Nagyon ritkán csapódok bele a korábban Magyar Nemzetnek hívott orgánum honlapjába, ha főztem reggelre kávét, nekem már rendben a vérnyomásom, nem kell kormányközleményeket körbenyaló, szervilis csaholással tovább emelni. De ma reggel nem volt kávé, volt helyette emenó ponthu, ám nem hozta a várt eredményt. Mert csak röhögtem, de semmi elemibb reakciót nem bírt kiváltani belőlem a lap méltán szánalmas véleményrovata.
Rögtön találtam egy remek felütésű írást, rá is kattintottam legott, de kurva unalmas volt. A címlapon azt olvastam: "A magyarság egy kis ékszerdoboz Európa közepén, mely erejével és kitartásával ékesíti kontinense életét." Hú, mondom, ekkora képzavar mögött micsoda remek tartalmak lehetnek. Mert ugye: a magyarság mint doboz eleve elég hülye egy metafora, lehetne a bármilyenség és akármilyenság valami hangulat, történet, cselekvés, emberi tulajdonság, működőképes metaforát lehetne hegeszteni belőle, no de egy tárgy? A valamilyenség egy doboz? A szépség egy lószar? A németség egy tigris tank? (Nekem jobban bejönnek a fentebb említett kategóriák. Pl: Az írség egy átmulatott éjszaka, mikor részegen, fekve táncoltunk az asztal alatt.)
És akkor ne felejtsük el, hogy ennek az emlegetett doboznak ereje van és kitartása, amivel nem hogy ékes, de ékesít is, egy egész kontinenst. (Vö: Egész népemet fogom, nem középiskolás fokon.) Hiányolom ugyanakkor, hogy a szerző nem említette meg a doboz sűrűségét, szilárdságát, súlyát, űrtartalmát, tűzveszélyességi fokozatát, és hogy szállítható-e kézipoggyászként repülőn. Hisz ezekkel a tulajdonságaival is ékesítheti kontinense életét, és egyáltalán nem mindegy, melyikkel milyen mértékben.
Ja, és még valami: vannak szép ékszerdobozok, ez nem kétséges, ám ékesítésre jellemzően nem a dobozt, hanem annak tartalmát szokták használni. Bár tudja fene, még sosem voltam kontinens... (És hogy mindez csak szőrszálhasogatás részemről? Az hát, de élvezem.)
Maga a cikk azonban langyos, unalmas, semmilyen, így szórakoztatófaktora maximum hármas alára értékelhető. De most komolyan, Van még olyan áprádsávos turbómagyar, akinek feláll ettől a szövegtől: "Nem mindig fogjuk fel azt sem, mekkora ajándék, isteni kegyelem, hogy magyarnak születtünk. Egy olyan nemzet vérei lettünk, amely páratlan eredményeket, értékeket tudhat magáénak. Ennek jelentőségét, erejét fiatalabb korunkban kevésbé érezzük át, de amint megismerjük történelmünket, kultúránkat, egyre inkább rájövünk, hogy magyarnak lenni nemcsak komoly felelősség, de hatalmas öröm is." Na ugye.
És innentől aztán semmi extra, fotelből sóhajtozva magyarkodás, mint már annyiszor. Rövidített történelemóra, kiemelve a számtalan fantasztikus sikert, hogy micsoda nóbeldíjak, micsoda gólók, csak úgy árad az isteni kegyelem. (Az külön vicces, ahogy a honfoglalás utáni rablóhadjáratokat még mindig kedveskedve "kalandozásoknak" nevezik. Mit nekünk az rengeteg legyilkolt ember, felégetett vidék, őseink csak úgy kalandoztak, pont mint a mongol kollégák valamivel később a sérelmünkre.) Magyarnak lenni öröm és felelősség, meg néha nehézség is. Ja, pont mint horvátnak, angolnak, portugálnak, szülőnek, kutyatartónak, buszsofőrnek, helyettes-államtitkárnak, járókelőnek vagy postán sorbanállónak lenni. Ez az öröm-felelősség-nehézség hármas gyakorlatilag bármilyen emberi helyzetre ráhúzható. Az imént vittem le a szemet, most meséljek? (Tök jó érzés, hogy már nincs itt a szemeteszsák, de flakonokat felelősen a szelektívbe dobtam, miközben bosszantott, hogy még nem járt erre a kukásautó, pedig hétfőn és csütörtökön főleg erre ébredek.)
Kedves olvasóink, médiakritikai rovatunkat hallották, várjuk vissza önöket holnap is a televíziókészülékek elé! Csak hogy képzavar legyen, az istenbe is!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése