Nellie Bly (1864-1922) volt talán az első női oknyomozó újságíró. Érdekes dolgokat művelt az addig férfiak uralta szakmában, egyszer például 72 nap alatt körbeutazta a Földet (és is írt róla, naná), 1887-ben pedig amnéziásnak tettetve magát bevonult a Blackwell-szigeten (New York) található női elmegyógyintézetbe, leleplező célzattal persze. Tíz nap után munkaadója, a New York World tulajdonosa, a híres Joseph Pulitzer közbenjárása szabadult csak ki, hogy ebből a kalandból is írhasson egy lendületeset. És hát volt is mit, igazán nagyot szólt a Tíz nap az őrültek házában című könyve.
És ennek alapján készült a Szökés a bolondok házából című tavalyi tévéfilm, amit persze hogy meg kellett néznem, mert egyrészt bírom ha valami based on true story, másfelől meg a téma is kíváncsivá tett. Mint gondolom bárkit, egy diliház az olyan, hogy érdekli az embert, hogyan is zajlik ott a bármi, és van olyan szerencsés, hogy személyesen nem tapasztalja meg. Plusz Christina Ricci a főszereplő, és ha nem valami teljesen ostoba vígjátékról van szó, a neve már elég, hogy heveny megtekintést provokáljon ki belőlem.
Nellie Bly (bigraphy.com) C.R.
A sztori itt nem teljesen ugyanaz, mint a könyvben, Nellie nem megjátssza az amnéziát, hanem tényleg az van neki, mert hamar lebukik és a "terápia" miatt, egy darabig valóban nem emlékszik pontosan, hogy is került a sárga házba. Volta korábban kósza hírek az ott folyó embertelen bánásmódról, és gondolta bejut, hogy a saját szemével lássa, mi a helyzet, de kijutnia már sokkal nehezebb volt.
Mert bár a helyszín Amerika, de ott is nyakig ülnek a viktoriánus képmutatásban, a pszichiátriai problémákkal küzdőket így gyakorlatilag hol állatokként, hol bűnözőkként kezelik, a terápia meg főleg fegyelmezésből, fizikai és lelki terrorból, meg nyilvános megszégyenítésből áll. Csak mert az ápoltak különböznek a népszerű magazinok mosolygós háziasszonyitól, jóformán nem is tekintik őket embernek, a velük való bánásmódban nyoma sincs empátiának, segíteni akarásnak, és semmiféle érzelemnek. Az ápolók csak egy dolgot tudnak és akarnak tenni: idomítani őket. Senkit nem érdekel, mi van bennük, mi a problémájuk, a lényeg hogy addig alázzák őket, amíg meg nem törnek, amíg kifelé egy elfogadható viselkedést nem mutatnak. Ez a tipikus viktoriánus, etikett-sújtotta korlátoltság, hogy ami nem látszik az nincs, amiről nem beszélünk az sosem volt, ha a nőknek nem látszik ki a bokája a szoknya alól, akkor férfiak nem gerjednek be szexuálisan, hanem szép nyugodtan berúgnak a szivarszobában. A művelet a diliházban is ugyanaz: ha a páciens nem sikoltozik a folyosón és nem vihog fel indokolatlan pillanatokban, hanem egyenes derékkal ül, csöndes mosollyal és eltartott kisujjal kortyolja a teáját, akkor onnantól gyógyult, nincs már vele baj, a lelke meg amúgy sem érdekelt senkit, egy percig sem.
Mert bár a helyszín Amerika, de ott is nyakig ülnek a viktoriánus képmutatásban, a pszichiátriai problémákkal küzdőket így gyakorlatilag hol állatokként, hol bűnözőkként kezelik, a terápia meg főleg fegyelmezésből, fizikai és lelki terrorból, meg nyilvános megszégyenítésből áll. Csak mert az ápoltak különböznek a népszerű magazinok mosolygós háziasszonyitól, jóformán nem is tekintik őket embernek, a velük való bánásmódban nyoma sincs empátiának, segíteni akarásnak, és semmiféle érzelemnek. Az ápolók csak egy dolgot tudnak és akarnak tenni: idomítani őket. Senkit nem érdekel, mi van bennük, mi a problémájuk, a lényeg hogy addig alázzák őket, amíg meg nem törnek, amíg kifelé egy elfogadható viselkedést nem mutatnak. Ez a tipikus viktoriánus, etikett-sújtotta korlátoltság, hogy ami nem látszik az nincs, amiről nem beszélünk az sosem volt, ha a nőknek nem látszik ki a bokája a szoknya alól, akkor férfiak nem gerjednek be szexuálisan, hanem szép nyugodtan berúgnak a szivarszobában. A művelet a diliházban is ugyanaz: ha a páciens nem sikoltozik a folyosón és nem vihog fel indokolatlan pillanatokban, hanem egyenes derékkal ül, csöndes mosollyal és eltartott kisujjal kortyolja a teáját, akkor onnantól gyógyult, nincs már vele baj, a lelke meg amúgy sem érdekelt senkit, egy percig sem.
A pszichopata főnövér a papagájával többet foglalkozik, mint a bentlakók szükségleteivel, az idomítást során szinte kizárólag a büntetés eszközével él. Vagy nem is szinte, hanem kizárólag. És egyáltalán nem érdekli, hogy valaki miért más. Vannak olyan bevándorlók, akik azért kerülnek diliházba, mert nem besszélnek angolul, tehát be kell zárni őket, hátha a jeges fürdőtől, a veréstől meg a lábbilincstől majd hirtelen menni fog nekik a present perfect.
A főnéni láthatóan egy cezaromán, pszichopátiás náci szarkupac, és még büszke is rá. (Biztos súlyos traumák állnak a háttérben, csak azok a nézőt nem érdeklik, mikor legszívesebben egy nehéz tárggyal rendezné át a vonásait.) Nála a bentlakók nagyobbik része tuti épelméjűbb, de legalább is kevésbé lenne veszélyes őket emberek közé engedni Tényleg, ilyen főnénit már olvastam (aztán láttam) egyszer, Ken Kesey Száll a kakukk fészkére című regényében, illetve Milos Forman vonatkozó filmes dolgozatában.
Az eleinte még segítőkész fiatal orvos pedig egy korrupt szemétláda, a csillagokat lehazudja az égről, csak hogy megdönthesse főhősnőnket. És egyáltalán, miféle orvos az akit a főnővér csicskáztat?
De hogy a néző zaklatott lelke megnyugodjon, a végén mindketten börtönben végzik, Nellie híres lesz a könyvével, mi meg betolhatunk némi édességet, hogy azért valami jó is történjen a délutánban.
Az eleinte még segítőkész fiatal orvos pedig egy korrupt szemétláda, a csillagokat lehazudja az égről, csak hogy megdönthesse főhősnőnket. És egyáltalán, miféle orvos az akit a főnővér csicskáztat?
De hogy a néző zaklatott lelke megnyugodjon, a végén mindketten börtönben végzik, Nellie híres lesz a könyvével, mi meg betolhatunk némi édességet, hogy azért valami jó is történjen a délutánban.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése