A gyurmafilm nem feltétlen az a forma, amelytől súlyos tartalmat vár az ember. Inkább valami könnyed szórakozást, lehetőleg szellemeset, olyan Wallace és Gromit stílusút. Mifelénk meg kifejezetten gyerekmeséket gyurmáztak meg, párperces szörnyűségekben, nyilván csak hogy megnyomorítsák velük gyerekkorom estéit.
Viszont úgy általában az animációtól már nem idegen a felnőtt téma, már a Wes Anderson által elkövetett A csodálatos Róka úr sem explicit egy reggeli (na jó, esti) kakaó mellé való darab, nem is beszélve Tim Burton elbábozott rémálmairól, mint a Karácsonyi lidércnyomás vagy A halott menyasszony. De ezekben az azért alapvető a humor, és csak az oldaltáskákba pakolják a drámai mondanivalót.
Adam Elliot darabja, a Mary és Max viszont gyomorba vágóan drámai, valami olyasmi, ami érzelmileg - engem legalább is - alaposan megtaposott, de annyira, hogy mikor vége lett, egy fél órát csak úgy bámultam ki az arcomból, aztán még fél órát az ablakon át. Valahogy úgy mint az egyik címszereplő Max, a negyvenes éveiben járó, magányos, túlsúlyos, nem kicsit autisztikus brooklyni fazon. Akinél a sztori középtáján derül csak ki hogy aspergeres, mikor túl van már sok hónapnyi kórházon, megannyi sarokban reszketős pánikrohamon, meg a gyerekkortól évtizedeken át ívelő permanens magányon. A magány mondjuk konstans végig, akárcsak a másik főhős Mary életében is, nála a gyerekkori kiközösítéstől a szülőtől örökölt felnőttkori alkoholizmusig ível a pálya, miközben néha sikeres is, egy darabig férje is van, de a magányból nem tud tartósan kitörni.
És a történet középpontja mégis kettejük, évtizedeket átívelő barátsága, de úgy, hogy sohasem találkoznak. Ugyanis valamikor a hetvenes években, az akkor nyolcéves, ausztrál Mary ismeretlenül levelet ír egy telefonkönyvből véletlenszerűen kiszúrt címre, egyenesen New York-ba. A levél meg is érkezik az akkor 44 éves Max-hez, akinek ez teljesen feldúlja ócska, kicsi, de kiszámított és így biztonságos életét. És akkor levelezni kezdenek. A csúnyácska magányos kislány (a szeme pocsolyaszín- a homlokán az anyajegy meg kakiszínű) egy teljesen szétcseszett kertvárosi családból, egy és a csúf, emberkerülő különc a nagyváros közepéről, akinek nincs családja csak állatai, de legalább felcímkézett üvegekbe gyűjti a levágott lábkörmeit. Mindkettőjük életében akadnak pillanatnyi örömök (Max nyer a lottón, Mary szerelmes lesz), nagy válságok (Maxot emberöléssel vádolják meg, a terhes Mary férje lelép egy birkapásztorral), de alapvetően csak ők vannak egymásnak, úgy is hogy egy óceán van közöttük.
Hát, ez idáig nem hangzik valami vonzó történetnek, pedig nagyon is az. Ugyanis végig tele van egy finom, kissé távolságtartó humorral, és bármennyire is azonosulhatatlannak tűnik a két főszereplő, nem lehet nem drukkolni nekik. De itt persze szó sincs valami nyálas-érzelmeskedésről, ezt garantálja a végletesen elidegenítő látvány (Ausztrália a barna, Brooklyn a szürke megannyi árnyalatában játszik), meg a folyamatos, ironikus narráció, párbeszédet ugyanis csak nyomokban tartalmaz a film.
És az egésznek tényleg annyira erős, és annyira konfúz az érzelmi hatása, hogy azt nem lehet leírni. Mindenkit eltalálhat valahol, akinek életében valaha volt már komolyabb válság, én például a mára már teljessé vált magányomra ismertem benne. Azóta is csak pislogok, és remélem, hogy álmomban azért majd nem ez a világ jön elő. Amúgy nézze meg aki teheti, és akinek - mint nekem is - az elmúlt tíz évben valahogy kimaradt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése