarnak, hogy attól azok beszartak. Aztán menekülőre fogták, meg sose látott még a világtörténelem, és a Times fotósa szaros nadrágban győzteseket. Vesztesnek lenni meg eleve kínos, és akkor ugye még a foltok...
Állítólag valami disznó vicc volt, kis fenyegetőzéssel, meg egy halvány ígéret arról, hogy mit tenne a tábornok a főbeduár (Ibn al Fejszál Ibn Grünwald) kecskéjével, de nem csak úgy simán, hanem a négyből minimum kettő felesége szeme láttára.
Hát igen, ilyen hősies küzdelmeket vívtunk mi annak idején. Készek lettünk volna bármire, elszántuk magunkat a legvégsőkre, nem rajtunk múlt, hogy végül nem kellett rohamoznunk. De a fényes győzelem után legalább feltöltöttük a lövészárkot gandzsa-füsttel, csak a csótányok miatt nyilván. De hát nagy idők nagy embereket kívánnak, és még mi is jók lehetünk valamire.
Nagyon ritkán csapódok bele a korábban Magyar Nemzetnek hívott orgánum honlapjába, ha főztem reggelre kávét, nekem már rendben a vérnyomásom, nem kell kormányközleményeket körbenyaló, szervilis csaholással tovább emelni. De ma reggel nem volt kávé, volt helyette emenó ponthu, ám nem hozta a várt eredményt. Mert csak röhögtem, de semmi elemibb reakciót nem bírt kiváltani belőlem a lap méltán szánalmas véleményrovata.
Rögtön találtam egy remek felütésű írást, rá is kattintottam legott, de kurva unalmas volt. A címlapon azt olvastam: "A magyarság egy kis ékszerdoboz Európa közepén, mely erejével és kitartásával ékesíti kontinense életét." Hú, mondom, ekkora képzavar mögött micsoda remek tartalmak lehetnek. Mert ugye: a magyarság mint doboz eleve elég hülye egy metafora, lehetne a bármilyenség és akármilyenság valami hangulat, történet, cselekvés, emberi tulajdonság, működőképes metaforát lehetne hegeszteni belőle, no de egy tárgy? A valamilyenség egy doboz? A szépség egy lószar? A németség egy tigris tank? (Nekem jobban bejönnek a fentebb említett kategóriák. Pl: Az írség egy átmulatott éjszaka, mikor részegen, fekve táncoltunk az asztal alatt.)
És akkor ne felejtsük el, hogy ennek az emlegetett doboznak ereje van és kitartása, amivel nem hogy ékes, de ékesít is, egy egész kontinenst. (Vö: Egész népemet fogom, nem középiskolás fokon.) Hiányolom ugyanakkor, hogy a szerző nem említette meg a doboz sűrűségét, szilárdságát, súlyát, űrtartalmát, tűzveszélyességi fokozatát, és hogy szállítható-e kézipoggyászként repülőn. Hisz ezekkel a tulajdonságaival is ékesítheti kontinense életét, és egyáltalán nem mindegy, melyikkel milyen mértékben.
Ja, és még valami: vannak szép ékszerdobozok, ez nem kétséges, ám ékesítésre jellemzően nem a dobozt, hanem annak tartalmát szokták használni. Bár tudja fene, még sosem voltam kontinens... (És hogy mindez csak szőrszálhasogatás részemről? Az hát, de élvezem.)
Nem doboz, ékszer!
Maga a cikk azonban langyos, unalmas, semmilyen, így szórakoztatófaktora maximum hármas alára értékelhető. De most komolyan, Van még olyan áprádsávos turbómagyar, akinek feláll ettől a szövegtől: "Nem mindig fogjuk fel azt sem, mekkora ajándék, isteni kegyelem, hogy magyarnak születtünk. Egy olyan nemzet vérei lettünk, amely páratlan eredményeket, értékeket tudhat magáénak. Ennek jelentőségét, erejét fiatalabb korunkban kevésbé érezzük át, de amint megismerjük történelmünket, kultúránkat, egyre inkább rájövünk, hogy magyarnak lenni nemcsak komoly felelősség, de hatalmas öröm is." Na ugye.
És innentől aztán semmi extra, fotelből sóhajtozva magyarkodás, mint már annyiszor. Rövidített történelemóra, kiemelve a számtalan fantasztikus sikert, hogy micsoda nóbeldíjak, micsoda gólók, csak úgy árad az isteni kegyelem. (Az külön vicces, ahogy a honfoglalás utáni rablóhadjáratokat még mindig kedveskedve "kalandozásoknak" nevezik. Mit nekünk az rengeteg legyilkolt ember, felégetett vidék, őseink csak úgy kalandoztak, pont mint a mongol kollégák valamivel később a sérelmünkre.) Magyarnak lenni öröm és felelősség, meg néha nehézség is. Ja, pont mint horvátnak, angolnak, portugálnak, szülőnek, kutyatartónak, buszsofőrnek, helyettes-államtitkárnak, járókelőnek vagy postán sorbanállónak lenni. Ez az öröm-felelősség-nehézség hármas gyakorlatilag bármilyen emberi helyzetre ráhúzható. Az imént vittem le a szemet, most meséljek? (Tök jó érzés, hogy már nincs itt a szemeteszsák, de flakonokat felelősen a szelektívbe dobtam, miközben bosszantott, hogy még nem járt erre a kukásautó, pedig hétfőn és csütörtökön főleg erre ébredek.)
Kedves olvasóink, médiakritikai rovatunkat hallották, várjuk vissza önöket holnap is a televíziókészülékek elé! Csak hogy képzavar legyen, az istenbe is!
A gyurmafilm nem feltétlen az a forma, amelytől súlyos tartalmat vár az ember. Inkább valami könnyed szórakozást, lehetőleg szellemeset, olyan Wallace és Gromit stílusút. Mifelénk meg kifejezetten gyerekmeséket gyurmáztak meg, párperces szörnyűségekben, nyilván csak hogy megnyomorítsák velük gyerekkorom estéit.
Viszont úgy általában az animációtól már nem idegen a felnőtt téma, már a Wes Anderson által elkövetett A csodálatos Róka úr sem explicit egy reggeli (na jó, esti) kakaó mellé való darab, nem is beszélve Tim Burton elbábozott rémálmairól, mint a Karácsonyi lidércnyomás vagy A halott menyasszony. De ezekben az azért alapvető a humor, és csak az oldaltáskákba pakolják a drámai mondanivalót.
Adam Elliot darabja, a Mary és Max viszont gyomorba vágóan drámai, valami olyasmi, ami érzelmileg - engem legalább is - alaposan megtaposott, de annyira, hogy mikor vége lett, egy fél órát csak úgy bámultam ki az arcomból, aztán még fél órát az ablakon át. Valahogy úgy mint az egyik címszereplő Max, a negyvenes éveiben járó, magányos, túlsúlyos, nem kicsit autisztikus brooklyni fazon. Akinél a sztori középtáján derül csak ki hogy aspergeres, mikor túl van már sok hónapnyi kórházon, megannyi sarokban reszketős pánikrohamon, meg a gyerekkortól évtizedeken át ívelő permanens magányon. A magány mondjuk konstans végig, akárcsak a másik főhős Mary életében is, nála a gyerekkori kiközösítéstől a szülőtől örökölt felnőttkori alkoholizmusig ível a pálya, miközben néha sikeres is, egy darabig férje is van, de a magányból nem tud tartósan kitörni.
És a történet középpontja mégis kettejük, évtizedeket átívelő barátsága, de úgy, hogy sohasem találkoznak. Ugyanis valamikor a hetvenes években, az akkor nyolcéves, ausztrál Mary ismeretlenül levelet ír egy telefonkönyvből véletlenszerűen kiszúrt címre, egyenesen New York-ba. A levél meg is érkezik az akkor 44 éves Max-hez, akinek ez teljesen feldúlja ócska, kicsi, de kiszámított és így biztonságos életét. És akkor levelezni kezdenek. A csúnyácska magányos kislány (a szeme pocsolyaszín- a homlokán az anyajegy meg kakiszínű) egy teljesen szétcseszett kertvárosi családból, egy és a csúf, emberkerülő különc a nagyváros közepéről, akinek nincs családja csak állatai, de legalább felcímkézett üvegekbe gyűjti a levágott lábkörmeit. Mindkettőjük életében akadnak pillanatnyi örömök (Max nyer a lottón, Mary szerelmes lesz), nagy válságok (Maxot emberöléssel vádolják meg, a terhes Mary férje lelép egy birkapásztorral), de alapvetően csak ők vannak egymásnak, úgy is hogy egy óceán van közöttük.
port.hu
Hát, ez idáig nem hangzik valami vonzó történetnek, pedig nagyon is az. Ugyanis végig tele van egy finom, kissé távolságtartó humorral, és bármennyire is azonosulhatatlannak tűnik a két főszereplő, nem lehet nem drukkolni nekik. De itt persze szó sincs valami nyálas-érzelmeskedésről, ezt garantálja a végletesen elidegenítő látvány (Ausztrália a barna, Brooklyn a szürke megannyi árnyalatában játszik), meg a folyamatos, ironikus narráció, párbeszédet ugyanis csak nyomokban tartalmaz a film.
És az egésznek tényleg annyira erős, és annyira konfúz az érzelmi hatása, hogy azt nem lehet leírni. Mindenkit eltalálhat valahol, akinek életében valaha volt már komolyabb válság, én például a mára már teljessé vált magányomra ismertem benne. Azóta is csak pislogok, és remélem, hogy álmomban azért majd nem ez a világ jön elő. Amúgy nézze meg aki teheti, és akinek - mint nekem is - az elmúlt tíz évben valahogy kimaradt.
Hunter S. Thompson zakkant egy alak volt. Drogos, paranoiás, kiszámíthatatlan, egyesek szerint zseniális, mások szerint nem tudom. Megint mások szerint űrlény volt, aki azért jött a Földre, mert itt sokkal jobb tudatmódosítók kaphatók, mint otthon, a Betlegeuse 5-ön. A korábbi sportriporter 1965-ben lett híres a Hell's Angels-ről szóló riportkönyvével, a leghíresebb cucca pedig a Félelem és reszketés Las Vegasban, de írt Nixon választási kampányáról is, mivel azonban utálta a későbbi elnököt, el lehet képzelni milyen stílusban. Az írásait nem igazán kedvelem nekem nem jön be a "betépve üvöltöm diktafonba a cikkemet a vécén, mert fél óra múlva lapzárta"-metódus eredménye, ráadásul egyszer az egyik kedvenc írómat, Anthony Burgess-t is lusta fasszopónak, illetve béna, félőrült szarzsáknak nevezte. (Hogy ez hogy történt, azt itt lehet elolvasni.)
Ettől persze egy érdekes fazon volt, aki nem indokolatlanul lett popkulturális ikon, elvégre az túlpörgő hatvanas évek (már mint az ottani hatvanasok) legőrültebb figuráinak egyike volt, aki az életét afféle kalandos kémregényként is képes volt megélni, gyakorlatilag évtizedeket egyensúlyozva az őrület határán. A végére persze a szorgos, alkohollal, drogokkal, játékszenvedéllyel és fegyvermániával eltöltött évek gyümölcse beérett, így 2005-ben, 67 évesen a szájába vette kedvenc vadászpuskája csövét, és nem félt használni.
theguardian.com
A műveiből meg róla készült filmek vannak egy páran, hozzánk nagyjából három jutott el. A félelem és reszketés... a Rumnapló meg az Ahol a bölény dübörög. A három közül a bölényezős a legrégebbi, konkrétan 1980-as, de nekem ez a kedvencem. Nem mondom, a Terry Gilliam-féle vegasi rettegés se rossz, de ott Johnny Depp alakítása játssza a Huntert (akivel amúgy nagy haverok voltak), akárcsak a Rumnaplóban, a harmadikban, ami meg ugye az első, viszont Bill Murray dübörög mint Dr. Thompson. (Amúgy sosem volt doktor, legalább is nincs nyoma, de hát magam is csak a kiafeneségig jutottam a dologgal.)
A sztori nagyjából annyi lenne, hogy hősünknek Los Angelesből kell tudósítania a '72-es Super Bowl-ról (ez a füvön, sisakban rohangászó benga fickók nagydöntője), de persze nem teszi. Első blikkre már abban sem biztos, hogy LA-ben van, mert mikor a hotel előtt felkelti a limuzinja sofőrje, nem emlékszik a repülőútra sem, így némileg inzultálja a vezető állású alkalmazottat. Sőt szombaton azt hiszi, hogy még kedd van, szóval tényleg nem csak a repülés esik ki neki. Aztán nagyjából rommá töri a hotelszobát, bedrogoztatja a szobalányt meg a nemtudomkit. (Londinert? Tényleg tudja a fene, életemben nem laktam olyan hotelban, ahol ilyen lett volna. Illetve talán egyszer, de ott nem kértem szobaszervizt.)
És mikor már kis híján nekiállna dolgozni, csak reggeliig jut, mert megjelenik régi barátja Dr. Gonzó, aki kirúgott ügyvédből képezte át magát féllegális LSD-pápává és egészen illegális fegyverneperré (hiába no, valakinek a szertől a nem csak a béke és szeretet kattan be), és kezdődik valami teljesen agyahagyott road-movie. Természetesen az elemi logika vagy a dramaturgiai játékszabályok teljes mellőzésével, és az egész annyira életszerű, mintha egy énekes vastapsot kapna az operában, miután belehányt a zenekari árokba.
film.infodb.hu
De ennek pont ez a lényege, a film nagyjából olyan, ahogy Hunter élt, sőt kicsit még vissza is vesz belőle. Itt azért csak utalásszerűen vannak jelen azok a látomások (lásd: denevérek), melyek a Gilliam-moziban már sokkal nagyobb léptékben, mert a Félelem és reszketésben időnként már a világ is torzul a két szétcsapott főszereplő körül, itt még csak ők maguk. (A két film egyébként két különböző történetet mesél el, csak a Politoxikomán Tesók ugyanazok.)
És Bill Murray majdnem nagyon jó benne, az általa fő színészi eszközként kifejlesztett, kissé lenéző félmosoly, félbamba tekintettel kombinálva, itt úgy illik a karakterre, mint Marci hevesen. Peter Boyle meg Carl Lazlo(!), alias Dr. Gonzó szerepében olyan kellemesen őrült, hogy ha meglátnánk szembejönni az utcán, nem a túloldalra mennénk át, hanem a szomszéd városba.
Szóval az Ahol a bölény dübörög veszett drogfilmnek túl vicces, vígjátéknak túl őrült, Thompsonhoz képest meg túl elképzelhető. És iszonyú jó képi világa meg hangulata van, így negyven év után is.
Tegnap egy kisebb csoport kiállt a Színművészeti elé (meg a homlokzatára) és jelentőségteljes pár percre feltartottak egy molinót, miszerint: "Itt nem lesz 1968!" És végül is tök igazuk volt, mert itt már ötvenkét éve nincs 1968, a legközelebbi teremtésben várható megint. Viszont nem értem, hogy akkor meg miért kell ilyen harcosan kiállni ellene, abban az 1968-ban ők már úgysem lesznek érdekeltek, kivéve ha mégis igaz Nietzsche örök visszatérés gondolata. Ja nem, akkor sem, ők akkor sem fognak élni, abban az 1968-ban se, mint ahogy én sem.
Ők persze nyilván az 68-as párizsi diáklázadásokra utaltak, és mint nyilvánvaló szélsőjobbosok, erősen mellélőve. Mert azokat végül leverték, tehát az Identitás Generáció fantázianevű gittegylet (amely egy tizenplusz országban jelenlévő, nagyon kicsi, elég butaácska, gyakorlatilag neonáci csürhe, indokolatlan értelmiségi fantáziákkal) lényegében azt követeli, hogy a hatalom ne verje le a színművészetisek lázadását.
Plusz megjegyzik, hogy ezek a lázongó művészlelkek már rég nem az egyetemi autonómiáért küzdenek, hanem "liberális hídfőállást" akarnak kiépíteni Budapesten, bármit is jelentsen ez. Mert ugye hídfőállásokat hadseregek szoktak kiépíteni háborúkban (ez persze passzol a felcsúti háborús retorikájához), de ha elfogadjuk az egészet egy metaforának, akkor is baromság. Mert hahó öcsik, Budapest már most is egy liberális hídfő. Ennyire be voltatok baszva a tavalyi önkormányzati választások óta? És mi ez a liberálisozás? Azok libernyákok, vagy ti még nem kaptátok meg a direktívákat a központból?
B. Ábel a mozgalom fővezére, és tagságának jelentős része
Persze sokat nem lehet várni ezektől a fazonoktól. Ők elvileg az "identitárius" valami (mozgalom, ideológia, szakkör, dalárda?) képviselői, lényegében egy kicsit jobbra az amúgy is szánalmas alt right-tól. Kellemes modorú hülyegyerekek, tradicionalizmusnak eladni próbált Mein Kampf Light-al. Nem egy veszélyeztetett faj, de ők sem veszélyesek senkire,szánalmasságukban röhejek csupán. Tüntetnek a muszlimok, a bevándorló, a melegek ellen (ez eddig a szokásos üzletmenet), meg néha a fehér hegemóniáért, na innentől kezdődik a náculásuk.
Viszont a tegnapi akciójuk kábé annyira volt hatásos és erőteljes, hogy ezidáig még az origón vagy a prostisrácokon sem találtam róla hírt. Szóval Bástya elvtárs, a jelek szerint, tényleg le van szarva.
Megérkezett az ősz 2020-ban! -hirdeti a Google, mintha nem lenne nálam naptár. Pedig van, mondjuk szükség is lenne rá, elvégre az ablakon túl még nyár van. A teknős is be akar már jönni az erkélyről, elég volt neki a napozásból, és nem várná meg, míg a saját páncéljában párolódik puhára. Szóval az ősz csak naptárilag csapódott be, az idő járása még egy másik kanyarnál tart, sokkal jobb köridővel.
Még nyílnak a völgyben a kerti virágok, még rajzanak a poloskák a ház előtt, de nem látom ottan a téli világot, a környéken nincs is bérci tető. Hát, Petőfi jobbat írt, de én igazabbat, és ugye József Attila is úgy üdvözölte Thomas Mannt, hogy "az igazat mondd, ne csak a valódit". De ennyi sznob irodalmi hivatkozás elég lesz ebéd előttre, sőt ebéd utánra is, különben a szellemi kisugárzásomtól idegi alapon átjön a szomszéd, és arcba ver egy vastagabb Bertrand Russel-kötettel, pedig A nyugati filozófia története nem arra való. Hanem hogy - mondjuk - őszi leveleket préseljek le alatta, de az meg még indokolatlan. A környékbeli fáknak nincs bekötve a Google, így nem tud nekik szólni, hogy ideje lenne kezdeni valamit ezzel sok unalmas zölddel, ez már annyira augusztus, hogy tisztára nem trendi, szekszi és fenszi.
Viszont. A Google egy olyan grafikával üdvözli az ősz beköszöntét (vagy csak figyelmeztet rá, elvégre a Google-nak ott Kaliforniában nem mindegy?), ami még csak nem is animáció, viszont annyi látszik rajta, hogy egy mókus utazik egy hőlégballon kosarában. Na most ennek mi köze az őszhöz? Nyáron csak borzok, nyulak és szurikáták szoktak hőlégballonozni, de most eljött a mókusok ideje? Vagy a mókusok télen síelnek, tavasszal szaporodnak, nyáron vitorláznak, de az ősz a repülésé? (Mondjuk az utóbbi igaz (volt), de ez már túl privát.)
Viszont az indokolatlan, kulturálisan értelmezhetetlen állat-közlekedési eszköz kettősöket használhatnák máskor is. Felhívhatnák a figyelmet a járványhelyzet súlyosságára mondjuk egy maszkban motorozó varacskos sügérrel, vagy egy hóddal, aki lélegeztető vérplazmát szállít a HÉV-en. A nyár beköszöntét jelezhetné egy, a melegben túl gyorsan lebomló macskatetem, illetve mégsem. Az előbbi példáknak ugyanis még lenne közük az alkalomhoz. Úgyhogy a nyár, az legyen inkább a "rinocéroszok bicikliznek Arhangelszkben", a húsvétot meg ünnepelje két csillámpóni, akik egy repülőgép vécéjében dugnak.
Vagyis a Google jó irányba indult, de a dadaizmus avantgárd gesztusaihoz még sokat kell fejlődniük. Karácsonyra lehetne egy esernyő és varrógép találkozás a boncasztalon, Max Ernst emlékére, de csak ha nem pont karácsonykor született. Mondjuk ő amúgy is inkább szürrealista volt. (Na jó, most már tényleg abbahagyom.)
Teljesen eltűnőben van az úgynevezett tényújságírás. Ja, végül is újságok is csak azért vannak, hogy legyen mit kirakni a benzinkúton a csokis csipsz meg a hatos kiszerelésű műhányás mellé. És itt újságok alatt a hagyományos print médiát kell érteni, amit egykor nagy dózisban fogyasztottam, de őszintén szólva a fene se tudja, mikor vettem utoljára újságot. Nem pénzért, csak a kezembe. Ma már a laptopom az újság, bár ezek az internetes portálok csak mérsékelten hozzák az egykori olvasásélményt, van helyette valami kattintgatás, de az nem ugyanaz.
De az internettől pont az várták sokan, hogy most aztán beindul a tényfeltárással behabart oknyomozás, elvégre innentől nem pénzügyileg-politikailag felülmotivált lapkiadói főnökök mondják meg, hogy meddig jár a korsó kútra, pedig de. Sőt, mintha az új undokok nagyrészt a régiek lennének, csak a hatalmi érdekek mentén még motiváltabban szarják le a tényeket. Erre ugye vannak népszerű angol kifejezések, mint post-truth vagy a fake news, amik lényegében a tényfüggetlen újságírás alapelemei. Már nem az számít ami van, hanem amit akarunk hogy legyen. És ebből a szempontból már rohadtul semmi különbség sincs a a magát szeriőznek gondoló, közéleti tartalmak, meg a legprosztóbb bulvármocsok között. A hírek egyiknél sem a tényekről szólnak, hanem tényeket generálnak.
Mondjuk ha naponta hatszor írják le az erre hivatott ProstiSrácok, hogy az egyébként konkurens 444 "Soros blogja", akkor egy idő után ez elég sok ember számára nem egy vélemény lesz, hanem tény. Hisz nem indokolják, ami nem azt jelenti hogy hazudnak, hanem hogy a tényeken nincs mit indokolni. Azokat ki kell jelenteni, 'azt jónapot! Az a portál az egy blog, Dzsorzsi tata írja a saját kezivel, ezek csak lefordítják a New York-ból megparancsolt "cikkeket".
Így aztán mára a tényújságírás olyanok közlését jelenti, hogy közzétette, megerősítette, kijelentette, aláhúzta, közleményében leszögezte, nyomatékosította. És nincs visszakérdezés, hogy akkor ezt most hogy? A politikában gy ideje csak kinyilatkoztatás van, sajtótájékoztatók ahol nem lehet kérdezni, és egyre ritkább az az újságíró, aki hajlandó utánamenni a tényeknek, adatoknak, és legalább hozzáfűzni a nyilatkozatok és közlemények kurva unalmas mantráihoz.
Egyébként hogy a híreket (és a híreken keresztül a tényeket) azokat nem megtenni/megélni kell, hanem lediktálni, az pont a bulvárból jön. Az már húsz éve is úgy volt, hogy a Mulatós Géza Ugyanott Skoda Eladó nevű "sztár" felhívta a Blikkbors vagy a Napisztori szerkesztőségét, hogy hélóka, már két hete nem írtatok rólam, pedig nemrégiben nagysikerű falunapon plébekkeltem Faszkovácsiban, két napja meg beteg lett a kutyám részegen, és ettől büdös az aurája neki. Nektek ez nem hír bazmeg, csak hogy a Kyss Sylvy pinatetoválást csináltatott?
A politikusok meg gondolták, ha a Hurkatöltő Szalonzenekarnak, vagy VV Téllegnemdrogoztamnak ez megy, akkor egy helyettes államtitkár minek adjon interjút? Ha egy autógyár kizárólag közleményekben kommunikál arról, hogy a motorjaik károsanyag-kibocsátása miatt már gyakorlatilag kipusztultak a dél-németországi mókusok, akkor minek választási vitákra menni?
Itt tartunk most, és jut eszembe: mi is a rabszolgaságig kormányista TV2 hiradójának a címe?
Orbán Viktor szerint az ellenzék olyan mint a kolbász. De hát ez képzavar, mert ő meg pont olyan külsőre, mint amiből a kolbász készül (a hóvirág lelkéről nem tudok nyilatkozni), tehát belőle készül az ellenzék? És nem, én komolyan nem tudom Felcsút örökös miniszterelnöke egy disznó-e, e kérdésben teljes mértékben agnosztikus vagyok. Lehet hogy egy disznó, lehet hogy kettő, tényleg nem tudom.
A kolbász-hasonlathoz egyébként még hozzáfűzhető, hogy az ellenzék azért olyan, mint a kolbász, mert be van töltve és le van darálva. Izé, biztos hogy ez a sorrend? Én a főnökkel szemben sosem töltöttem kolbász, de magam részéről előbb darálnék aztán töltenék. De ő biztos jobban tudja. Ezzel együtt is valószínű, hogy száz év múlva nem fogják klasszikus szövegként tanítani a kolbász-hasonlatot, mint mondjuk Platón híres barlanghasonlatát.
De az ilyen miniszterelnöki mondatok mutatják meg, hogy milyen szintű mentális leépüléshez vezet ha a hatalomtechnikai tehetség gátlástalansággal párosul. És a felcsútin tényleg látszik, hogy ebben a járványos helyzetben nem igazán tudja, mit kellene tennie, ezért harcos cikkben áll ki a kereszténydemokrata értékek mellett, de csak miután a titkárnője rákeresett a guglin, hogy mik is lehetnek azok. Hogy kik a gonosz liberálisok, akik ellen harcolni kell, azt nyilván tudja, onnan indult ő is, de ma már annyira messze pávatáncolta magát a szabadelvűségtől, hogy most is libernyákozik. Azaz egy megvető árnylattal nevez meg valamit, amit egykor képviselt, most meg nem. Tényleg nem szorult belé annyi (mit ne mondjak: polgári) kultúra, hogy legalább liberálist mondjon és írjon? Egyébként nem. Pedig neki sem tetszene, ha én azon kezdenék dilemmázni, hogy őt és politikáját horogkeresztények vagy nyilaskereszténynek nevezzem-e. Mert természetesen egyik sem, mindkettő túlzó és becsmérlő lenne, de hogy nem kereszténydemokrata, az tuti.
Hogy ebből keresztény igaz-e, azt tényleg nem tudom, de hogy nem demokrata az nyilvánvaló. Egyszer el is szólta magát, hogy neki(k) annak idején nem a diktatúrával volt bajuk, hanem azokkal, akik működtették. Vagyis hát a diktatúra fasza kis rendszer, ha az ember maga lehet a diktátor. És ugyan azt is mondta, hogy ne arra figyeljünk amit mond, hanem arra, amit csinál, (de ezt is úgy mondta, szóval akkor logikailag most mi van?), mi meg látjuk mit csinál. Ezt a nyomorult rendszert, az összes disznóságával. Ahol nem az ellenzék a kolbász.
Andreassal egyszer csak megáll egy rozzant busz, nagyjából a semmi közepén, aztán egy fazon elviszi egy nagy, szürke városba, hogy akkor most itt fog lakni, ez meg a leendő munkahelye címe. Így kezdődik a Jens Lien által elkövetett, 2007-es norvég-izlandi film, A kiállhatatlan.
A városnak nincs neve, és persze elég furcsa. De milyen is legyen, mikor hősünk azt sem tudja, hogy is került oda, honnan jön valójában? Ami a nézőnek is egyből feltűnik, hogy szinte nincsenek színek, mindennek valami szürkés árnyalata van, az egész környezet rideg, egyetlen növényt sem látni sehol. Az ételeknek sincs igazán íze, a piától nem lehet berúgni, viszont összes munkatárs olyan, mintha folyamatosan be lenne drogozva. Vigyorognak mint a vadalma, nagyon kedvesek, de néha a legalapvetőbb mindennapi helyzeteket sem látják át. Ja, és nincsenek gyerekek. Fák meg gyerekek, meg öregek se nagyon. Itt mindenki nagyjából harmincas-negyvenes hivatalnok. Felületes, valódi érzelmektől mentes droid.
És Andreasnak ez nem tetszik. Egyre több a problémája. A élettársának bevallja, hogy más szeret és elöltözik tőle, aki erre annyit reagál hogy de hát szombatra vendégeket hívott. Erre marad szombatig. És akkor nemsoká jön az egyik központi szimbólum, egy ismerős falán ugyanis van egy repedés, egy lyuk, amiből zene hallatszik, és ahogy tágítanak rajta gyerekhangok, odabenn érezni illatokat, és íze lesz a kakaónak. Szóval ez lenne a menekülési útvonal, de a fal bontásával a város szabályait kezdik bontani, amiért aztán bűnhődni kell. Az ilyesmiért már kijönnek a szürke overallos rendfenntartók, akik nagyjából rendőrség, a mentők meg a köztisztaságiak egyben, és esetleg a titkosszolgálat is.
Sok apró részletből épül föl ez a nyomasztó világ, ahol a főhős még öngyilkos sem bír lenni, de visszaviszik az egyszer már elhagyott élettárhoz, aki ez esetben (immár nem meglepő módon) annyit bír szólni, hogy valami barátai most hívták, hogy szombaton menjenek együtt gokartozni. És Andreas megy, az elátkozottak nyugalmával.
Igen, itt Kafka, Huxley és Orwell köszön vissza, és sokan sokat vitatkoztak azon, hogy akkor most hol is játszódik A kiállhatatlan, minek a metaforái a város nyomasztó furcsaságai. De az én végső megfejtésem mégis az lenne, hogy ez a film a pokolban játszódik. Amit magunknak építettünk. Ahol az ízetlen egyszínűséget hazudják boldogságnak, és aki nem akar az előírt módon, szabványosan boldog lenni azt kirúgják onnan. Mint Andreast is, aki a végén mégis elindul a puszta semmibe, a hóviharba, mert nyilván nem menne már vissza a városba.
Mert hova térhet meg az akit már ebből automatizált pokolból is kiutasítanak? A nemlétbe, ami egyszerre nyomasztó és felszabadító lehetőség hősünk számára.
A humorfaktorról már megint az origo gondoskodik, ők tényleg szeretnek a címlapon hülyét csinálni magukból. Vagy azzal, hogy az agyhalált kockáztatva éltetik ártunk és ormányunkat, vagy azzal, hogy még a bulvárhíreket sem bírják rendesen szerkeszteni. Mert oké, hogy ez itt alant két külön hír, de sikerült egybegyúrni őket, hogy együtt alkossanak egy cím-kép-lead kombót, ami egy rendes hírportálon bevett dolog. De az origo nem rendes hírportál, úgyhogy még ezt is el tudják kúrni. Nem kicsit, de legalább közepesen.
Ja, hát én nem tudtam ki ez Emily, aki már megen' pucérkodásra adta a fejét (meg a melleit), de most hősiesen utánagugliztam. Azt írják róla, hogy modell és színésznő, gondolom ebben a sorrendben. Mert régebben még úgy volt az ember előbb színésznő lett, aztán megpróbált jól mutatni a címlapokon, de egy ideje már ez fordítva van, verd vissza dögösen a fényt, és ha eléggé teszed, még filmszerepet is kaphatsz. Mondjuk az ostoba tinivígjátékokon vagy még ostobább szuperhősfilmeken még a kifutóról a mozivászonra importált modellek sem tudnak sokat rontani. Ott úgy is a látvány a lényeg, azt meg ők mellbedobással hozzák. De hogy Emily nem járt az űrben, az kurvaélet.
De. Féltem kissé rákattintani, mert mi van, ha a képen látható férfiak valamelyike pózol meztelenül? Azt nehezen viselné zaklatott lelkem, meg hát örülök, hogy már épp nincs hányingerem.
Tegnap arra ébredtem, hogy irgalmatlan hányingerem van, alig értem ki a mosdóba, hogy ott sugárba hányjak egy lendületeset. Szinte mindenhova, mert nem volt túl sok esélyem célozni. Meg ugye a mennyiség. És elég vacakul voltam egész nap, de legalább aludni sem tudtam, most meg a kialvatlanságtól hasogat a fejem, de legalább a hányinger elmúlt.
És mivel csütörtökön paradicsomos ételeket ettem, de annyira, hogy este még egy liter paradicsomlevet is leküldtem, érteni véltem, hogy mi az a sötétbarna trutymó, amit nem túl lelkesen, de kényszeresen okádok épp.
És azért ijesztő volt, mert ebben a koronavírusos nagy népi parában az emberben nyilván ez merül föl elsőként, de én vagyok annyira peches, hogy úgy másfél hónappal ezelőtt is így jártam, valami fertőzést sikerülhetett begyűjtenem, amiből aztán pár nap után kilábaltam, de nem hiányzott még egyszer. De most kapkodok be valami immunerősítőt, hogy azért mégse találjon el minden ilyen hasmenéses és/vagy okádós történet.
Viszont két nap szenvedés után kifejezetten fitt vagyok, jó oké hogy kialvatlan és ettől némileg erőtlen, de nem fáj a lában, rendben van a gyomrom meg fejben is egyben vagyok. Úgy tűnik a hányás a természet egyik radikálisabb méregtelenítő-kúrája, ezt m mondjuk minden drogos vagy piás tudhatja, és úgy tűnik, hogy sokszor a kórokozóktól is így szabadul meg a szervezet.
De nagyon szarul esik, ha választani lehetne, inkább a hasmenésre szavaztam volna. Ám legalább remek hitvitákat hallgattam a jutyúbon zsinórban, úgyhogy most a teológiai-metafizikai fejtegetésektől vagyok kicsit rosszul. Az azonban láthatóan gyógyítható vígjátékokkal, majd keresek rá valami zombis komédiát. Holnapra meg írok valami vicceset, addigra várom vissza a humorérzékem.
Nem az a kérdés, hogy valaki hülye-e a matekhoz, hanem hogy miben jó? - olvasom, és hát.... elgondolkodom, hogy hülye-e vagyok a matekhoz-e? Elvileg nem, papírom is van róla, ötösre érettségiztem, mondjuk a tanárom és a saját meglepetésemre egyaránt. Neki meglepőbb volt, mert hármasnál ritkán értékelt feljebb, nekem kevésbé, mert eléggé csuklóból oldottam meg az előző évek feladatsorait. És ezzel abba is fejeztem az érettségire való készülést, mondván hogy megy ez nekem, nem kell többet foglalkoznom a témával, csak menjek át (mondjuk ne kettessel, mert az megalázó) de nem hajtok jó jegyre, bölcsésznek készülök, úgyhogy a differenciál- meg integrálszámítás kinyalhatja. Elég nekem ha mennek a nyolcszorosan összetett mondatszörnyek, mint az előző.
Ehhez képest lett ötös, és gondoltam hogy így kell szépen búcsúzni a matektól, engem már soha többé senki nem csesztethet az exponenciális függvényekkel, meg a csonkagúla felületével. Pedig de, csesztettek, mondjuk a gúlával talán nem, de függvényekkel naná. Mert volt négy szép, nyugodt, kissé bohém évem a szombathelyi tanárképző főiskolán, aztán öt, kissé zaklatott, de változatlanul bohém esztendő az ELTE-n, ahol viszont már megint jött a matek. Rögtön az első három félévben, analízis, valószínűségszámítás és matematikai statisztika (mellette meg leíró statisztika meg többváltozós elemzések meg ilyenek), mert hát a szociológia az olyan, hogy a módszertana egy része az nettó matek. Ugyan majdnem mindenki iszonyúan bölcsész volt az évfolyamon, de többségében azért túléltük a matekot is. Szigorlattal a végén, ami nekem megint csak ötös lett. Nos, ezen már én is komolyabban meglepődtem, mert nem készültem, és néhány évfolyamtárssal egy közeli borozóban folytattuk le a lelki felkészülést. Jó, hát be nem rúgtunk, csak egy-két agyizomlazító fröccsöt ültünk körbe, de azok legalább kihozták belőlünk a matematikai tehetséget. Vagy lehet, hogy hogy simán csak nem görcsöltünk rá az eseményre, és így jött a nem várt siker. Meg az újabb fröccsök.
És azóta már pecsétes okirataim vannak arról, hogy értek a matekhoz. Ez persze nem jelenti azt, hogy használni tudnám, segítene bármit is a józan eszemen, vagy mára már ne egy szakkönyvből kelljen fellapoznom hogy a mi a frász az a T-próba vagy a regresszió-analízis, de érzésnek nem rossz, hogy egykor én valamiben jó voltam. Nem nagyon, csak a saját elég szerény elvárásaimhoz képest.
Pontosabban fogalmazva: jó volta valamiben, ami nem nagyívű és tét nélküli okoskodás a világ állásáról, a társadalom nagy kérdéseiről, nem hülye szóviccbűnözés, és nem közepes filmekről szándékolt jókat írás pénzért.
Régen mondjuk elég jól rajzoltam, jókat utaztam, és sok anarchista indulót ismertem olaszul is. De hát így múlik el a sic transit gloria mundi dicsősége. Vagy mije.
Na most azt képzeljük el, hogy különösen másnapos reggel szarvak kezdenek nőni a homlokunkon, és ezen senki nem csodálkozik igazán, minket leszámítva. Mert a barátságtalan kisváros, ahol élnünk kell, nagyjából egyhangúlag hidegvérű gyilkosnak tart, egy valóban sátáni gonosztevőnek.
Valami ilyesmi történik a Szarvak (Horns) főhősével, a velősen csak Ig-nek hívott fiatal fickóval is (igazából Ignatius Perrish, avagy hova lesz a nomen est omen?), akit azzal vádolnak, hogy megölte a barátnőjét, épp szakításuk napján, de csak miután megerőszakolta. Egyelőre szabadlábon védekezik, ám a szomszédok, a lány családja és random vallási őrültek napjában többször is a vérét kívánják, az ártatlanságában pedig a saját szülei sem igen hisznek.
De hát így jár az a karakter, akit Daniel Radcliffe játszik. Nem kellett volna annyi éven át herripotterkedni, és akkor most nem nőnének szarvai. Mert ugye halandzsa-latin varázsigékkel hadonászni, meg seprűvel légiközlekedni nem lehet büntetlenül, ez előbb-utóbb a fejére hozza a kárhozatot, bár a fene gondolta volna, hogy ennyire konkrétan.
És bár a legtöbb ember nem találna szavakat a növekvő szarvaktól, a kisváros közepesen romlott és időnként nagyon buta lakói épp hogy találnak. Akinek Ig a közelébe megy, az a sikoltva elszaladás helyett kéretlenül is beszélni kezd, kifecsegve nagyjából az összes mocskos kis titkát. Mondjuk a középkorú faszi azt, hogy legszívesebben a tinédzser lánya barátnőjét dugná a felesége helyett, a szétstresszelt anyuka meg azt, hogy a négyéves gyerekét sokszor úgy rúgná seggbe, hogy kiszálljon az ablakon, és hasonlók. Ig egy afféle nem szándékolt gyóntató lesz, mert bár rohadtul nem érdekli senki lelki nyomora, meg hogy ki mire gondol szerda reggelenként a vécén, de úgy jár, mint Pilátus a Krédóban. Mint aki csak csöndben belelépett.
A csavar annyi, hogy a szarvak senkit sem zavarnak, már ha az őszinteségi rohamokat nem számítjuk, a legjobb haverja viszont nem lát rajta semmi különöset. Egész addig, míg a nyakában lóg a gyerekkori emlékként őrzött kereszt, de mikor már nem, ő is meglátja Ig-ben a kísértőt. (Lucifert ha úgy tetszik, vagyis a fényhozót, aki bevilágít a legsötétebb titkokat rejtő sarokba is.) És ha már így járt, bevallja azt is, hogy igazából ő ölte meg a csajt, aztán megpróbálja kinyírni Ig-et, de nem sikerül.
A végén minden kiderül (a csaj azért szakított, nehogy a srác megkérje a kezét, mert tudta hogy rákos és meg fog halni, arra kis időre meg ugye már minek...), Ig a kisvárosi bunkók előtt is ártatlannak bizonyul, amibe nem sokkal később azért belehal, de előtte még egy kicsit ő lesz a Bosszú Angyala, ha már a Burzsoázia Diszkrét Bája nem lehet. De a meghalása által legalább újra együtt lehet a csajával a túlvilágon, ami remélhetőleg elég messze van a kisvárosi posványtól.
Ide vezet a mértéktelen potterkedés (port.hu)
A Szarvakban az a jó, hogy nem egy műfaji film, hanem sok műfaj elemeit gyúrja egybe, és mégis van valami egységes atmoszférája, ami beszippantja a nézőt, és az első húsz perc után már nincs is szívünk félbehagyni. Pedig ez egy másfél órás film, kétórás játékidőbe csomagolva, mondjuk kissé indokolatlanul. Nagyjából kilencven perc után a rejtély már megoldva, a bűnhődés folyamatban, de az alkotók valamiért szükségét érezték egy naiv-vallásos sziruppal leöntött Végső Nagy Finálénak, de az ilyesmi utoljára Kevin Smith-nek állt jól a Dogmában, csakhogy az egy karcos szatíra volt. De itt mintha komolyan gondolnák, ami nem tesz jót a művészi értéknek, amit a végére tényleg csak nyomokba tartalmaz az alkotás. Mint egy sátáni mézeskalács-szív, tükörrel a közepén persze. Ja, és címe egyáltalán nem politikailag korrekt, inkább úgy kellene hívni, hogy Rossz minőségű látássérült.
Esetleg Hornék, de nem a gyulai értelemben.
A kükümminisztérium seggnyalásért és önfényezésért felelős, magyarázkodásügyi államtitkára nagyot ment a Fideszes Büszkeség Menete legutóbbi civil pártaktíváján, ahová főnöke helyett kellett beugrania.
Olyat szólt, hogy: „Egy bölcs ember, Orbán Viktornak hívják, azt mondta egyszer, hogy 2022-ig mindennap van egy harc, amit meg kell nyerni, és a nap végén számot kell vetni, hogy a mai napon győztünk vagy vesztettünk. És ha több napon győztünk, mint ahányat elveszítünk, akkor 2022-ben is tudunk majd győzni, ami a mi célunk.”
Te jó ég, ezeknek tényleg elmentek otthonról! Azon most ugorjunk át, hogy az állam titkára lebölcsezte a felcsútit, ez nyilván benne van a munkaköri leírásában, de lehet, hogy anélkül is mondná, mert minden este a párttagkönyvéhez imádkozik lefekvés előtt, szóval dolgozik benne a neofita buzgalmár.
Az viszont már rémisztő, hogy ezek mindent harcnak látnak, szerintük a közpolitika = háború, ők meg nem egy állami adminisztráció ilyen-olyan működtetői, hanem a francia idegenlégió meg a Júdeai Nemzeti Front elit kommandósai, szabad idejükben meg ők lövik a hetedik gólt az angoloknak a Wembley-ben, ötvenvalahányban. (Vagy a Van Halenben szólóznak, míg sok lány sikonyál...)
És a fenti idézet egyben beismerése annak is, hogy tesznek ők magasról az országra, nem céljuk, hogy úgy általában egy élhetőbb hely legyen bárki számára. Őket egy dolog érdekli: uralni a pillanatot, mert sok uralásból jön ki a választási győzelem, vagyis a kormányzás egyetlen célja, hogy még tovább kormányozzanak. Hát igen, a hatalom az olyan mint szex, hogy önmagában jó, nem kell külön indokolni, miért kell belőle még, miért nem lehet elég hatalma az embernek, és/vagy elég sokáig.
Az ilyen unalmas szakpolitikák (okatatás-, kultúr- gazdaság- meg szociálpolitika, és megannyi más még), amik a mindennapi életet működtetnék, csak hátráltatják őket az esszenciális hatalomgyakorlásban, a vegytiszta geciségben, ahol fölényes mosollyal lehet hasba rúgni a másikat, mert mér' jött oda?
Persze a tökéletes és abszolút hatalomig, ahol a "csak!" és a "kussolj!" vezényszavakkal egész népüket lehet, nem középiskolás fokon idomítani, még hosszú az út, ám korántsem járhatatlan.
De addig is a habostorta fokozódik, az élet nem zetkötzi helyzet, az oroszok meg már a Svájcban vannak. Ilyen körülmények között dolgozni, hazát fényre deríteni komoly vállalás, igazi államférfit kíván a keményen drogozó kisemberek helyett, baromságokat twittelni, a reggeli kávé mellé már teli szájjal sorosügynöközni csak pontosan, szépen, lehetőleg Armani öltönyben érdemes.
Az igaz harcosok arról ismerhetők föl, hogy kirúgatnak mindenkit a picsába, ha nincs bekészítve a mogyorós csoki a helikopter minibárjába, mikor indulnak Vakarékpusztára emésztőgödröt átadni, a Háttérhatalom elleni küzdelem jegyében, statáriálisan.
És nem, most nem színművészetiznék, ott még tart az állóháború, csapataik babkonzervet esznek a lövészárokban, a szimbolikus vérszivattyút már melegítik, de a világháború még csak szelfikkel zajlik.
Hanem az Oscar-díj ügyében az amerikai Filmművészeti és Filmtudományi (WTF?) Akadémia alaposan belecsapott a lecsóba. Mert a derék, tudományosan filmművészeti akadémikusok olyat döntöttek, hogy pár év múlva már csak a mostaninál sokkal szigorúbb kritériumok mentén lehet a legjobb film díját kiosztani. Például a legjobbnak választani egy mozgóképet csak úgy lehet, ha az egyik főszereplő vagy legalább egy jelentős mellékszereplő valamilyen faji/etnikai kisebbséget képvisel, sőt a szereplők harminc százaléka valamilyen alulreprezentált kisebbségből származik. Ha ez nincs meg véletlenül (mittomén, valaki újra filmre viszi a Machbetet, de abban meg mindenki skót, és sehol egy hozzájuk képest kisebbség), akkor megfelel az is, ha valamilyen kisebbség ügye a központi téma. Ez a Machbet esetében lepapírozható lenne, elvégre egy királygyilkosság körül forog a cselekmény, márpedig a királyok igencsak kisebbségben vannak mára már. Amerikában meg kifejezetten veszélyeztetett faj, egy Herrihercegnek kell odaköltöznie, hogy egyáltalán legyen náluk is valami vérvonal, legalább földrajzilag.
De azért adódna néhány kérdés, a teljesség igénye nélkül:
- A fő- és mellékszereplőknek honnan kell igazolást kérniük, hogy ők kisebbségiek, illetve hogy kellő mértékben azok? És mi a megfelelő mérték? Ha a mutter mondjuk chilei, de a fater ősei még a Mayflowerrel jöttek, akkor az úgy jó? Avagy: Obama exelnök még pont kisebbségi a kenyai apával és a szőke, tőrőlmetszett jenki anyával, ezt tudjuk, de ha valakinek például csak az egyik nagyszülője volt vietnami,attól ő még erősítheti az ázsiai-amerikai kvótát?
- Terveznek valami, a nürnbergi faji törvényekhez hasonló szabályozást, hogy pontosan megállapítható legyen a mindenféle kevert fajúakról, hogy akkor ők most mennyiben járulnak hozzá az elvárt harminc százalékhoz?
- Mennyire kell egy kisebbségnek alulreprezentáltnak lennie. Csak az számít annak, ha globálisan háromnál nincsenek többen?
- A jelentős mellékszereplő kiváltható kurva sok statisztával? Úgy értem, hogy mondjuk a főbb karakterek mind fehér, rabszolgatartó ültetvényesek, de a háttérben nagyos sok fekete hangosan jajgat. Elvégre lehetnének ők a disznót győző sok lúd, ami a későbbi történelem ismeretében nem is olyan meredek koncepció.
A tervezett szabályozás szerint a stábtagoknál is lennének kvóták, gondolom reggelente egy sajátos névsorolvasást performálna a producer vagy a gyártásvezető a forgatásokon, hogy:
- Két fő biszexuális, latinó felmenőkkel rendelkező, diszlexiás kameratechnikus?
- Jelen!
- Izé, én diszgráfiás vagyok, ha nem gond.
- Nem, az még belefér. Egy fő árvaházban nevelkedett, generalizált szorongással diagnosztizált, fekete lányanya?
- Itt vagyok... asszem.
- És mi a pozíciód?
- Én hozom a kávét. Meg a szendvicseket. De csak a vegáknak, mert nem érintkezek hússal. Zacskón át se.
- Hú, az nem jó, ilyen kvalitásokkal minimum világosítónak kellene lenned, lámpa vonalon nem hozzuk a kvótát. Oké, értesz a fehéregyensúly-állításhoz, az ellenfények kalibrálásához vagy valami hasonlóhoz?
- Háát, nem igazán...
- De lámpát láttál már, nem?
- Ja.
- Rendben, mostantól segédfővilágosító vagy, a kávét majd az egyik hangmérnök hozza, oda úgy sem kell már több zsidó.
- Jó, de az nem baj, hogy a mostani pasim régebben neonáci volt?
- Á dehogy, pont így szép, kell a sokszínűség, ha az Oscarra hajtunk, kszerzünk még egy beszédhibás papagájt, és kezdhetünk is.
És akkor majd nagyon szép, művészileg érvénytelen, de társadalmilag kiegyensúlyozott filmek fognak díjat kapni, amiket remekül lehet majd szmokingban megköszönni a szülőknek, az egykori tanároknak és a világ legbetegebb identitáspolitikai agybajának.
Mert a művészet az olyan, hogy ledobja magáról az efféle ostoba, bürokratikus szabályokat, így az a film, amihez patikamérlegen súlyozzák ki a faji/etnikai (valamint nemi, vallási, életkori, mentális etc.) hozzávalókat, az jó eséllyel egy szemét lesz. Kulturáltan bezacskózott, vegyes konyhai hulladék, kis krumplihéjjal, üres konzervdobozokkal, fületlen kávésbögrével és penészes felvágottal, de úgy, hogy közben nem büdös, nem csöpög belőle semmi gusztustalan. csak épp attól még szemét, nem tennénk fel a polcra, hogy gyönyörködjünk benne.
Az úgy nem megy, hogy ide kellene még egy laktózérzékeny anitszemita, vagy ha az nincs, legalább egy cukorbeteg kommunista, mert ettől lesz díjazott a film, és ami díjazott, az ugye már jó. A díj nem okoz minőséget, a kauzalitás elvileg fordított lenne, de ha ennyit ferdítenek a szabályokon, akkor már végleg nem lesz összefüggés a minőség és a vörös szőnyegen vonulás között.
Az Oscar (hivatalosan: Academy Award) már régóta nem valamiféle művészi minőség mércéje, talán sohasem volt az, de az efféle szabályozásokkal még a maradék presztízsét is hatékonyan szétbarmolhatják. Annak az akadémiának a tagjai, amely magát "filmművészetinek", mi több "filmtudományinak" titulálja. Ám azok, akik erre baromságra rábólintanak, azoknak a egyikhez sincs közük, az olyan fogalmak mint eredetiség, érvényesség, művészi autonómia nekik semmit sem mondanak, pedig ha foglalkoznának egy kicsit esztétikával (na ja, tudománnyal), akkor legalább ködképeik lehetnének róluk.
De filmakadémia az valójában csak Hollywood rossz lelkiismerete, hogy hát igen, alapvetően szart csinálunk kurva sok pénzért, ez itt szórakoztatóipar, művészetet csak nyomokban tartalmaz, de legalább odafigyelünk a társadalmi kérdésekre.
És ennek jegyében "társadalmi felelősségvállalásnak" hazudnak valami nyomorult ideológiai diktátumot, ami viszont lehetőséget ad arra, hogy nagyon progresszívnek demózzák magukat.
Az igazán nagy alkotók ezentúl is megcsinálják majd a maguk felzaklató látomásait, és szarnak az akadémiai díjra, a törekvő középszer, melynek szorgos iparosai a filmkészítést az excel-táblákkal kezdik és fejezik be, meg frappáns köszönőbeszédeket kezdenek fogalmazgatni magukban. Elvégre majd nekik jár az Oscar, ami persze akkorra már senki nem fog érdekelni, betehetik a szobrocskát a vitrinbe, a Nagy Valagrend mellé.
Olvasom a mindenfelé, hogy most még a legtöbb koronavírus-fertőzött fiatal, de ez már középtávon is változni fog. Ja, de mi ebben a meglepő? A fiatalok középtávon középkorúak lesznek, nem pedig fiatalok, elméleti fizikusok a jelenségeknek ezt a jellegzetes egymásutániságát időnek hívják. Erről van is tapasztalatom, bár évek óta elég rutintalannak érzem magam a középkorúságban. És ezen majd átesnek majd a mai fiatalok is, kivéve, ha kiirtja őket valamilyen vírus, ledobják rájuk az atomot vagy a nyakukba olvadnak a jéghegyek. És akkor az idegen űrlények úfózását még számításba sem vettem. Ám akkor már középkorú, egykori fertőzöttek lesznek, már aki túléli az összes lehetséges, indokolt, ám különböző valószínűségi elhalálozási formát.
És ez persze nem jelenti azt hogy megmenekülnek, csak azt, hogy haladékot kapnak. Mert hosszabb távon mindannyian halottak vagyunk, a következő évszázadra szóló életkilátásaink legalább is szánalmasak. Jó hír viszont, hogy a huszonkettedik században már magasról tojhatunk a járványokra, mert vagy pár marék hamu leszünk egy jól záródó edényben (ha pechünk van, egy retardált leszármazottunk kandallópárkányán), vagy (és ez még a jobbik eset) bedrótozott agyak egy-egy tartályban, akik persze a Mátrixba képzelik magukat. (Innen nézve még nem tudjuk, hogy álmodunk-e majd elektronikus bárányokkal, de lehet, hogy már most is 2314-et írunk, rég agyak vagyunk a tartályban, és ez itt a Mátrix. Ez esetben a szomszédaink az elektronikus bárányok. )
ligetmuhely.com
Úgyhogy a járvány 78. hulláma már biztosan békén hagyja a hullánkat, nekünk már haláli jó lesz, és még gázszámlát sem kell fizetnünk többet. És ettől félnek itt tömegesen? Bagatell, csip-csup kis probléma, pláne ahhoz képest, hogy csak néhány tízmilliárd éve van vissza az ismert univerzumnak. Aztán a legvalószínűbb forgatókönyv szerint jön a Nagy Fagyás (szóval semmi látványos összeomlás), amikor a világegyetem tágulása miatt, az önmagukat felélő csillagok már olyan messze kerülnek egymástól, hogy a fényük sem jut el a szomszédokig. Az egész cucc a galaxisokkal sötét lesz, hideg és néma, és ez így marad az örökkévalóságig. Aminek persze nem lesz értelme, mert az idő legalább is nehezen lesz értelmezhető, egy mozdulatlan univerzumban már nincs ami változzon. Illetve dehogy, akkor már nem is lesz akkor, mert az akkor egy pont az időben , ami pont akkor már nem lesz a hol?
Nos, úgy tűnik havi asszociációs rekordot döntöttem, ahogy a fertőzöttek kormegoszlásától a Mátrix kandallópárkányán át eljutottam a világ végéig, a kihűlt csillagok örökkön örökké semmiségéig. Talán ideje lenne beállnom buddhistának, ők eleve a feloldódás/ megsemmisülés/ kihunyás paradigmával házalnak. Csak az a baj, hogy ott is sok az irányzat, pedig nem lenni jelen, megértésem szerint, csak egyféleképpen lehet. Sehogy?
Ez itt fentebb az univerzum végének leghitelesebb ábrázolása, Kazimir Malevicstől, 1913-ból.
A tegnapi nap folyamán az Ordenáré Aranka Baráti Kör spontán, elvtársias hangulatú emlékülést tartott a Száraztészta Kapható csirkebolt előtt, a járványhelyzet széleskörű figyelembe vételével. Azaz alkoholos fertőtlenítést alkalmaztak belsőleg, és gondosan köpéstávolságon kívül maradtak egymáshoz képest, ha esetleg elfajulna az elvtársiasság.
Az emlékülés keretében megemlékeztek a pont 74 éve született Fredi Merkjuriról, a Bitlisz énekeséről, aki közös ifjúkori kedvencük, legalább is azoké, akik még emlékeznek a nyolcvanas évekre. Megpróbálták felidézni a Bitlisz zenekar Kvín együttes című korszakos világslágerét, de az ifás Géza a hatodikon felejtette a hangversenyzongoráját, és nem ugrott be neki, hogy melyik lakótelepen.
Így aztán elfogyasztottak néhány doboz akciós, Bier márkájú kézművetlen sört, és közben felidézék, milyen szépen énekelte Fredi a Rédió Gá-gát, ami a baromfitetem-darabokat (és száraztésztát) árusító bolt előtt nem tűnt tájidegennek. Valamint, hogy ki hol volt '86 nyarán a Fredi koncert helyett, és milyen messze a Népstadiontól.
Ifás Géza megemlékezett róla, hogy ő épp az Állampusztai szanatórium bentlakója volt, nagyjából a két és fél év jogerős félidejében, de nem tarthatott szünetet, hogy Bitlisz koncertere menjen, és amúgy is, a cellatársa épp akkoriban tetovált egy stilizált Sosztakovicsot a fülcimpájára.
Aranka, a Baráti Kör nótafája nem tudta megmondani, mit csinált nyolcvan valahányban, de valószínűleg részeg volt a fáskamrában, akkoriban oda járt ki inni, mert a második férje (akinek ő lett az első özvegye) nem tűrte a bort a házban. Csak a pálinkát. A bor szerinte pazarlás, olyan mint villával enni a pörköltet, mert sokat kell inni belőle az asztal alá eséshez, a pálinka ellenben takarékos, elég fél liter, és kiesik másfél nap. Aranka meg sem merte mondani neki, hogy Fredi a pezsgőt szerette, vodkát már csak akkor vedelt, mikor écces stádiumú lett, még szerencse hogy ezt akkoriban nem is tudta. Volna mondani se.
Irénke pedig csak két évvel később született, szóval ő szerinte a Köztes Létben volt, mert buddhista, mióta tizenhat éve kiszökött az intézetből, és az unkanővére lakodalmában, a kacsatánc közben hirtelen megvilágosodott. (Ő osztotta meg azt a fontos információt is az egybegyűltekkel, hogy Fredi zoroaszter volt vallásilag, azt ugyan nem tudta, hogy az mit is jelent, mert ő a buddhizmusba világosodott bele. Meg. De ki tudta mondani, hogy zoroaszter, amivel mindenki nagyon elégedett volt.)
A nosztalgiázás a második karton sör után vidám buzizásba fordult, miután a tagok rájöttek hogy Fredinek biztos azért volt olyan jó oktávú hangja, mert pasikkal farkalt, ami abból is látszik, hogy keresztneve eredetileg Farok volt, csak hával a végén de az nem számíth. És különben is kit érdekel, hogy buzult, ha otthon, a négy fal meg kilenc macska között csinálta. Meg a limuzinban, a magánrepülőben és buzibárok teljesen indokolatlan női vécéiben.
A lényeg hogy nagy művész volt, és abba is halt bele, ami az emlékülés részevőivel nem fordulhat elő, mert egyrészt a tévésoppból vett halhatatlanságuk még két évig garanciális, másrészt meg a művészettel ők nem tartanak kapcsolatot, bár néhányan látták kívülről az épületét a belvárosban. De a belvárosba meg nem járnak, a lakótelep nekik egy komplett ökoszisztéma, és erősen feljövőben van, újabban már lottót is lehet venni a kisboltban.
Úgyhogy Irénke biztos volt benne, hogy mire a Fredi errefelé születik le legközelebb, már koncertezni is fog, mondjuk a játszótér mellett, ott van elég hely, csak az a lényeg, hogy ők addigra ne svábbogárként reinkarnálódjanak. Hanem mondjuk spánielként, azoknak állítólag jó a hallása.
Az emlékülés végén közösen elénekelték a Távásziszé Viszetárászt című magyar himnuszt, majd mindenki hazatért, kivéve Lajost, aki hányni ment a a mászóka mögötti bokorba.
És Viktor Pelevin meg Julian Barnes mellett talán az egyetlen, aki még él. Ja, ha valaki nem ismerné fel, ő Salman Rushdie.
„Veszedelmes dolog ráerőltetni másokra a világlátásunkat. (...) Aki holtbiztos a dolgában, az akár férfi, akár nő, iszonyú tettekre képes. (...) Az igazság távlatok kérdése: minél messzebb jutunk a múlttól, annál konkrétabbnak és hihetőbbnek érezzük - és a jelen, minél közelebb vagyunk hozzá, annál képtelenebb.“
A 24.hu-n beleszaladtam egy listába, ahol a szerzők a Kispál és a Borz összes dalát rakták sorba, a legvacakabbtól a non plus ultráig. Én, ha jól rémlik 1989-ben hallottam először Kispált a rádióban, Nagy Feró műsorában, aki akkoriban nagyjából épp felkarolta a zenekart. És egy-két nappal később láttam egy fénymásolt A4-es "plakátot", hogy az egyik helyi szakmunkásképző tornatermében lesz koncertjük pénteken, és el is mentem egy haverommal. Aztán még sokszor, az akkor még tanítóképző koleszába, egy helyi művházba, a mindenféle fesztiválokra, megvettem kazettán az albumaikat, aztán cédén, aztán letöltöttem amit találtam, de azóta elmúlt.
Nem tudom, a Kispálon vagyok-e túl, vagy úgy általában a rockzenén, de talán az előbbi, mert egy-egy zenekart azért ma is heti rendszerességgel fedezek fel magamnak, csak már túl öreg vagyok hozzá, hogy rajongója legyek bármi ilyesminek. És már fel sem tudom idézni, mikor voltam utoljára bármilyen koncerten, amiben az is benne lehet, hogy ahol lakom (város a kórház szélén), azért nem akkor a választék, legalább is ha az ember a Tanksapka zenekar műanyag rocker-pózainál valami autentikusabbat szeretne. Vagy egy Gengszter Zoltán diszkóhakninál.
Nade a Kispál. Meg a lista. Érdekes volt végigolvasni, mert bár elvileg az összes albumukat hallottam többször, jó néhányat sokkal többször, de a számok úgy harmada - pusztán címről - nem volt ismerős, nem kötődött hozzá dallam vagy szöveg a fejemben. Gondolom mert vagy már a megjelenésekor sem ragadott meg, vagy csak kezdek felejteni. (A napokban egyszer elindultam levinni a szemet, de csak a ház előtt vettem észre, hogy ugyan indulás előtt gondosan feltettem a napszemüveget, zsebre vágtam a telefont, ellenőriztem hogy fel van-e húzva a sliccem, csak a zsák szemetet felejtettem a lakásban.)
De ez van, a Csiga vagy a Már délután címekről akkor sem ugrik be egy árva dallam vagy szövegtöredék sem, ha annak idején még ugráltam is rájuk. Már ha ugrálósak egyáltalán.
Azért így is elég sok ismerős jött szembe, úgyhogy néhányat muszáj volt hirtelen felindulásból, különös kegyetlenséggel újra hallanom.Például ezt a kettőt:
A lista szerint amúgy a zenekar legfelejthetőbb darabja Kólagép című, ami annyira felejthető, hogy gőzöm sincs róla. Igazából arra jó, hogy feljegyezhessük, ez a banda 151.legjobb dala, amiből legalább kiderül, hogy hivatalosan ennyi Kispál-szám jelent meg. Magamtól úgysem számoltam volna össze, mint ahogy azt sem tudom, a Queen esetében mi az urnazárás utáni hivatalos végeredmény.
A legjobb meg, legalább is a listázók szerint, a Húsrágó hídverő, amit már úgy kábé harminc éve is utáltam, és hiába változott meg azóta gyakorlatilag minden más az életemben, ezt még mindig utálom.
Én a listából a középmezőnyt bírom, meg oké, az első húszba azért többet kedvelek, mint amennyit nem. Plusz ezeket ismerem is, mint mikor valami dal szól gyerekkoromból, örülök hogy a refrén még megy, és lassan a többit is kitalálom. Kapcsolódik mindegyikhez valamilyen élmény, mikor egy tóparti buliban hallgattam valahol Szombathelyen, pezsgőt vedeltem rá szilveszterkor, Novák Marissal üvöltöztem valahol Villányban, Csabával ugráltunk rá az első sorban a koleszban, vagy Erika látványosan unta, mikor nagy nehezen rádumáltam egy koncertre.
Vagyis a Kispál azért már a nosztalgia-ligában játszik nálam, egy ószülöttnek minden vicc régi, akkor jár a korsó a kútra, ha a hegy nem megy Mohamedhez. De ha igen, beengedem.
Ismét megszólalt az ajtócsengő. Mivel a felesége elutazott a városból, és látogatókat sem várt, Mohamedet kezdte elfogni a nyugtalanság. (reddit.com)
De tényleg, egész este. Mert minden véget ér egyszer, mások később, én hamarabb, ez a film meg 2 óra 14 perc után. Mert naná, ez is egy cím, újabban újra meghonosodott rossz szokásom szerint már megint filmet néztem este, ha már a délutánt holmi olvasásra pazaroltam, meg takarításra. Ebből itt meg már félig úgyis egy béna filmes blogot csináltam, bár egészen nem fogok, ahhoz túl sok minden más is felháborít a világban és a kortárs mindenféleségben.
A film története annyi, hogy a mérsékelten szimpatikus, mondjuk hogy ifjú pár sokáig autózik a hóban, aztán ott ragad a srác szüleinek farmján, a hóban, de később mégis elindulnak. A hóba, abba bele. (Mondtam már hogy folyamatosan esik a hó, néha odabent is? És hogy Micimackó zik-zik?)
A szülők (Toni Colette és David Thewlis), furcsák, a ház furcsán rideg, a farm meg egy háziállat-horror, plasztikusan elmesélve. De az állatoknál legalább egyértelmű a helyzet, a kis báránykák megfagytak, a disznókat élve megették a férgek, ez kemény, de legalább tiszta helyzet.
A szülők ellenben nem egyszerűen furcsák, nem mókás különcök, hanem első pillantásra nyomasztó, fenyegető pszichopatáknak tűnnek, aztán másodikra is. Apu választékosan fogalmaz, de egy ötéves gyerek szintjén sem képes értelmezni, amit mondanak neki (vagy csak nem akarja, hogy mások tudják, hogy ő érti, csak nem akarja hogy tudják...), Anyu meg olyan tekintettel nézi az asztal közepén a sültet, mintha egy közeli rokonból készítette volna, aki még gyerekkorukban egyszer ellopta a kifestőkönyvét. És amikor Anyu nevet, az egy az egyben olyan mintha sírna (végül is mind a kettőnek van hisztérikus változata), ellenben azt meg, hogy tudna sírni, simán nem hisszük el neki. Toni Colette olyan fejeket vág, hogy a film közepén kimentem megnézni, be van-e zárva a bejárati ajtó.
Ráadásul bár a film maga egy nagyjából lineáris időrendet követ, de Anyuék úgy ugrálnak a saját idősíkjaik között, mintha holnapra már nem lenne tegnap. Amikor először összefut velük a jobb sorsra érdemes csaj (Jessie Buckley), az előszobában még hetven pluszosnak néznek ki, de pár perccel később, az ebédlőben már minimum húsz évvel fiatalabbak. És ez többször is megtörténik, mintha a szülők egyszerre élnének az összes életkorukban, amik véletlenszerűen oszlanak el a szobák között. Charlie Kaufman direktor afféle Hitchcock-műveletként pakolja tele az egyes beállításokat elgondolkodtató anomáliákkal és még csak ötletünk. sem lehet, hogy melyiknek lesz aztán jelentősége később, és melyek azok, amikkel simán csak meg akar vezetni minket. A ház és annak berendezése is olyan, hogy egy az egyben lehetnénk ötven évvel korábban, a jelenben , vagy háromezer év múlva egy, a Galaktikus Birodalom bukása után igen népszerűvé vált Föld-retro kalandparkban.
hu.ign.com
Mert amikor a fiatalok elhagyják a várost, és belevetődnek a nagy fehér hóviharba, mintegy kilépnek a tér-idő, és egyúttal az oksági viszonyok unalmasan mindennapi keretei közül. Aztán persze nem tudnak visszajutni, a hó az csak viharzik, egyre csak viharzik, úgyhogy simán kívül rekednek a világon, mint Alice Tükörországban.
És egy idő után kezdenek hasonulni környezetükhöz, egyik jelenettől a másikig (térben meg mondjuk a konyhától a nappaliig) alapvető dolgok változnak meg velük kapcsolatban, minden átkötés meg magyarázat nélkül. A srácnál ez kevésbé feltűnő (na ja, szerencsétlen ott nőtt föl), neki eleve sorozatgyilkos-feje van, de csajnál nehéz nem észrevenni, hogy egyszer szemüveges, egyszer meg nem, egyszer festőművész, később fizikus, de három méterrel arrébb már biológus, bár nem biztos hogy ebben a sorrendben. Szóval átkerül a tükör rosszabbik oldalára, csapdába esik a valaholban, miközben az első percektől világos, hogy azt sem tudja, akar-e bármi hosszútávút a néhányrandis pasijától.
És ekkor, az első óra vége felé (miután ugye kettőre zártam az ajtót) kezdtem el töprengeni, hogy akkor most mi is az, amit nézek? Pszichodráma, a csaj belső monológjainak kivetülése, egzisztencialista példabeszéd, az ember saját tudatába zártságának allegóriája? Vagy simán csak egy horror/thriller, ahol ez volt a művészi felvezetés, és szereplők mindjárt elkezdik levágni és kolbászba tölteni egymást (ha már egy farm van kint, a hóvihar mögött). É bármelyik lehetett volna, ami azt jelenti, hogy tényleg jó kis darab, nem hagyja, hogy beskatulyázzuk mindenféle műfaji keretek közé.
Aztán kiderült hogy mindegyik, vagyis egyik se, és egyszerre mindegyik és egyik se. A lány valamelyik belső monológjában lehet a kulcs, amikor arról beszél, hogy az emberek szeretnek úgy gondolni magukra, mint az időben mozgó lényekre, pedig valójában mindig egy helyben maradnak, és az idő megy csak előre, átfúj rajtuk mint a szél. És aznap este ő volt a szél, átfújt a szülőkön, látta milyenek voltak, milyenek lesznek, mi lehetett volna, és mi lehet még velük.
De ha a lány az Idő, akkor kicsoda a féltestvére, Mr. Tér, és mi a viszonyuk Istenhez (Jehovához, Allah-hoz, Visnuhoz, a Nagy Spagettiszörnyhöz)? És mi van akkor, ha a film utolsó öt percében mégis csak az derül ki, hogy a srác/fickó az Idő, és a furán csúszkáló idő örvényét ő gerjeszti?
Nem tudjuk, nem is érdekes, mert egyikük sem az Idő maga, inkább egyfajta time lord, ráadásul doktorátussal (ha valaki érti), az Idő avatárja, aki épp egy emberi testben próbálja felfogni, mi is zajlik körülötte.
Személyes megfejtésem szerint a pasas (végül is rá szavazok) amúgy egy űrlény, méghozzá a Tralfamador bolygóról, ami Vonnegut Ötös számú vágóhíd című regényéből közismert. Miként az a tény is, hogy a tralfamadoriak speciálisan érzékelik az időt, mert egyszerre látják az összes pillanatot. Így aztán nem szoktak meggyászolni egészen közeli rokonokat vagy barátokat sem, hisz számukra evidens, hogy bár az illető akkor épp halott, de egy csomó másik időpontban ép és egészséges, szóval minek is kellene bánkódni? Avagy: elhagyott a szerelmem, de trallala, van tizenév az életemben, mikor épp itt van velem sokszor, ugye? Hát, embereknél ez mégsem működik...
Úgyhogy a tralfamadori nézőpont nem igazán vigasztaló, nem csoda, hogy a filmből is hiányzik, azt nekünk kell hozzágondolni, tetszőlegesen bármikor, ha szükségét érezzük.
Amúgy nem is értelmeznék itt tovább, ennek a mozinak (és az alapjául szolgáló regénynek) mindenki számára lehet egy saját olvasata, az enyém annyi, hogy a dolgok valamikor lesznek, vannak egy darabig aztán meg nem, de nekünk erre nincs igazán ráhatásunk. Ha meg mégis, annál rosszabb, mert akkor valaki könyvet ír a vívódásainkról. Másvalaki meg filmmé szereli össze.
